Mondhatnám azt is, hogy tartoztam az ördögnek egy körrel, amikor hosszasabb hezitálás után úgy döntöttem, hogy ezúttal nem hagyom ki a már másodjára Budapestre látogató Los Angeles-i Sextile koncertjét.
Két karika is lehetett volna ez, hiszen 2024-ben már a Push albumot elhozta a Brady Keehn (ének, gitár, elektronika) és Melissa Scaduto (dob, elektronika, gitár, vokál) vezette brigád, de akkor még nem hevertem ki a banda zenei pálfordulását, ami enyhén szólva is új mederben folytatta azt, amit 2015-ben elkezdett.
Némi visszakanyarodás a múltba. A Sextile a Felte Records-nál jelentette meg első albumát, az A Thousand Hands-et, ami sötét, nyers post punk hangzásával kiemelkedett az akkori underground színtér zenekarai közül. A 2017-es folytatás személyes kedvencem, az Albeit Living. Ez a Sextile legkiforrottabb, mégis nyers energiákat hordozó albuma, amely a poszt-punk karcos világát keveri ipari elektronikával és finom zajtextúrákkal. A dobgépek és agresszív basszusjáték lüktetése egy párhuzamos valóságba ránt, ahol az urbanizált szorongás és a technológiai túltelítettség ütközik. Elszánt, dühös, disztópikus hangulat. Az Albeit Living egy csodás zenei emlék a modern nyugati kiüresedésről – pedig 2017 nem is volt olyan régen... Mint ahogy 2019 fekete dátuma sem, amikor Eddie Wuebben targikus hirtelenséggel, mindössze 29 évesen elhunyt: a zenekar ezzel elveszítette gitáros-billentyűsét.
Innentől nemcsak egy törésvonal húzódik a zenekar életében, hanem egy hosszabb szünet is. A visszatérés pedig már egy teljesen más megközelítés, amely a drum & bass, gabber, trance és techno formanyelvéből is kölcsönöz. Marad a kirobbanó energia, de elhalványultak a sötét tónusok, sőt, képzavarral élve neonfényben kezdenek el pulzálni.
A Sacred Bonesnál két albumot jegyző (Push 2023), (Yes, Please. 2025) Sextile már ezzel a lüktető stroboszkópos világgal érkezett tavaly is Pestre, számomra azonban idegen a partyzene lett ez, ki is hagytam némi lelkifurdalással a fővárosi fellépést, ami túl nagy visszhangot nem keltett. Hozzám legalábbis nem jutott el a híre olyan fergetegnek, ami miatt hasba szúrtam volna magamat.
És hogy miért tartoztam az ördögnek egy körrel? Nos, valami nosztalgia, kósza remény arra ösztönzött, ezúttal adjak esélyt a bandának, nézzük meg milyen ez élőben!
A Dürer kert kisterme zsúfolásig telt meg erre a kedd estére, ez kb olyan, mint a Xiu Xiu-nál lehetett - persze a "nagyhodályba" kevés. Nem fogok én sokat okoskodni erről a szűk egy óráról. Nem a Sextile volt rosszkor rossz helyen, hanem én. Ők teljesen kiszolgálták azt a közönséget, aki pontosan tudta, hogy mire jön. Bár előkerült a gitár is, de a Yes, Please. már behívja a 90-es rave hullámait is, amibe én inkább belefulladni tudok, mint a hullámain lebegni. A Yes, Please. adja a "só" gerincét, de az amúgy szerintem jobban sikerült Push-ról is betévednek nóták.
A Resist vagy a Penny Rose nyilván a pánkos attitűdből emel át múlt-erőt, az erősen csapató közönség nagyon élvezi a folyamatosan ugráló Sextile előadását, de én eddig jutok csak abban, hogy ne forduljon támadó kritikává írásom, nem részletezem jobban benyomásaimat. 20-ra lapot húztam, bőven túl a 21-en, ez volt a júniusi kedd este a Dürerben.
