Szilánkokra hullott rejtelem? Azt mondjuk "valóság". Pedig csak Isten.
...Torokszorító másodpercek következtek. Az életösztön sikoltozva vergődött ketrecében, ahová a "tudat" és az anyag beszorította. Tépett cafatokban hullott alá az öntudatlanság a létezés árulóan nyüzsgő, örök kavalkádjában, maga után húzva a feledés, avagy az igazság holtzónáit. A teremtés Igéjének visszhangja vigasztalanul verődött vissza és fröccsent szét újra és újra, a magányosság mennyezetét hordozó csarnok roppant oszlopai között. Ki sétálgat egy olyan teremben, melynek oszlopait a puszta semmiből hasították és a közöttük terjeszkedő eleven tömörségben az anyag szellője lengedez? Hogyan történt?
Egyszer, egy kisleánytól űzve, dédelgetett álom futott be a valóság kikötőjébe. Elgyötört, mélyen hasadozott teste azonban a móló rideg betonkockáinak az első érintésére darabokra hullott. Elgondolkozva, szinte bocsánatkérően omlott szét a hullámok tetején, hogy darabjai egyenként belefúródjanak a békés homokba, melynek szemcséi egykor ugyan ilyen szilánkok voltak. Néha a sötéten figyelő víz mégis felvet egyet-egyet közülük, és van úgy hogy rá is bukkan valaki. Ilyenkor azonban az egykor a kedves, karcsún ívelő testet alkotó szilánk, durva élével mély sebet ejt, mely lehet hogy soha nem gyógyul, bár talán a kibuggyanó vér hullámain újabb álmok indulnak valamerre, de más partok felé.
És közben odalent, közel a hideg mélységekhez, az álmok zsigereiből lett humuszban alszik a meg nem történt múlt.
Fenyegetése csak a jövőnek félelmetes, az örökkévalóság nem veti ki magából soha.
Onnan figyeli ahogy a teremtett elevenség markol a reménytelenség, és otthontalanság szürke porrá omló talajából, és a csillagillatú sötétségben zizegve hinti egy koporsó fedelére. Vagy talán egy kehely öle az, melyben a vörösen csillanó por befogadásra lel, hogy ki tudja milyen vérben feloldódva kötést, hidat létesítsen egy másféle szabadság felé.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
