Túlzás nélkül állíthatom, hogy 2008 legjobban várt dark ambient lemeze érkezett meg a Der Blaue Reiter „Silencis” című opusával. Az duó első lemeze a 2006 –os „Le Paradise Funèbre, L'Envers Du Tristesse” sokat tett a kicsit tetszhalottnak tűnő dark-ambient vonal új vágányra helyezésért. A klasszikus zenei képzettséggel is rendelkező Sathorys Elenorth – aki a Narsilion vezetője is egyben - és társa, Lady Nott ismét olyan lemezt tettek le az asztalra, amit komoly kihívás lesz felülmúlni.
A lemez a sokat mondó „Into the end of the world” prológussal indít, és valóban, lágy szintetizátor szőnyeg, korai Arcana-t idéző melankólia, himnikus elemek, a Jelenések könyvének angyalai, harsonák helyett az ipari forradalom hangkollázsaival. Az égi udvartartás még komolyabb szerepet kap a dal végén, a kezdeti Raison d’Etrehez hasonló gregorián kórusokban, mely nem különösen megnyugtató második dalhoz az „Eyes of the Lost”- hoz vezet át. Nem túlzás, de ez utóbbival megszületik a műfaj első „slágere”, harcias dobok, orkesztrális billentyűk, középkori haláltánc freskók zenei kísérete. A „Death and Decadence” újra a misztikus vonalat teszi előtérbe, enyhén filmzeneszerű, egyszerű dallammal, század eleji kísértettörténetek világát idézi és gyönyörű, tiszta zongorajátékkal zárul. Még mielőtt nagyon belemerülnék a biedermeier melankóliába, wagneri valkűrökkel versengő gerincvelőt rázó hatásokkal zúdul ránk az „Ascension Part I” és ez alól a hatás alól csak a „Retrospective” adhatna feloldozást, de szerencsére nem teszi, igaz más eszközökkel, de csak beljebb vezet a sötét folyosón. A lemez legkedvesebb dala ez, jelzős szerkezetek nélkül, egyszerűen csak szép. A zaklatott, eklektikus, elektronikus már-már az indusztriál határán táncoló „Victoria”, harangok, dobok, zaj és dinamizmus, ezúttal nem temetésre, hanem háborúba hív, de a csak pürroszi győzelmet ígér. Az „Ascension Part II” a lemez legfurcsább tétele, kórusok és apróbb zajok uralják, néhol triarii-s hatásokkal. Hagyományosabb dark ambientes témákat ölel fel a „Rera L'Ànima Del Vent”, egyes témái visszaköszönnek a korábbi dalokból, de nem zavaróan, inkább elmélyítve a hallottakat, mintegy átvezető a lágyabb, vonósokkal és billentyűsökkel operáló „Prison of Desire”-hez, a „Retrospective” vonalát viszi tovább, inkább fájdalmas, mint heroikus, szép, de nem megnyugtató. Egy gőzmozdony hangjaival indít az „Abyssus Abyssum Vocat In Voce”, mely valóban a gyárudvarról indul, de samanisztikus ritmikájával az egekbe emelkedik. A tizenegyedik dal a „Paradise”, mely a második abból a szempontból, hogy éneket tartalmaz, férfi és női ének egyaránt. Nyomasztó és kilátástalan paradicsom ez, melyből a kiűzetés felér egy megváltással. Az „End Credits” tiszta zongorajátékával és az első dalból átvett csillogó elemekkel méltó lezárása a lemeznek.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
