Sajátos utat járnak be egyes magyar zenekarok az underground különböző szegleteiben. Sajátosságuk oka az, hogy amíg külföldön elég szép sikereket érnek el, ismertek, jó minőségű és értékes lemezeket jelentetnek meg, koncerteznek, addig itthon alig tudnak róluk, vagy egyáltalán nem. Ez a hálátlan "sajátosság" azonban néha öntudatosságot is szül, hiszen a hazai zenekarok valamennyire mindig azt szeretnék, hogyha ez az egyensúlytalanság azért balanszot is nyerne és itthon is megismernék a műveiket.
Hasonló története van az angol nevű, de végig nagyon is magyar szívű The Moon and the Nightspiritnek (TMATN) is. Két ember - Tóth Ágnes és Szabó Mihály - szerelméből induló és azóta is táplálkozó zenekar, idővel az egyik legsikeresebb külföldi zenekar lett neofolk-ethereal vonulatban a színtéren. A zenekar hét éve jelentette meg debütáns lemezét, a nagyon kellemes meglepetést hozó, kicsit még dark fantasy hangulattal is bíró Of Dreams Forgotten and Fables Untold-ot, a szcéna egyik legjelentősebb kiadójánál az Equilibrium Musicnál, aki becsülettel megpromótálta ezt és a következő, kicsit talán túlhajszolt, de az igazi áttörést meghozó Regő Rejtemet (2007). Zenei áttörést számomra a 2009-es Ősforrás jelentett, a dobok, az erős, karakteres eléggé ösztönszerű férfi hang megjelenése és egyfajta "folyamatzenével". Sokat hallgatott, kedvelt album lett nálam az Ősforrás, és igyekeztem helyén kezelni az egyfajta magyar mitológiából, népi folklórból származó elég sok és néha nagyon is konkrét utalásokat is, amelyek azonban végig művészi koncepciót képeztek. Az Ősforrással a The Moon and the Nightspirit azt teszi, amit zenekarok ritkán, írók gyakrabban; saját értelmezési határokat teremtenek, mitologikus utalásokkal, amelyben a természet érintetlensége, egy zaklatott és kutató belső én, a szépségre ácsingózva valamifajta extázist keres ősi - leginkább magyar pogány hagyományokból táplálkozó - természetfelettit kapirgáló formákban, benyomásokban. Az eredmény elég meggyőző, és ami nagyon különös nem könnyen emészthető annak ellenére, hogy hagyományos hangszereléssel van dolgunk, semmi trükk, semmi atonalitás, semmi effektezés, sőt.
Ilyen előzmények után a 2011-es Mohalepte album egy logikus folytatás és az Ősforrásban való elmélyülés és megnyugvás, úgy zeneileg, mint szövegileg és érzelmileg (már ha lehet ilyet mondani, de hát a zenét a legtöbben érezzük és nemcsak hallgatjuk). Szabó Mihály és Tóth Ági egy nagyon egységes, minden sallangoktól mentes ízig-vérig TMATN albumot tett le elénk, immáron nem képletesen, hanem szó szerint is, hiszen saját kiadásról van szó, az EQM és a zenekar útjai, ha teljes békében is, de elváltak. Minden dal magyar nyelvű, a bookletben is csak magyarul vannak a szövegek, amely nagyon nagy gesztus egy olyan zenekartól, amely külföldön sokkal népszerűbb, mint itthon. Jó lenne, hogyha ezt sokan megfelelőképpen értékelnék is.
A TMATN esetében mindig az az érdekes, hogy nem születnek slágerek, igazi dúdolható dalok, pedig a sok népzenei hatás adná magát. Ági éneke leginkább egy fiatal menyecske énekére hasonlít, aki este magányosan a tábortűz mellett magának és távoli szellemeknek, vagy éppen a szerelmének énekel zsigeréig vágyakozva minden után, ami olyan távoli. A dobok (amelyeket szintén Ági játszott fel, ha minden igaz, nem mintha nyoma lenne bármilyen nőiességnek a témákban), a hegedűdallamok, a pókhálószerű gitártémák, csendes basszusmenetekkel kiegészülve újra itt vannak. Újra itt van az a "rejtelmes erdőbe tévedtem hangulat" és a megfoghatatlanság, amely a kommerszet kerüli. A zenekar dalait nem lehet dúdolni, hanem egészben, nem is dalonként, hanem albumonként koncentrálva kell hallgatni. Kellenek hozzá Ági festményei is, kellenek hozzá a szövegek és kell hozzá egy jó nagy adag odafigyelés is. Meg tapasztalat is, aki nem ült este tücskök között a fűben, aki nem simogatta órákon keresztül mohalepte fák odvát eddigi életében, annak maximum érdekes ez a lemez, de nem tartalmas.
Honlap: The Moon And The Nightspirit
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
