Turnavel - Unbewusste

Az utóbbi egy-másfél év alatt, óta jópár lemez összegyűlt és várakozik itt az íróasztalomon. Régóta nem írtam erre az oldalra de most a megújult, önálló portált kapott neofolk.hu-ra igyekszem újra a magyar közönség elé hozni pár érdekes vagy épp értékes underground zenei alkotást. Első "alanyom" tehát a spanyol Turnavel és a Gradual Hate, illetve a Twilight Records közös kiadásában megjelent Unbewusste. A Salamancából származó projekt 2003-ban született. A weben található rövid biográfiákból annyi derül ki, hogy alapítója már több, eltérő műfajban tevékenykedő zenekarban is játszott az elmúlt években és jelen munkáit leginkább más művészeti ágak alkotásai, filmek, festmények és a költészet ihlették, illetve zenéjének értelmezését elsősorban a hallgatói képzeletére bízza. 

Van egy műfaj, amelynek besorolása - a terminológiát tekintve - eléggé homályos, leginkább a "neoclassical, gothic, medieval, darkwave, ethereal" jelzők részét vagy egészét használják a zenék leírására. Hogy ezek közül melyik használata helyt álló ilyen esetekben és melyiké nem abba nem menjünk bele, én személy szerint inkább maradnék a neoclassicalnál vagy a "neoclassical gothic" esetleg "gothic neoclassical" megnevezésnél. De e bizonytalanság ellenére az efféle zenékben jártas olvasó is bizonyára be tudja határolni azt a zeneileg nagyon is határozottan elhatárolható stílust, amelyet e kifejezések takarnak. Régebben, főleg, mikor még csak ismerkedtem azokkal a zenékkel, amelyekről itt a neofolk.hu-n olvasni szívesen hallgattam ilyen zenéket. Azóta is próbálom megfejteni, hogy az extrém metal zenék ragongói miért hallgatják ezeket a zenéket, ahogyan akkor én is tettem, bár valószínűleg a múlt, a középkor, a mitológia iránti érdeklődés lehet a közös pont. Az utóbbi években azonban kicsit alábbhagyott az érdeklődésem, aminek az oka az, hogy nagyon sok, meglehetősen sablonos munka kerül kiadásra. Ugyanakkor ezeket a zenéket pár "extrémebb" kivélteltől (pl. Elend) eltekintve könnyen hallgathatónak és kellemesnek tartom, középkori melódiákkal és neoklasszikus vonóshangzásokkal nehéz melléfogni. A Turnavelt is szívesen hallgatom, mivel a jellegzetes hangzás, hangulat kellemes emlékeket ébreszt fel bennem és a lemez is kellemes meglepetéseket tartogat.

 De kezdjük az elejénél. A borítót egy Max Hierro nevű művész külön ehhez a lemezhez készítette, bár kicsit talán túl "tipikus" design, mikor megláttam anélkül, hogy bármit is tudtam volna a projektről már szinte biztos voltam benne, hogy neoclassical lemezt tartok a kezemben. A lemez címe láthatóan németül van, az Unbewusste "öntudatlant" jelent, a számok címe viszont többnyire spanyol. A zenét hallgatva a műfaj olyan klasszikusai jutnak eszembe, mint az Arcana vagy a Dead can Dance. Szintén jellemző, hogy a számok ezeknél a zenéknél (komoly)zenei értelemben meglehetősen elklektikusak, vannak itt középkori táncok, népzene, közel-keleti motívumok, de a romantika, illetve az abból merítkező filmzenék világát idéző ködös, főleg vonósokra, zongorára épülő darabok is. Ennek a sokszínűségnek a kibontására a tizennyolc számból álló lemezen bőven van lehetőség, de valahogyan a végére mégis egységgé áll össze a változatos zenei világ. A lemez teljes egészében szintetizárorral készült, amely jól jól, hol kevésbé jól sül el, az említett vonós alapú tételeknél kifejezetten kellemes, míg a népzenével operáló számoknál kevésbé. Főleg a szóló hegedű hangszíne műanyag, bár ez még a legjobb szintetizátoroknál is problémás, ami számtalan zenében hallható. A szintetizátort főleg vokális hangminták egészítik ki, amelyek jellege és használata szintén változatos, szakrális zenéből vett kórusok vagy spanyol, illetve francia nyelvű narráció, amelyek mind szépen be vannak ágyazva a szintetizátoralap fölé.

A lemez egy ambientes, gregorián kórussal kevert intróval kezdődik, amely nem nagy dobás, de a második szám, amely szinte berobban (Alferant) egy dinamikus középkori hangulatú neoclassical darab változatos hangszereléssel (csemballó, harangok, orgona, fuvola). A harmadik tétel (Dies Antra) ezzel szemben jóval drámaibb hatású, vonósokkal és női vokállal, majd ismét egy folkos darab következik az említett hegedűhangzással és spanyol nyelvű narrációval. A lemez egyik csúcspontja az ezt követő ködös, misztikus hangzású Farándula Del Sueño, de vannak experimentálisabb, ambientesebb felvételek is, mint pl. az Ergastula. A lemezt végig ez a fajta változatosság jellemzi, talán még a Nínive című számot emelném ki: a Bibliából is ismert asszír város nevét viselő nagyon kellemes, keleties dallamokat és ritmusokat használ. Bár mint már írtam, nehéz újat, egyedit alkotni ebben a stílusban, de a Turnavel lemeze egyáltalán nem rossz és megmutatja, hogy még 2013-ban is ki lehet hozni érdekes dolgokat ebből a műfajból is.