Az amerikai irodalomnak van egy vonulata, amely mindig cinikusan szemlélte a pozitivista létszemlélet újvilági diadalútját. Edgar Allan Poe-tól, az amerikai (és alighanem a világ) líra és epika egyik legkiemelkedőbb alakjától kezdve Ambrose Bierce-n, a pszihológiai horror egyik nagymesterén át, H.P. Lovecraftig tart.
Howard Phillips Lovecraft (1890-1937) az egyik legrégebbi és legpatinásabb telepes-családban született az Egyesült Államok északkeleti részén fekvő New England tartományban. Szülőföldje és származása egész élete során végigkísérte, a haladás-orientált amerikai társadalom nem fogadta be az ókonzervatív nézeteket valló írót, - nem mintha az önkéntes magányba vonult Lovecraftot ez különösen mélyen érintette volna.
A rendkívüli intellektuális képességekkel rendelkező gyerek 4 éves korában már megtanult írni, 9 évesen újságot szerkesztett. Bár gyenge egészségi állapota miatt iskolába nem járt rendszeresen és a felsőoktatásban sem vett részt autodidakta módon elsajátított, rendkívül széles körű ismeretei birtokában horror-magazinokban megjelenő publikációi révén tartotta fent magát. Szegénységben élt, a siker csak poszthumusz köszöntött be, Lovecraft életműve ennek ellenére igen terjedelmes ma pedig többen olvassák műveit, mint életében bármikor.
H.P.Lovecraft történeteire egy olyan hangulatvilág jellemző, amely a korai irodalmi romantika egyik szignifikáns műfajáig a „gótikus regény” hagyományaira is építve, leginkább a nagy példakép E. A. Poe látomásait eleveníti fel egy olyan sajátos keretbe helyezve, amelyben az analitikus szemlélet és a romantikus rémregényekre jellemző atmoszféra tökéletesen kiegészítik egymást. (Pl. Az Őrület Hegyei)
Lovecraft gyakran él a félelemkeltés eszközével, ez azonban soha nem öncélú, az író műveiben megjelenő rémlátomások és félelmetes helyzetek általában valami azon túlmutató lényegiség felfedése céljából jönnek létre. Lovecraft hipotetikus univerzumának több síkja van, amelyek között az átjárás teljesen természetes és bármelyik pillanatban megtörténhet.
A földi dimenzió nagyjából megfelel a 20-as 30-as évek Amerikájának, de e történetek a legtöbbször New England-ben, az író szülőhelyén játszódnak. Az USA egyik legkorábban benépesült része ez, ahol még megtalálhatóak a holland telepesek XVIII. Századi emlékei, régi sírkertek és omladozó épületek formájában, amiket az író képzelete olyan helyekké formált, ahol szinte tapintható a baljós misztikum légköre, amely ezt a sötéten romantikus tájat annyira körüllengi. A környék településeit sejtelmes hangzású nevekkel látta el, mint a Southamton-ból képzett Innsmouth vagy a Pittsfield- Kingsport alakmás. A terület központja a gyarmati idők műemlékeivel telt Providence, az író szülőhelye szolgálhatott a történetekbe vissza - vissza térő, mindig központi szerepet játszó Arkham-város prototípusául. Lovecraft kedvelt helyszíne még a vidéki Anglia illetve az arktisz, az antarktisz és az arab sivatag - a tökéletes elhagyatottság szimbólumai.
Gyakran megjelenik a klasszikus kísértethistóriákból kölcsönzött, baljós jelenségekkel telt, rossz hírű, elhagyatott ház motívuma vagy a különös, magának való, legtöbbször őrült vagy félbolond öregemberek karaktere, akik valami szörnyű titkot őriznek. A rendellenesség szintén állandó motívum, ami nemcsak a tárgyakon vagy a táj hangulatában, hanem a szereplők viselkedésében is megfigyelhető elterjedt jelenség a kozmikus szörnyek emberek képében vagy emberekkel keveredett korcsok formájában való feltűnése – amely jelenségek megszokottak a misztikus átjáróként funkcionáló New England-ben.
Egy másik szint: az álomvilág - leginkább az archaikus Hellász egyfajta groteszk, szürreális formájára emlékeztető föld. Itt találkoznak az álomutazók, Lovecraft történeteinek főszereplői, akik mindig arisztokraták- egy egykor hatalmas család elszegényedett és kiábrándult utolsó sarjai és legtöbbször valamilyen kapcsolatban vannak Arkhammal vagy valamelyik másik várossal a fiktív New Englandben. Talán Lovecraft-alteregónak is tekinthető Randolph Carter: mint a világban helyét nem találó cinikus-romantikust, aki „idejétmúlt” eszmékért lelkesedve menekül a borzasztó valóság elől, az álmok birodalmába. Lovecraft Álomországa leginkább Poe bizonyos verseiben (pl a Tündérország, a Város a tengerben vagy a Nyugtalanság Völgye) megjelenő romantikus – félelmetes, ember nem járta tájakra emlékeztet. Megjelenik Lord Dunsany (XIX.- sz. brit író) világképe, akit Lovecraft egyik legnagyobb hatásaként tarthatunk számon is felfedezhető. Ez a különös világ, amelynek lakói a dionüszoszi misztériumok szatír és najád-figurái mellett a kozmikus létformák, kísértetek és árnyak a lovecrafti karakterek elérendő célja, ahová a reális világ leírhatatlan üressége elől menekülnek. E föld tele van „holdfényben álmodó, faragott elefántcsont-szín városokkal és „üreges üvegsziklákról letekintő illatos kertekkel”. E városok alakmásai a földi síkon is megtalálhatóak, némely elhagyatott helyen, mint a sivatag, a sarkok vagy Arkham környéke, ahol a „névtelen romok” között különös titkokra bukkanhat az ember.
A harmadik sík: a világűr, pontosabban a földet körülvevő kozmikus tér egy formája, ahonnan kimondhatatlan lények érkeznek a másik két síkra, ők az író világának legiszonyúbb szereplői. A tulajdonképpeni cselekményért felelősek és az emberiségre leselkedő kozmikus iszonyatot hivatottak megszemélyesíteni. Lovecraft koncepciója eddig még nem igen térne el sok, ma már sablonosnak mondott sci-fi vagy fantasy klisétől azonban az amerikai író esetében egy olyan filozófiával is találkozunk, amely az egész rendszert egy komoly és koherens világképpé kapcsolja össze messze meghaladva az átlagos rémtörténet mélységét.
Lovecraft egy sajátos mitológiát teremtett, amelyben az álomvilágot és a kozmikus tereket benépesítő lények és szörnyek, mint az óvilág elfeledett istenei jelennek meg, amik a mai napig itt kísértenek a földön és bizonyos ősi szertartások segítségével vagy akár spontán módon is megjelenhetnek a földi világban. Ezek létformák teljesen közömbösek az emberi fajjal kapcsolatban- a világűr, a technika vívmányai folytán új világok meghódítására törekvő emberiség antitéziseként is felfoghatóak, de ők a legmélyebb értelmezés szerint mi magunk vagyunk, saját közönyös aspektusunk a nietzschei „túl jón és rosszon” filozófia értelmében. Lovecraft teremtményei mindent nélkülöznek, ami valamilyen szinten is következne a racionalitásból, e lények annyira abszurdak, hogy már az olyan nevek is, mint Nyarlathtotep, Tsatoggua vagy Yog-Shotot valami olyan idegen atmoszférát sejtetnek, ami minden emberitől, megszokottól különbözik, és pont ez a distancia teszi félelmetessé.
A „Ctulhu-mítosz”- ként emlegetik ezt a lovecrafti „pantheont”- az egyik a víz alatt eltemetve fekvő „halott de mégis álmodó teremtménye, Ctulhu - után. Hogy az író félelmetesebbé és realisztikusabbá tegye ezt az univerzumot, olyan „tiltott” vagy „elveszett” művekről írt, mint a híres „Necronomicon” vagy a „Pnakotikus Kéziratok” amely fiktív művek az emberiség e lényekre vonatkozó tudását tartalmazzák, de olyan iszonyatosak, hogy ma élő ember legtöbbször nem bírja ki épp ésszel az elolvasásukat.
Érdekes megfigyelnünk az író romantikus hajlama és bizonyos nézetei között feszülő ambivalenciát. Lovecraft magát paradox módon materialistának és ateistánk vallotta, annak ellenére, hogy műveiben, karaktereiben a misztikum keresése és egyfajta szentimentális színezetű múltba-vágyódás érződik. Feltűnő, hogy emberi kapcsolatoknak, érzelmeknek sehol nincs helye az igen terjedelmes életműben, ami erős eltávolodás a poe-i hatásoktól. Egyik levelében ezt írja: "...jóllehet semmi értelme az életemnek, kétségtelenül legalább annyit érek akár a többi emberi lénynek nevezett baktérium, Imígyen megelégedtem azzal, hogy mintegy tárgyilagos érdeklődéssel szemléljem a személyemet körülvevő jelenségeket, és bizonyos megnyugvást érezzek, amely abból fakad, hogy elfogadom jelentéktelen atomként betöltött helyemet. Azáltal, hogy többnyire semmivel sem törődtem, a szenvedéstől is megszabadultam….ha bírálnivalót keresnék a jelenlegi életfilozófiádban, abban lelném, hogy túl sok érzelmet követelsz meg – ami végtére is egyértelműen a lelki tevékenységek legsilányabbjai közé tartozik. Természetesen bizonyos fokig kellemes és kívánatos lehet, ám sokkal kevésbé fejlett idegszövetek játékával jár, mint azoké, amelyekben a valódi intellektus lakozik.”"
(a korábban a Gothic.hu-n megjelent írások összegzése)
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
