Haláltánc XXIV.

Találgatni, akár szárazan surranó, akár nyálkásan tovasikló éveken át, hogy milyen lehet primus motor-nak lenni, vagy legalább egyetlen mozdulatát Annak megtanulni és tökéletesen leutánozni, érezni, milyen lehet az a mozdulat, amiben megvalósítható a személyes Minden. A személyes Minden: egy élet tartalmi lényege. Hogy van-e, először is. És ha igen (mert igen), mindezt egyetlen mozdulatban leképezni, legalább miniatürizálva, legalább stilizálva mozgással elmondani. Elmondani, hogy élek, vagy hogy éltem, és miket, és mennyit, és mekkorát, és milyet éltem én. Mintha egy érzést átültetnénk fejünk szűk cserepéből testünk korlátlan arénájába. Elmozogni az összesűrített tapasztalatot, súlyosan és mégis szellősen, ahogyan a hegyvonulatok és a madarak mozdulnak. Ahogyan a fák, amelyeknek mozgása egyetlen felfelé törő meghajlás az élet előtt. Minden érzelem transzponálható érzéki ingerekre. A szomorúság a-moll, és kékség, és kapor íz, és égő fűzfa illat, és pamut hímzés egy poliészter voál alapon. De milyen mozdulat vajon? Megtört, aláhulló íve egy állnak? Emelkedő vonala egy mellkasba toluló sóhajtásnak? De ne mindig a szomorúság, ne mindig. Milyen mozdulat, ha boldog vagyok, mit mozdul a test akkor a pulzuson túl? A következőképpen képzelem el: a légzés egy töredék időre megáll, a szív és a párolgás egy pillanatra elhallgat. Az impulzus végigfut az izmokon, óvatos könnyedséggel megemeli a kart, a kar könyékben elhajol, csuklóban elfordul, az ujjakban fut már akkor ez az impulzus, és az ujj egészen gyengéden, mintha csak egy hidrogénatomot akarna megsimítani, beléhatol egy könnycsepp felszínébe, lágyan megtöri a tükröt rajta, és abban a pillanatban, ahogy a könny és az ujj ilyenformán és mégis csak mohón egymásbafolynak, egy röpke mozdulat szinte egészen észrevétlenül alácsorog a test csatornáin, és forrósága egy halandó szekundum idejére elfeledteti, hogy az enyém, vagy valaki másé volt az a könnycsepp, mert nincsen különbözőség akkor már.