A deathrock klasszikus korszakának csúcspontja 1982 és 1984 közé esett. S a legtöbb nagy hatású zenei anyag ezen rövid időszakon belül született: igen, ide tartozik az 1982-ben megjelent Only Theatre of Pain, és az 1984-es Catastrophe Ballet LP is (habár a két album lineupja drasztikusan eltért egymástól).
A 45 Grave kiadta 1983-ban a Sleep in Safety c., az egyetlen stúdió albumot, amit eredeti felállással készítettek (az 1987-es Autopsy a különböző évek anyagaiból készített összeállítás volt „csupán”). A TSOL Beneath the Shadows albuma kijött 1982-ben (bár az 1981-es Dance with me is egy ugyanilyen kiváló házassága a dél-kaliforniai punknak és a horror motívumoknak); a Voodoo Church saját magukról elnevezett EP-je is ’82-ben jött ki. 1983-ban látta meg a napvilágot a Superheroines Soul that Save-je, a Kommunity FK Vision and Voice LP-je szintén. A korai deathrock egy véletlen mintája lelhető fel a Hell Comes to Your House c. válogatáslemezen, melynek célja az volt, hogy felsorakoztassa a korai ’80-as évek Los Angeles-i punk bandáit. A punk és a deathrock keveredése folyamatos, egymást váltva jelentek meg sorra a különféle lemezeken.
Ugyanabban a Los Angeles-i miliőben a fentebb említett bandákkal egy időben – és mind a kaliforniai punk tradíciókkal, mind a gyakori tagcseréikkel – olyan együttesek léteztek mint a Gun Club, a Flesh Eaters, és a Tex and the Horseheads. Ők szerették volna a „noir” elemeket a hangzásukba csempészni. A Flesh Eaters-szel, az 1981-es A Minute to Pray albummal ez a próbálkozás talán elérte tetőfokát. Az A Second to Die c. LP, ami magába foglalta az ’50-es évek szaxofonosát (a Los Lobos! egyik tagja révén), valamint vintázs elemeket és a horror novelty rockot („Satan Stomp”). A Gun Club és a Tex and the Horseheads, az időközben bevezette a whisky áztatta és az amerikai dark country elemek keverékét, így fecskendezve Johnny Cash szellemét a punkba (és tágabb értelemben a goth rockba), a lehető legtisztább értelemben véve.
Mint már említettük, legszűkebben értelmezve, a „deathrock” kifejezés egy konkrét zenei stílusra utal, ami az 1980-as évekbeli Dél-Kaliforniában született. Legtágabb jelentéstartalma viszont egy általános zenei leírás, úgy, akárcsak a „punk” vagy a „hardcore” (vagy, mint a „jazz” vagy a „blues”). Ebben a tágabb meghatározásba belépnek az East Coast (keleti parti) bandák, mint a The Cramps (NYC), The Misfits (New Jersey), Beast (ex-Cramps), Mourning Noise (New Jersey) és Monica Richards Madhouse-za (Washington, DC).
Rátérve erre, majdnem pontosan párhuzamosan a West Coast deathrock mozgalommal, a punk felveszi a b-movie horror hatásait, ami fejlesztő hatással volt a New York-i punk szcénára. Ezért szinte egymaga a The Cramps a felelős. Merít a szörny filmek kultúrájából, az ’50-es évek underground pinup és bondage magazinjaiból, a rockabilly-ből, és a zűrzavaros ’60-as évek garage rockjából. A The Cramps bányászta az amerikai kulturális psziché legsiralmasabb zugait, hogy inspirációra leljenek. Ennek eredménye több mint harmincévnyi rock and roll. Hihetetlen, de a zenekar soha nem játszott egyetlen másik East Coast punk bandával sem, ugyanezt a helyzetet osztotta előszeretettel a horror tábor és az ’50-es évek rockabilly részéről a The Misfits.
Bár Lodinak, a New Jersey-i Misfitsnek sikerült a The Cramps előtt kiadni egy lemezt (1977: Cough Cool), a The Cramps a psychobilly terminusra is számot tarthatott, és a Ramones és a Television mellett az első hullámos amerikai punk egyikének számított. A The Cramps hatását nehéz lenne felbecsülni az amerikai punk undergroundra – vagy úgy általában az alternatív rockra; mégis egy jó példa, hogy a Dischord Records elismerte, hogy ha nem lett volna a The Cramps, olyan bandák sem léteztek volna mint a Minor Threat, Fugazi, sőt még a saját kiadójuk sem.
Együtt, a The Cramps és a The Misfits egy-két ütése kitörölhetetlen nyomot hagyon a rock legsötétebb, alternatív formáin. A mai zenei kultúrában szinte nehéz emlékezni, amikor vámpírokról, mutánsokról énekeltek, vagy olyan lányokról, akik úgy néztek ki, mint Vampira, és a dolgok nem megszokott módján. (Sőt, a horror punk ezen stílusa régen egyfajta szomorú önparódiába is átcsapott.)
A keleti parti horror punk bandák és a nyugati parti deathrock bandák turnézásai és esetleges kereszteződései segítették az amerikai táj kulturális magját az általánosan sötétebb „alt music” szélesebb jelenségéhez. Bár a Misfits 1979-ben zenélt együtt a The Damneddel egy rövidebb brit turnén, a Christian Death 1983-as kiruccanása arról tett tanúbizonyságot, hogy a deathrock nem volt annyira elterjedt a tengerentúlon, mivel kiderült, hogy a punk is a sötétebb, a fekete komor árnyalatához fordult az Atlanti-óceántól keletre, ahol a saját kulturális logikájukat követték. Ehhez részben a befelé forduló, komor poszt punk fejlődés vezetett (Joy Division, Bauhaus), másrészt a „pozitív punknak” nevezett zenekarok, mint a Sex Gang Children vagy a Blood and Roses.
A következő rész(ek)ben a brit dark punk, postpunk, a Batcave szcéna és az első deathrock újjáéledés (1998-2004) kerül terítékre.
Oliver Sheppard írása, a Souciant cikke, Fordította: Valovics Tímea
