Zakatoló géphangot hallott a gyárudvar egy messzi szegletéből, mire - talán maga sem tudta, miért - elindult az irányba. Fakó arca a tavaszi napsütésben méghalványabbnak teszett. A boldogság jeleit láttam rajta. S eme boldog révület kivetülése túlvilági arcára valamiféle vegyes, mondhatni groteszk érzéssel telített el engem.
Révülettel néztem őt, rejtőzködve, egy kitörött ablaküveg mögül. Magas volt és nő volt. Csontos ujjaival levette a sapkát, ami fejét takarta, így láthattam koponyája teljes formáját... a fejtetőt nem fedte hajkorona. Megrémültem - gyerekfejjel - mégis valami különös vonzalom kerített hatalmába. Eggyé akartam válni vele. Persze itt nem játszott közre semmiféle fizikai, úgymond testi kapcsolat. A lelkét éreztem, agya pulzálását...
Megfogta a "kellékeket" és szertartásosan, a legmélyebb áhítattal kezdte. Végül transzba esett. Soha nem tapasztalt szemem addig ilyet. Ültében előre-hátra dölöngélt - érthetetlen szavakat suttogva, egyre gyorsabban, gyorsabban... majd megtette. Elgyötört vénájába fecskendezte az utolsó adagot ezen életében.
A. Sophie írása
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
