Semmi hivatalos információ, előrejelzés vagy promóció. Se kiadói, se zenekari forrás, legalábbis on-line biztosan nem. Mégis megjelent, beszerezhető, meghallgatható és hiánypótló. Természetesen a tavaly megjelent Ordo Rosarius Equilibrio - Through Time And Space - Collected Gospels című albumáról van szó. Mint a címe is jelzi, olyan elveszett ill. összegyűjtött evangéliumok ezek, amelyek kimaradtak a kánonból és csak fragmentumokban voltak hozzáférhetők, többnyire más felekezetek szakrális irodalmában.
Olyan dalok összessége, amelyek különböző kollaborációkban születtek, de mégis így egy csokorba gyűjtve érződik, hogy egy tőről fakadó virágok. A lemez struktúrája keretes szerkezetűnek is tekinthető, mert az első tétel a különböző válogatásokon megjelent dalokból áll, a középső négy a konkrét kollaborációk eredménye, valamint a két utolsó dal a teljes Victoria Homo Rattus kislemez anyaga.
Az első dal a „4 roses, iron flames and phoenix falls” eredetileg a „The Ascension of Mother Dance” válogatáson jelent meg. Egyszerű akusztikus gitáros témák, kettős ének, előtérbe állítva a dominánsabb férfihangot, hangulatában a Triariival közösen készített „Roses 4 Rome”-ra hasonlít, de kevesebb benne a paramilitáns jelleg. Harsányabb, és az ORE világát jobban megidéző a „Yesterday brings but a Serpent of Ash”, amely a 2002-es Flowers made of snow válogatáson tűnt fel. Feszes ritmika, női nyögések, sikolyok, ipari hanghatások, mindebbe csillagporként érkezik a lágy csilingelés. Személyes kedvencem a lemezről a „Miscarriage of paradise regained”, amely a „Looking for Europe” válogatáson jelent meg. Sejtelmes alapok, háttér zenévé avanzsált akusztikus gitár, furcsa, nyikorgó zajok, és erőteljes refrén jellemzi. Ha koncepciót akarok keresni a válogatásban, akkor itt érezhető legjobban a vallási szimbólumok hatása a szövegekben. Ha nem is egy elveszett evangélium, de egy előre bejelentett apokalipszisnek felfogható. Ugyanakkor elég érdekes lett a „No Festival Of Neither Light Order Roses Nor Equilibrium”, ami nem egy dal, ami már megjelent valahol egy válogatás lemezen, hanem egy sideproject. Igaz, számomra a „nem rossz, de felejthető” kategóriát erősíti, hosszú és monoton, minimalista hatások, és egy – valószínűleg igen régi – sci-fiből vett hangminták alkotják a dal gerincét, amire hol kántálva hol szónokolva kerül az ének. Kísérletnek érdekes, de többször meghallgatni felesleges. Sokkal érdekesebb az ötödik tétel, ami a Grendel zenekarral együtt készítettek. Ha valakinek a kezébe kerül a Grendel lemeze, minden óvintézkedést tegyen meg, hogy legalább a hallójáratába ne kerüljön. Egy kritikán aluli stadiontechnót fog hallani, amire feketében tombol a hipnotizált tömeg. Mégis – mint gyöngy a sárban – ezen a lemezen volt először hallható a „Dream II” című ballada, amely szinte arcana-i magasságokat üt meg. Lágy, puritán zongora dallamok, harangok, himnikus magasságok jellemzik. Elég érthetetlen, hogy egy ilyen varázslatos tétel miként keveredett arra lemezre, de nem baj, mert legalább ezen a válogatáson is feltűnik. Amúgy a Grendel lemezén ez a dal az utolsó, és aki végighallgatja a megelőző darabokat, az valóban megérdemli ezt az éteri muzsikát, mintegy kárpótlásként az elszenvedett sérelmekért. A hatodik szám az MZ.412-vel közösen készített „Algiz”. Igazi vegyítése ez a dal a két alkotó zenei világának, olyan hatást kelt, mintha egy angyalpár szeretkezne egy fűrésztelepen, valamikor az esti műszakváltás környékén. Zajok, sikolyok, kiáltások, robaj, égszakadás - földindulás, meg ásó, kapa, nagyharang egyszerre. Nagyon érdekes kísérlet, a hagyományos értelemben vett kollaborációkon mindenképpen túlmutató próbálkozás. A hetedik dal az In Slaughter Nativessel alkotott „Consume My Burning Hollow”. Szintén zseniális ötvözet és helyenként az az érzésem, hogy akár erősebb is mint az eredeti anyagok. Militánsan, hangsúlyosan menetelő ritmusok, harangok, a háború és a halál képeit vetítik elénk. Heroizmus és végsőkig küzdeni akarás van benne, akkor is ha már nincs miért és nincs kiért. Nem ismétlem önmagam, de ez is egy zseniális darab. A nyolcadikként a korongra kerülő „Strife” a The Protagonisttal együttesen alkotott dal. Itt leginkább a Protagonist világa dominál, a dobok mellett előtérbe került a hegedű is, csak Tomas (ORE) hangja az ami a másik zenekart idézi, de így is kerek egészet alkotnak és nem is kell patikamérlegen mérni ezeket az arányokat, főleg ha eredetileg az ORE vendégszerepelt a lemezen. A két záródal, mint már említettem a „Victoria Homo Rattus” kislemez két dala egy az egyben változtatás nélkül. Szerencsére nem készült belőlük remix, mert önmagukban is megállják a helyüket és kellemes levezetői a válogatásnak, különösen a „Like Rats”, aminek enyhén rock’n’rollos világa, blues és rock alapok hangsávjait jópár ipari hatással megszórva, az enyhe melankóliából a fény felé vezet, mégha inkább keserű és ironikus is az a mosoly, ami a hallgató arcára fagy.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
