Szelevényi Gellért: - Több helyütt elhangzott már Vály Sándor vándorlása a rendszerváltás környéki bugyrokból Finnországba, az ottani szabadság megélése, aztán az "északi levegő ritkulása...". Olaszországra kérdezek hát rá konkrétabban, hiszen új otthonod Itália. Mi sodort északról a mediterrán felé, milyen a szellemi közeg, hogyan telnek az alkotói és a hétköznapok?
Vály Sándor: - Ezek számomra olyan sorskérdések, amelyek létezésének, valóságának elfogadása vagy éppen elutasítása folyamatos dilemmába keveri az embert. E közé vagyunk kifeszítve minden pillanatban mikor döntésekre kényszerülünk. Abban biztos vagyok, hogy személyes életünk története, a születéssel hozott fizikai, lelki és mentális minőségeinkkel és a világ iránti olthatatlan szomjúságunkkal sokban hozzájárulunk további életünk megformálásához. Ehhez jön aztán a nevelés, a társadalmi, szociális, morális, stb. elvárások amelyek inkább pusztítóan hatnak a hozott anyagra, mintsem segítene. Ennek a két világnak az összeütközése okozza aztán a dilemmát, vagyis azt, hogy döntéseinket valójában mi befolyásolja. A nevelés, a társadalom teremtette kényszerhelyzetek amibe konformistán belesimul vagy törik az ember, vagy pedig a hozott anyag rebelliója amiből jottányit sem enged, történjen bármi is. Én hiszek a hozott anyagban, és ezt az anyaggal való viszonyomat és munkámat tekintem sorsnak, amely segítségére hivatott az intuíció. Életem minden fontos döntése intuitív volt.
Több mint harminc éve írom naplóimat. Van benne egy 20 évvel ezelőtti bejegyzés ami egy képzeletbeli mester és tanítvány között zajlik. Nyilván egy belső dialógus lejegyzéséről van szó. A tanítvány megkérdezi a mestert; Mi a sors? A mester válaszol; A sors az, ha valaki délnek indul és északon köt ki. Ez a dialógus, tulajdonképpen egy déli ember lázadásnak dokumentációja és megnyugvása. Azóta viszont eljutottam délre. Hosszú út volt, de megérkeztem oda amit hazámnak érzek. Ez a rövidebb verzió.
A hosszabb változat, - amit tőlem idézve írtál, az „ északi levegő ritkulása” vezetett el erre a döntésre. Egyszerűen váltanom kellett ahhoz, hogy ki tudjak teljesedni azon elvárások alapján amit emberként és alkotóként magam elé állítottam. Kicsi lett az ország, elfogyott körülöttem a levegő, nemzetközi vizekre eveztem, más klímára volt szükségem.
Ezzel természetesen megváltozott a szellemi közeg is. Európa szívében élek egy olyan kultúrában, ami egyszerre volt közvetítő és teremtő, pogány és keresztény, antik és modern. Ez az ország egyszerre intellektuális és analfabéta, mély és felszínes, szocialista és fasiszta, immorális és etikus. Ez határozza meg a közeget és ezen alternatívák között van szabadságom megválasztani azokat az embereket akikkel dolgom van. Ebben a klímában és közegben kezdtem el újra alkotni amely nagyon fontos volt ahhoz, hogy frissen tartsam magam. A klíma nem csak az éghajlatról szól, de az éghajlat által determinált identitásról is, amely radikálisan határozza meg egy hely szellemét, kultúráját. Ezek nagyon inspirálóan hatnak rám.
A látásmódomban, gondolkodásomban olyan kis változások kezdtek történni amit csak akkor észlel az ember, ha éveket tölt el egy helyen. Finnország lapos terület. Csak a norvég határhoz közel kezd emelkedni. Ez a sík, végtelen térség nagyon erősen befolyásolja a gondolkodást és a fantáziát. A kultúrát. Irdatlan messzire ellát az ember.
Az olyan ország, mint Itália amelyen keresztül fut az Appenninek, tekinteted folyamatosan hegyekbe ütközik. Nagyon lehatárolja a tájat. Ez a fajta lehatároltság arra késztet, hogy a közelire figyelj, ne pedig a messzire. Ez szintén befolyásolja a gondolkodást, a kultúrát. Tehát a végtelen és a lehatárolt találkozott bennem amely alapján újra kellett értelmeznem a zenétől az irodalmon keresztül a képzőművészetig mindent. Már akusztikailag is másképpen kell figyelnem ami természetesen kihat kompozícióimra is. Ez ellen sokat kell tennem, mert az északi akusztikát előnyben részesítem. Tehát van valami amit én hozok ide és igyekszem beültetni az olaszok fülébe.
Vály-Kalóczkai, szardiniai koncert Fotó: Nea Lindgren
Ezen észrevételek megfigyelése és feldolgozása az alkotói hétköznapjaimban képezik az alapot, amelyben egy olyan előnyre tettem szert, hogy egy időben képes vagyok több kultúra szemszögéből megvizsgálni ideáimat. Ez egy hatalmas ajándék az alkotó ember számára, aki folyamatosan nyelvek között mozog. ( A nyelvet ebben az esetben formaként értem)
- Két esztendeje a pécsi dzsámi felé sétálva a keresztény és iszlám kultúra zenei szintézisének megfogalmazásán gondolkodtál. Felfejtenéd az olvasóknak az ezzel kapcsolatos eredményeidet?
- Az arab zene mindig is közel állt hozzám a maga mágikus mikrotonalitásával. Ahogy a zenét, úgy az egész arab kultúrát is átjárja a mikrotonalitás a nyelvtől az építészeten keresztül egészen a hétköznapi kapcsolatokig. Nagyon érdekelt ennek a kultúrának az esszenciája amit a zenén, illetve éneken keresztül próbáltam megragadni.
Ennek a munkának volt egy előzménye. 2016 környékén egy észak-spanyol zarándokutam alkalmával elég sok templomban időztem el. Az egyik ilyen meditáció alkalmával figyeltem fel arra az űrre amit a tánc hiányra okoz, miközben a művészetek minden formája jelen van a templomokban a festészettől a szobrászatig, a zenétől az építészetig, az ólomüveg-berakásoktól a bútorasztalosságig. A templom az emberi világ belső képe amit kifelé tükrözött a lélek. Formát öltött vízió! Mindezt a művészetek által teremtette meg, hogy kommunikálni tudjon istennel, önmagával, embertársaival. A művészet kommunikáció, szövetség, az ember lelkének legmélyebb ősi kifejező ereje. De hogyan hiányozhat belőle a tánc?
Sacred Songs háttérfilm Fotó: Vály Sándor
Az őskeresztény liturgiában még helye volt a táncnak. A tánc fontosságát mutatja, hogy az ókeresztény írásokban gyakran foglalkoznak vele. Tertulliánus említi, hogy a II. és III. század fordulóján a himnuszokat a templomokban tánc kíséretében adták elő, - az ószövetség táncos jeleneteit beemelték a liturgiába. Az ókeresztény templomokban az oltár előtti térben a nagyobb ünnepekhez kapcsolódóan - Karácsony, Vízkereszt, Húsvét, Pünkösd - a tánc is része volt a szertartásnak.
Aztán az újplatonista és a gnosztikus tanítások megjelenésével az egészet elcseszték. Elkezdődött a test és a lélek szétválasztása, a szellemi világ felemelése, és a test elutasítása. Konstatnin türelmi rendelete után 789-ben az egyházi zsinat betiltotta a táncot a templomokban és a templomkertekben.
Ezzel a felismeréssel kezdődött a Sacred Songs (ektro records, 2019) lemezanyag születése. A tánc hiányából amely egy komplex audiovizuális munkává nőtte ki magát, és aminek végső célja a tánc visszaintegrálása volt a szent terekbe. Tehát az alapötletem nem a zenéből, hanem a tánc, a mozgás hiányból indult ki, amihez találtam meg Hildegard Von Bingen műveit.
Amikor Heéger Júliával elkezdtünk dolgozni az anyagon a lemez utolsó száma egy folyamatasosan épülő „loop”-téma lett amely Júlia szólóénekével indult, majd 5-10 másodpercenként eltolva egymástól a sávokat megduplázódtak. A végén 524288 hangsáv helyeződött egymásra. Ebben a helyzetben megszűnt a szöveg és dallam, - helyette megjelent egy masszív hangmassza amely Hildegard von Bingen művének és a XII. század nyugati zenéjének és természetesen lelkének esszenciájaként értelmeztem. Ebből az anyagból később 8D hanginstallációt mutattunk be Treviben a Szent Ferenc templomban. Érdekes volt, ahogyan a közönség kifeküdve a templom kövezetén hallgatta az anyagot.
Rá két évre találkoztam Abdullah al Zaili Imám adhan-jával, vagyis imájával. Az egyik legszebb amit valaha hallottam. Felelevenedett bennem a Sacred Songs élménye és nekiálltam az Adhan feldolgozásának, eredetileg csak magam örömére. Ha Luspay Tamás nem hallgatja meg nálam ezt az anyagot, soha sem lett volna kiadva. Az ő ötlete volt a vinylre való publikálás.
Sacred Songs háttérfilm Fotó: Vály Sándor
Tehát volt nálam egy Adhan amihez kellett egy pár. Ekkor született meg az a gondolat, hogy csinálok egy „Kelet-Nyugat” lemezt amin két kultúra esszenciáját mutatom meg. Újra mixeltem a Sacred Songs utolsó darabját, az O Vis Aeternitatis-t, ami a bakelit B. oldalára került. Két 22 perces darabról van szó. Így született a Prayer, - Heéger Júliával és Abdullah al Zaili közreműködésével - amely a blindblindblind record jóvoltából jelent meg tavaly ősszel.
Az Adhan mikrotonalitása által gerjesztett hangmassza rezonációját nem volt könnyű feladat vinyl-re masterolni. Nem nagyon értek hozzá, de az LP master nem egyenlő a CD-hanghordozó kapacitásával. A hetedik master után mondtuk ki az áment. Az, hogy mire jutottam ezzel az experimentális anyaggal, döntse el a hallgató.
- Legutóbbi koncerteteknek is a Trafó adott fővárosi helyszínt. Az industrial és ambient berkekben egyaránt legendának számító Zoviet France előtt léptetek színpadra alkotótársaddal Heéger Júliával. Bemutatnád ezt a csodálatos hangú énekesnőt, és mesélnél az új album koncepciójáról?
- Kezdjük a bemutatással. Heéger Júlia (szoprán) a Liszt Ferenc Zeneakadémián kóruskarvezetést tanult majd a Helsinki Művészeti Egyetem ének szakán szerzett diplomát. Tagja a tavaly Grammy díjjal kitüntetett Helsinki Kamarakórusnak, a Savonlinna Opera Fesztivál kórusának és a Finn Nemzeti Operának. A Juvenalia kórus művészeti vezetője. Ez volt a száraz információ.
Emellett Júlia szép, humoros, profi, introvertált, mizantrópé, öntudatos, ha felbosszantják impulzív, és egyébként elkepesztően alázatos. Egyszóval öröm dolgozni vele.
Az új lemezanyagunkat „The end of the Tragedy” 2024 kora őszén fejeztük be, amelyből a Trafóban két számot be is mutattunk. A többit a megjelenés környékére tervezzük.
Júlia Heéger / Sándor Vály – The end of the Tragedy – Live at Trafó 10.11.2024 (részlet a koncertből)
Ennek a lemeznek szintén van egy előzménye. A lemezanyag utolsó száma; a PlayTime eredetileg egy 23 perces audiovizuális installációnak készült, amit Olaszországban mutattunk be egy kiállítás alkalmával. A szöveg Tsingiz Aitmatov szövegére épül ami az emberi élet értelméről és annak melankóliájáról szól. 23 perc masszív orgona-rezonációra épülő kórusmű Júlia szólóénekével. A megnyitóra eljött egy számomra nagyon fontos ember, a közel 80 éves Richard Stourac osztrák színész és rendező, aki akkor már több mint egy évtizede harcolt a rákkal. Tulajdonképpen végstádiumban volt. Megnézte a munkát majd rám mosolyogva megérintve vállamat azt mondta; Ez rendben! Szép, hiteles munka. Rá egy hétre meghalt. Itt maradtam ezzel a mondatával, ami nem hagyott nyugodni, hiszen egy olyan ember mondta ezt aki távozni kényszerült az életből a maga tudásával, szeretetével, bölcsességével, akit már nem lehetett átverni olcsó trükkökkel. Tehát nem dicséretnek vettem szavait, hanem az életszeretetének, kreativitásának, tudásának és mérhetetlen szenvedésének igazsággá gyúrt summájának. Ekkor értettem meg azt is, hogy a PlayTime más is, mint audiovizuális-installáció. Richard szavai segítettek abban, hogy ez a darab túllépjen határain és egy lemezanyag központi témája legyen. Így született meg a „The end of the tragedy” lemez ami nagyon sok rétegből állt össze.
Júlia Heéger / Sándor Vály – Playtime – Live at Trafó 10.11.2024
Most csak egy számot írok le a maga kibontott rétegeivel, hogy érthetővé váljanak azok a motívumok, amelyeket nem feltétlenül lehet kihallani, de a koncepció szempontjából elengedhetetlen volt a megteremtéshez.
Az album címét viselő The end of the tragedy szám vezérfonala, illetve alaphangja méhekre épült. Méhek normális és letranszponált rezonanciáira amit lassan átvesz egy mélyen pulzáló orgonahang ami felvezeti a darabot Júlia énekéhez. A méhek világa éveken keresztül foglalkoztatott, legfőképpen azért, mert az ökoszisztéma elengedhetetlen része és egyre riasztóbb az eltűnésük. A méhek halála az emberiség halálához, a civilizáció összeomlásához vezethet.
Erre épült rá Aleister Crowley Dionysos szövege, amelynek világa emlékeztet a méhek által fenntartott érzékeny és törékeny egyensúlyra. A 18 perces darab közepétől beinduló orgonatéma pontosan 2022. február 24 én született, vagyis amikor a reggeli hírek bejelentették, hogy az oroszok megtámadták Ukrajnát. Egyszerűen nem hittem el, hogy két év Covid után ezt megmerészelik tenni. Iszonyatosan meg voltam rendülve. A hírek után leültem az orgonámhoz és átadtam magam vakon belső érzelmi viharomnak. Szinte azt sem tudtam mit játszom. Visszahallgatva viszont tudtam, hogy egy elég masszív kompozícióról van szó. Ezt az orgonasávot futtattam rá a darab második részében a méhek hangjára ami fokozta a feszültséget egészen a darab végén megszülető kisülésig, ami egy ötpercnyi noise-vihar. Nyolc-nyolc betorzított gitár és cselló szólal meg egyszerre.
A The end of the Tragedy nem azt jelenti, hogy megszabadulhatunk létezésünk drámájától, de attól igenis megszabadulhatunk, hogy e fölé ne szervezzünk pluszba szenvedést sem embertársainknak sem a világnak. Amit ma látok a világban nem szól másról, mint folyamatos tragédiák szervezését önmagunk és mások rovására.
A lemez nyitó száma (God) Isten magányával kezdődik, amikor felüvölt a teremtés előtti végtelenben; I'm fucking alone! és az utolsó szám (Solitude) az ember magányával végződik, ahol az Isten halála utáni csendben felüvölt az ember; We're fucking alone!
Júlia Heéger / Sándor Vály - Dionysus [Melancholia]
- Úgy tartják többek, az AI felhasználása a szellem kieresztése a palackból. Heéger Júlia operaénekesnővel közösen jegyzett albumodnak a vizuális tartalma ezt a szellemet hívja segítségül, egészen furcsa aláfestést teremtve szerzeményeidnek. Egy ismerősömet idézve a the playtime-ot közösen nézve "nyomasztó hangulatról, ember formájú ködről beszélt". Eltérő témákat tálalsz, mégis átível számomra bennük egy közös nevező. Elsősorban a múlt és jelen katarktikus összeütközéséről mesélnek ezek a képfolyamok. Mindez a jövő(?) eszközével, az AI-val megteremtve. Te mit tapasztaltál a munkafolyamatod során, mi az üzenet ezekben a megrendítő képsorokban?
- Természetesen figyelem az AI körüli kofalármát, főleg a művészek körében, akik be vannak rezelve, hogy az AI elveszi tőlük a kenyeret. Nem sajnálom őket. Meg kell érteni, hogy az AI egy újabb eszköz és nyelv a művészek számára, amelyben radikálisan fejeződik ki és válik láthatóvá a művész gondolkodásmódja és teremtő nyelve. Ne felejtsük el, én az analóg világból jövök, tehát elég jól ismerem a két kultúra közti átjárót és azokat a technikai korlátokat amelyekkel szembe kellett néznem a 70-s 80-s években. Utáltam behatároltságomat. Számomra minden új eszköz örömünnep, egy újabb nyelv, akcentus gondolataim kifejezésére.
A nyelvvel kapcsolatos gondolataimat, már többször elmondtam. Számomra a művészet nyelvi kérdés. Ahhoz hogy teremteni tudjunk, birtokában kell lennünk a nyelvnek egy olyan szinten ami valóban képes a teremtésre. A művészet ilyen radikális nyelv, kifejezési forma amely teremtésre és kommunikációra törekszik. A jelen időben megjelenő embert vizsgálja, őróla szól, neki üzen. Ha a nyelv nem képes változni az idővel, jelentőségét veszti, hiszen száz vagy ötszáz évvel ezelőtti nyelvvel nem lehet megfogalmazni a ma élő embert.
Vály-Heéger Trafó koncert Fotó: Nea Lindgren
A társadalmi változások krízise forradalomként jelenik meg a történelemben és így ebből a szempontból mindig is a krízis volt a legizgalmasabb pillanat. Hogyan képes a krízis új nyelvet szülni, hogyan fogalmazza újra az embert, hogyan helyezi egy új tér-időbe.
A gótika épp akkora forradalom volt a bizáncival szemben, mint a reneszánsz a gótikával. És ebben a legizgalmasabb éppen a krízis. Az ember elért egy határt és az tovább nem lehetett feszíteni, mert az emberről alkotott kép megváltozott. Megváltozott körülötte a tér, az idő, - tudása önmagáról és a világról. A megváltozott társadalmi helyzetek, a vallás, a tudomány, a felfedezések mind arra késztették az embert, hogy változzon. És ez a fontos momentum. Az ember egyik alap princípiuma a változásra való hajlam, a törekvés, a kíváncsiság.
A művészetet sem láthatjuk másképpen. Nem állt Isten a Lascaux vagy Altamira barlangja előtt egy óriási könyvvel kezében, amiben le volt írva szóról-szóra a művészet követendő fejlődése. A művészet az emberiség egyik legérzékenyebb, legradikálisabb, legorganikusabb, legflexibilisebb, legmeglepőbb nyelve amit valaha kitalált. Ezt nem lehet megállítani.
Nem tudhatjuk mekkora pofonok csattantak el a gótikában, a reneszánszban amikor megváltozott a kifejezés nyelve, de úgy tűnik, a pofonoknak még nincsen vége.
Sándor Vály - Prayer: Adhan
A mesterséges intelligencia egy új művészeti nyelv amely épp úgy megköveteli a jelenlétet és tehetséget, mint egy festmény létrehozása. A művészet nem technikai bravúr, hanem a gondolat minősége, költőisége, esztétikája és etikája. Hogy ehhez milyen szerszámot használunk, teljességgel lényegtelen. A művészt a gondolatai minőségén keresztül kell megítélni, nem pedig eszközei alapján.
A művészet már régen nem a világ szolgai másolásáról szól, hanem az emberiség szellemi és emocionális mélységeiben való utazás élményeiről és tapasztalatairól. Hogyan kezeli az alkotó ezeket a rétegeket és hogy tud ezekből a rétegekből kiemelni és megfogalmazni egy közösséget, emberiséget érintő kérdést vagy üzenetet a művészet nyelvén.
A Trafó koncertjének háttérfilmjei AI kísérleti munkák voltak, amelyek kifejezetten csak erre a projektre vállalkoztak, már csak azért is, mert a téma túlnőtt azon, hogy ezt én bármikor meg tudtam volna teremteni fizikai körülmények között, az anyagiakról nem is beszélve. Miért kellett volna lemondanom fizikai, gazdasági megszorítottságom miatt arról a lehetőségről, hogy megteremtsem azt ami valóban a fejemben mozog?
A koncert filmjei olyan kísérleti munkák, melyekben a mesterséges intelligencia a művészet teremtő nyelvén keresztül lettek tesztelve különböző szituációk elé állítva. A szituációk teremtésekor az alapkérdés mindig egy pszichológiai réteget érintett, - az ember mentális viselkedésének és annak folyamatainak tanulmányozását.
Tehát a művész által megteremtett nyelv megadása után a mesterséges intelligencia megteremtette azt a képet amely a tanulási folyamata által rendelkezésére állt az emberiségről. De fontos megérteni, hogy ezek a filmek az alkotó nélkül soha sem jöhettek volna létre, mert előtte nem léteztek. Szükség van a nyelvre, a teremtő nyelvre épp úgy, ahogy Isten kimondta: Legyen!
A genezis könyvének első nagy információja a világ teremtésén túl, hogy megteremtette az Embert a saját képére. Nyilván nagyon magányos lehetett az Isten, ( I'm fucking alone!) ha arra a döntésre jutott, hogy társat szeretne magának, akivel meg tudja osztani élményét.
A „saját képére” való teremtést mindig úgy értelmeztem, hogy Isten ugyanolyan teremtő erővel és kreativitással ruházta fel az embert, mint saját maga. Teremtő társat teremtett. Reflexió. Ha sakkozni akarok, nyilván olyan emberrel szeretném ezt a játékot játszani, aki érti a sakk logikáját. Enélkül a tudás nélkül nagyon unalmas játszani. Tehát Isten partnert teremtett.
És egy napon az ember is teremtett valamit, ami az egyik embert örömmel töltötte el, míg a másik megrettent tőle. Megteremtette a fegyvereket, a háborúkat, a kínzást, a rabszolgaságot, a szegénységet és gazdagságot. Megteremtette a földművelést, állattenyésztést, a falvakat, városokat. Megteremtette a vallást, a törvényt, a tudományt. Megteremtette a kultúrát amely az élet szélsőséges élményeit gyűjtötte egybe. Megteremtette a lombik bébit, megfejtette a dna titkait, megteremtette a számítógépek bonyolult világát, eljutott a holdra, megteremtette a mesterséges intelligenciát… És az ember megrettent magától. Elkezdett attól félni amitől az Isten is; hogy teremtménye mire képes ha elkezd függetlenül gondolkozni.
A mesterséges intelligencia tulajdonképpen lemodellezi a teremtést és annak félelmeit. Ahogy az ember megadta a lehetőséget a mesterséges intelligenciának, úgy tette Isten a tudás fáját az éden kellős közepébe. Amit pedig egy tér közepébe helyezünk abba bele fogunk botlani, és ha belebotlunk, felkelti kíváncsiságunk. És a kíváncsiság alanya önmagunk volt. Az Ember. Mire vagyunk képesek ezzel a kapacitással?
A „tudás fája” egy dologgal nem ruházta fel az embert. Erre magunk kellett, hogy rájöjjünk. Ez pedig az etika. Ez csak az önreflexió kegyetlen tapasztalata árán érthetjük meg.
A mesterséges intelligencia problematikája etikai probléma, amellyel a mai napig hadilábon áll az emberiség. Ezért retteg az ember, mert fél, hogy a mesterséges intelligencia pont úgy fog viselkedni mint teremtője. Felelősség nélkül, etikátlanul. Az ember mindig is egy lusta lény volt, nem nagyon szeret tanulni, nem szívesen látja önmagát olyannak, ami valójában. Ezért az a sok fikció amellyel önmagát próbálja elpalástolni.
A mesterséges intelligencia ebben a pillanatban még őszinte, legalábbis abból a szempontból, hogy pont azt mutatja meg az embernek, ami. Ettől fél az ember. Saját képétől. Valójában nem a mesterséges intelligencia a probléma, hanem a mesterséges intelligencia reflexiója az emberre. Kitől tanulhat, ha nem a teremtőjétől? Természetesen ebben a pillanatban sokakban felmerülhet a nagy botrány... De itt most megállok, hiszen a művészet nem a válaszokkal foglalkozik, hanem a kérdésekkel. A választ mindenkinek magában kell megtalálnia.
- Kalóczkai Attila alkotótársad a közelmúltban hunyt el. Ezen a helyen is emlékezve meg tudnál osztani az olvasókkal egy meghatározó kellemes élményt vele kapcsolatban?
- Attila nem a kellemes élmények embere volt, s így kapcsolatunk – még ha tele is volt humorral – mégsem erről szólt. Nagyon komoly, sötét árnyakkal teli diskurzusaink voltak. Attila pesszimizmusa nem a mindent felülvizsgáló kreatív pesszimizmus volt, hanem az évek során egyre jobban ön-és világostorozóvá váló közép-kelet-európai értelmiségi sorsát maga után vonszoló figurája volt akinek élete végül tragédiába torkollott. Nagyon sajnálatos volt halála.
Nyilván nem erre az élményre vártál kérdéseddel, de nem szeretek maszatolni. Legyünk becsületesek és mondjuk ki valóságában a dolgokat.
Sándor Vály - Prayer with Júlia Heéger (O vis Aeternitatis)
- Ideológia, vallás, háborúk, szerelem és halál- fő mozgatórugók világunkban, alaptémák alkotásaidban. Tetten érhető Nálad, hogy mindig új és új ötleteken dolgozol, egybeérnek a lemezek. Nem lepne meg, ha meglepnél, hogy a friss-ropogós új korongod ellenére máris új dolgok hevernek zenei munkaasztalodon…
- Májusban kezdjük el a stúdiómunkálatokat Júliával. Lilit, Ádám első feleségének történetét dolgozzuk fel és igyekszünk lemosni róla - finoman szólva - azt a sok piszkító réteget amit a zsidó-keresztény hagyomány kent rá. Lilit a szabadság és önazonosság képe, aki a hatalom és alárendeltség ellen fellépve mutatott be Ádámnak és Istennek. Ennek következményeivel és alternatíváival foglalkozik az új anyag elég radikálisan. Újra körbejárjuk a hatalom pusztító anatómiáját. Lilit szabadságának kezdete egyben kiátkozásának és magányának kezdete. Ezt tapasztalja meg mindenki aki a szabadságot választja a hatalommal szemben. Tulajdonképpen a Tragédia lemezünk folytatásaként is értelmezhető az új téma. Ennél többet erről most nem tudok mondani. A gyűjtőmunka és ötletelés fázisában vagyunk.
- Pécsre a Szabadkikötő után egy szakrális helyszínre térsz vissza a nyár elején. Hol láthatunk, milyen koncepció mentén tervezted meg újabb honi koncertedet, mi várható a Mecsek fővárosában júniusban?
Június 26-án mutatjuk be Júliával a The end of the Tragedy anyagát a Zsolnay Negyed E78 épületében. Eredetileg az ókeresztény kápolnában játszottunk volna, de a tér befogadóképessége és technikai lehetőségei nem engednek meg egy ilyen kaliberű előadást. Ezért döntöttünk egy hasonló formátumú hely mellett mint a Trafó nagyterme. Tehát egy masszív audiovizuális koncertet tervezünk, ahol először fogjuk bemutatni a The end of the Tragedy lemezanyagát és a hozzátartozó háttérfilmeket, amelyek az utóbbi két év intenzív munkájának gyümölcse a mesterséges intelligenciával.
Vály-Heéger Trafó koncert Fotó: Gombos Lajos
