Rabindranath Tagore

"Nyugtalan vagyok. Távoli dolgok után sóvárgom.
Lelkem útra kél a Messzeség köntösét érintő vágyban.
Ó messzeség, varázsfuvolád hangja hív!
Elfelejtem, mindig elfelejtem: nincsenek szárnyaim,
hogy repüljek; örökre a röghöz vagyok kötve.

Mohó vagyok és éber, idegen földön idegen vándor.
Fuvallatod elér, s hiú reményt suttog a fülembe.
A Te nyelvedet mint sajátját ismeri a szívem.
Ó, Te messze keresendő, varázsfuvolád hangja hív!
Elfelejtem, mindig elfelejtem: nem ismerem az utat,
és nincs szárnyas lovam.

Kedvetlen vagyok, vándor saját szívemben.
A vágyódás óráinak arany ködében mely hatalmas
káprázat az, mely alakod ölti az ég kékségében!
Ó, Legtávolabbi Vég, varázsfuvolád hangja hív!
Elfelejtem, mindig elfelejtem: a házban,
ahol egyedül lakom, minden kapu be van zárva."

/A kertész, V. ének/

A Tagore-nemzetség kiemelkedő szerepet játszott Bengál szellemi és kulturális életében a XIX. század elejétől kezdve. Nem tartoztak ugyan a gótrák, a közös legendás őstől leszármazott nemzetségek közé, de a vezető szellemi arisztokrácia, a hindu bráhman kaszt egyik jelentős családja voltak. Vezető szerepet értek el a politikai, vallási és kulturális területeken kifejtett aktív munkájukkal, mely igazán Bengál, majd egész India brit fennhatóság alá kerülésének időszakában éreztette hatását. Tudósok, bölcsek, közgazdászok és politikusok kerültek ki közülük. Rabindranath Tagore* nagyapja, Dvarkanáth Tagore jelentős szerepet vállalt India kulturális fejlesztésének szolgálatában. Az ő nevéhez is fűződik a Brahmo Szamádzs nevű reformált vallási irányzat, amely a kasztrendszert elítélte, nyit a nagy vallásrendszerek felé, főleg a keresztény tanításokat próbálja összeegyeztetni a hindu világszemlélettel. Eredményei elismeréseképpen a kormányzat a Rádzsa (herceg) címmel ajándékozta meg. Apja, Dévéndranáth Tagore folytatta a Brahmo Szamádzs vezetését, a hívei elismerésül maharsi-nak, azaz „nagy szent”-nek nevezték. Dévéndranáth a szankszrit irodalom tudósa, az india hagyományok gondos ápolójaként hasonló szellemben nevelte, tanítatta gyermekeit is. Közöttük kimagasló eredményeket ért el a Rabindranath-nál 21 évvel idősebb bátyja Dvidzséndranath, aki nemcsak ünnepelt költő és irodalomtudós, később festő és zeneszerző, de élete alkonyán nevezetes matematikus és filozófiatudós is volt. Nevelő hatása meghatározó volt a költő gyermekkorában. Családjától tehát örökségül kapta az irodalom szeretetét és a mély vallásosságot, a felnőttekkel már egészen fiatalon együtt olvasták a hindu vallás ókori szent iratait, az Upanisadokat. Iskoláskorában már magabiztosan verselt bengáli, szankszrit és angol nyelven. A család vagyonos, jómódú helyzete, a vallástól és kultúrától átitatott környezet nagyban hozzájárult Tagore töretlen szellemi fejlődéséhez, és megkímélte a nyersebb hétköznapi valóságtól. Esztéta beállítottsága, a dühödt világ agyaraitól az elefántcsonttorony-magányba húzódása is e korai oltalomnak köszönhető.

A családi fészek benyomásain kívül meghatározó erővel bírt Bengál régi irodalma is Rabindranath-ra. Különösen Dzsajadéva* művei tettek rá nagy hatást, valamint a Visnu-hívő régi költők művei, ami az előzővel ellentétben már nem a klasszikus szankszrit, hanem élő bengáli népnyelven írt misztikus vallási dalokat tartalmazott. A sajátos költői hang kialakulásához hazai hatások mellett az angol és más európai irodalmak, különösen Shelley költészete járult. 17 évesen küldte apja jogi tanulmányokat folytatni Angliába. A jogtudomány alig érdekelte, de az otthoni elvárásoknak eleget tett, miközben az európai irodalom és zenekultúra nagyjaival ismerkedett. E két érdeklődési terület költészetében később szorosan összefonódott: több hangszeren játszott, maga komponált dalokat, majd verseit megzenésítve adta elő.

Dalai napjainkig népszerűek, a falusi nép országszerte énekli őket anélkül, hogy tudná kitől származnak. Húszéves korától harmincadik évéig visszavonultan élt, költői hangja, egyéni világlátása ekkor formálódik igazán. Régebbi, misztikus képét az átfogóbb univerzális világkép az igazi öntudatra eszmélés váltja fel. Egyre inkább átlátja a Kelet és Nyugat közötti világnézeti különbségeket, a kettő áthidalásának problematikáját, feladatát. Kilép a politikai közéletbe, s a fiatalok között sok támogatója akad is, bár az idősebb nemzedék felforgatót lát benne. A századfordulót követő esztendőben az örökségül reáhagyott bolpuri birtokon megalapította Sántinikétant, a „Béke Otthonát”. Modern felfogású, bürokráciától mentes felfogásban oktatták itt a jövő nemzedékét a hindu eszmények szellemében. Az iskola egyben a Kelet és Nyugat szellemi áramlatainak csomópontjává, világhatású egyetemmé vált. Újabb visszavonulás után Európába vitte magával költeménysorozatát a Gitándzsali-t (Daláldozat), melynek óriási sikere meghozta neki az irodalmi Nobel-díjat. Ő volt az első nem európai, aki elnyerte, mégis vegyes érzelmekkel fogadta a kitüntetést. „Soha nem lesz nyugtom többé!”- mondja, s valóban egymást érik a különböző meghívások. 1914-ben a brit kormány lovagi rangot adományoz neki, ezt 5 esztendővel később az indiai nemzeti mozgalom kitörésekor lemond róla. Angol gépsortüzek kaszálták le ekkor a fegyvertelen hinduk százait. Élete alkonyán szerepe Gandhi mellett halványul, világkörüli előadókörutakra kényszerül a Sántinikétani költségek fedezésére. Kevesebb ideje jut így arra, hogy költeményeit maga fordítsa angolra, utolsó kötetei így csak halvány másai az azt megelőzőknek. Előfordult, hogy az eredetileg 50 soros költeményét 5-6 sorba sűrítette a felületes fordító. Tagore egész életében a szabadság és béke elkötelezett híve volt, elítélte az aszketizmust és a semmittevő vallásosságot, hirdette a szeretet, és elítélte a nemzet jogaiba tipró gyarmatosítást, bár nem értett egyet egyetlen politikai árnyalattal sem. A II. világháború kitörése után szorongva várja annak végét, de nem érheti meg: 1941-ben 80 éves korában hal meg a calcuttai családi fészekben.

Kevésbé köztudott, hogy világkörüli útjai során rövidebb ideig Tagore Magyarországon is tartózkodott. Hathónapos európai körútja során Rabindranáth Bécsben megbetegedett. A híres szívspecialista Wenkebach küldte ekkor Budapestre, ahonnan Korányi professzor beutalót adott neki a balatonfüredi szanatóriumba. Bár az újságok a költő egészségi állapotára való tekintettel kérték a lakókat, hogy ne zavarják az egy hindu házaspár és titkára kíséretében érkező költőfejedelmet, mégis sűrű embertömeg várta érkezését. Az elbeszélések szerint a sudár termetű, nemes tekintetű, hófehér hosszú szakállú öregúr a színes száriba öltözött kísérők társaságában lenyűgöző jelenség volt a füredi parton. A sétány hatalmas fáinak egy rejtettebb kőpadján üldögélt, s nyugalmát tiszteletben tartva messziről csodálták az arra sétálók. Csak a gyerekek állták körbe, virágcsokrot átnyújtva a mesékből életre kelt jóságos nagyszakállú varázslónak. Hogy pontosan meddig és mikor tartózkodhatott hazánkban Tagore, arra nincsenek pontos feljegyzések. Valószínű, hogy 1926. októberének végén 5-6 napot, esetleg pár hetet pihent a füredi Szívkórházban. Szívesen emlékszik vissza erre a rövid látogatásra az őt kísérő hindu asszony is: "Azt sem tudjuk, mihez kezdjünk ennyi hellyel. Ehhez hasonló kényelmet egész európai tartózkodásunk alatt csak Cornwallban élvezhettünk. A szanatórium bejáratánál, a keletre néző verandáról a kert lombjain keresztül a Balaton kék vizére nyílik a kilátás. A magnóliafák roskadoznak a virág alatt, s ezek a virágok a vízben úszó fehér lótuszokra emlékeztetnek.” Abban az évben különösen szép és hosszú volt a füredi ősz, írják. „Díszletei: az aranyfényben ragyogó fák, a polygonum fehér virágaitól gúzsba kötött kerítések mögött szunnyadó villák kertjei még őrizték az őszi pompát, s fenn a hegyoldalakban a szömörce lángoló bokrait még nem pusztította el a korai fagy."* A szanatóriumi szolgálóleány, akit Tagore a szépségét dicsérve királynőnek nevezett, jól emlékezett a rövid látogatásra. Elmondása szerint a költő gyönyörű ember volt, égő fekete szempárral, mesebeli hófehér hosszú hajjal és szakállal. Az ágyára fektethető kis asztalkán dolgozott, amikor elment batikolt kis selyemkendőt adott neki. Tagore emlékfát is ültetett Balatonfüreden. Az ültetés napjának reggelén megható jelenet köszöntötte az ébredő költőt; rögtönzött kórus énekelt ablaka alatt. A hindu legenda szerint aki fát ültet, megéri annak lombosodását is. S ez így is lett : a költő még 13 esztendőn át dolgozott egészségben. A fa ültetésének emlékére négysoros verset írt:

"Ha nem vagyok többé a földön, ó fám –
Susogtasd tavasszal megújuló leveleidet
Az erre vándorlók fölött:
A költő szeretett, míg élt.”

/Balatoni Szemle/