Nietzsche korai írásai – főképp A tragédia születése és a Korszerűtlen elmélkedések – után Az emberi, nagyon is emberi új alkotói korszakot jelent a filozófus-költő munkásságában. A szabad szellemeknek szánt könyvben próbálkozik először – elsősorban a nagy francia elődök, Voltaire, Pascal, La Rochefoucaud nyomdokain járva – a könnyedebb és finomabb aforisztikus forma és nyelv német meghonosításával, ami néhány kései írásától eltekintve meghatározza az életművet.
Nietzsche szakítani kíván – szinte – mindennel, ami német: a második birodalom német nagyhatalmi törekvéseivel, a német mentalitással, a német irodalommal, a német zenével, a nehézkes és ködös német filozófiával, vagyis a német kultúrával és politikával az élet legapróbb, ám Nietzsche számára legfontosabb dolgaiban éppúgy, mint az országos és az országokon túlmutató, világot alakító dolgokban. Goethe és Heine nyelvi zsenialitásának folytatójaként új, minden addigi gondolkodást elsöpörni kívánó, világmegváltó bölcselete hirdetéséhez új nyelvezetet és formát is kíván teremteni. Ezen az új ösvényen csupán nyolc nagy gondolkodó kíséri, akik árnylétükben is elevenebbek az élőknél, és akikkel eleven párbeszédet folytat: „Én is jártam az alvilágban, mint Odüsszeusz, és többször is alászállok; ám én nemcsak bárányt áldoztam, hogy beszélhessek néhány holttal, nem kíméltem saját véremet sem. Négy emberpár nem zárkózott el előlem, az áldozathozó elől: Epikurosz és Montaigne, Goethe és Spinoza, Platón és Rousseau, Pascal és Schopenhauer. Velük kell mindent megvitatnom, miután oly sokáig bolyongtam egyedül, mondják meg ők, igazam van-e vagy sem, őket akarom hallani, miközben egymásnak is igazat adnak vagy sem. Bármit mondok is, bármilyen döntésre jutok is, bármit gondolok is ki magamnak és másoknak: e nyolc alakra szegezem tekintetem, és látom, hogy ők is rám tekintenek.” – írja az Alászállás Hádész birodalmába című aforizmában.
