Mi késztet arra egy underground szinten ismert és elismert előadót, hogy „Kék lovas” néven zenekart hozzon létre? Az illető nem más, mint Sathorys Elenorth, akit korábban az Ordo Funebris és a tolkieni hatásokból építkező Lugburz létrehozója. Sathorys korábban is előszeretettel merített a társművészetek kosarából, ugyan eddig az irodalmat preferálta, de ezúttal a XX. század elejének festészetéhez fordult ihletért. A kérdés azonban komplexebb. A Der Blaue Reiter nemcsak egy Kandinszkij által vezetett csoport volt 1911-ben, hanem egy olyan művészeti szinkretizmus megalkotója is, amire korábban nem volt példa.
Az 1911-es kiállításukkal párhuzamban megjelentettek egy könyvet Der Blaue Reiter-almanach címen, melynek előlapján egy lovas volt, amit Kandinszkij rajzolt. A lovas a harcos és hősies jellemet testesíti meg. A könyv az akkori avantgárd művészeket és mozgalmakat foglalta össze. A katalógus előszavában Kandinszkij megkísérli felkészíteni a látogatókat a meglehetősen vegyes összetételű kiállítási anyag befogadására. „Nem kívánunk népszerűsíteni sem szabályos, sem különleges formulákat ezen a szűkre szabott kiállításon. A célunk az, hogy a kiállított művek révén érzékeltessük, mennyire változatos formákban öltött testet a művész belső önkifejezési vágya.”A könyvben 140 illusztráció volt, ez akkor hihetetlen nagynak számított. A művészeken és a mozgalmakon kívül megtalálhatóak voltak még törzsi szobrok, gyerekrajzok, gótikus fametszetek, mexikói, kamerunii és húsvét-szigeteki szobrok, velencei mozaikok, japán tusrajzok, kínai festmények, orosz népművészeti nyomatok és egyiptomi árnyfigurák. Az egyik különlegessége, hogy a magas és a populáris művészet egyszerre szerepelt benne. Az egész emberiséget akarták összegyűjteni benne. Céljuk a művészeti kifejezés határainak tágítása és az emberiség teljes szellemi örökségének felölelése. A kiadványban nagy szerepe volt még a zenének is. Összesen nyolc zenei cikk volt benne található többek közt Thomas Hartmann, a komponista „A zenei anarchiá”-ról ír.(1)
A zenére is jellemző ez a kaotikus összefoglalási vágy, sokszor olyan, mint egy római florilegium (2), melybe minden szerzőtől belevettek költeményt, ezzel reprezentálva a korszak vagy a közösség irodalmát. A lemez első dala az „Underworld dreams” egy klasszikus, éteri áriával indul, lágy komolyzenei aláfestéssel, de alig telik el egy perc és a mennyi hangot háttérbe szorítja egy csilingelő mágikus hangszőnyeg. Kevésbé éteri, de ugyanúgy transzcendens, de innentől már más az irány. Belép a zaklatottság, homályos, keserű hangok ezek, egy zöld linóleummal lerakott börtönfolyosó magányát és képzelt visszatérő hangjait árasztja. Ritmikája lassú militáns dobpergés, de nem a frontra hanem a kivégzőosztag elé invitál. Második tétel a Grave of Mankind monoton dobogással indul, olyan, mint Kharón evezőjének csapásai. Majd gyorsul a ritmus, és lágy billentyűfutamok ellensúlyozzák a továbbra is kiszámítható ritmikát. Egy rendkívül egyszerű dal ez, olyan mint Kandinszkij lovasa az almanach borítóján. A harmadik tétel a Words of silence, egy elgurult Vangelis bakelitlemez záró tételére hasonlít, amit egy soha el nem készült világháborús romantikus filmhez szerzett. A lassan áradó dal egészen ellágyít, majd a közepénél a teljesen átveszi a hatalmat a szintetizátororgia és szinte öncélú monumentalitásba csap át. A negyedik dal igazi industrial, harci üvöltések szigorú dobok, sok effekt, repetitív zajok, de nem több leginkább egy kötelező átvezető az album csúcspontját jelentő Into Heaven’s Maze-hez. Tökéletesen megkomponált sok szereplős dráma ez, melyben a főszerepet az egyszerű alapokon táncoló bombasztikus dallam játszza. A mellékszerepekben halk nyögések, sikolyok, rideg szinti dallamok és frusztrált ipari zajkeltés brillíroznak. A lassan halkuló témát egy gyerekdal váltja fel, szürreálissá téve azt, mint egy gyermeki rémálom. A hatodik Garden of solitude-ban mutatkoznak meg leginkább a klasszikus gyökerek és a liturgikus zenében való jártasság, ez a dal ismét a mennyből szól, mi más is zárhatná, mint egy elhaló harangzúgás. A hátralévők közül a When The Black Sun Rises, The Return of Light és a Regret lényegében már az ismertetett elemekből építkezik, és nem okoznak csalódást. Fenyegetően fájdalmasra a két részre osztott Deconstruction sikerült, nagy szerepe van bennük a hagyományos hangszereknek, vagy a hagyományos hangszereket imitáló elemeknek. Sok effekt és némileg noise-os hangulatot csak a záródal utolsó percei tartalmaznak. A lemezt az Into Heaven’s Maze teljesen felesleges remix változata zárja, ami semmit nem ad hozzá az elhangzottakhoz, igaz el se vesz belőle.
Sokat gondolkodtam a lovas szimbolikáján, hogy ki is lehet az, aki belovagol tudatalattink legalsó rétegeibe és összeszed gyorsan és kapkodva mindent, ami a keze ügyébe akad, majd sietősen távozik és amit talált összerendez és alaposan szemügyre vesz Bosch lángoló katedrálisának fényénél. Számomra nem más, mint Zeusz egykori kedvese, a múzsák szülőanyja Mnémoszüné, azaz az Emlékezet.
1. http://hu.wikipedia.org/wiki/Der_Blaue_Reiter
2. „Virágcsokor” az antik irodalmi antológia szinonimája
Forrás:
Wikipedia, Heathenharvest
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
