Nietzsche | Az Antikrisztus

Borzalmas. Ijesztő. Megdöbbentő. Sokkoló. Felháborító és elgondolkoztató. Minden idők legbrutálisabb erejű támadása a kereszténység ellen. A mű alcíme: Átok a kereszténységre. Részigazságok halmazából kikerekedő Nagy Hazugság. A Tagadás fekete bibliája. Nem alpári, obszcén, vulgáris gyűlöletfröcsögés, úgyhogy a „mezei” sátánisták ne dörzsöljék előre izgatottan a kezeiket. Az okfejtés logikus, mélyre ásó. Professzionálisan filozofikus, alattomosan kúszik fel az agyba, úgy „gyilkol”, hogy nehogy fájjon. Tömör, világos nyelvezetű, könnyen olvasható, de mikor elolvastad és lerakod, óhatatlanul érzed, hogy valami elmozdul benned, és erre vagy arra, de reagálnod kell, a kérdéskör súlyos nyomása miatt.

A könyv, Nietzsche Így szólott Zarathustra című munkájának betetőződésének is tekinthető, mintegy fekete koronát rakva rá, az elképzelt új világrendre vonatkozó végső összegzés gyanánt. Itt az teljesedik ki és be, ami Zarathustrával, azaz az embert fölülmúló ember (übermensch), a fölmagasló ember prototípusával vette kezdetét. Nietzsche az Antikrisztus olvasótáborára utalva már a könyv előszavában megjegyzi, hogy ők lesznek azok, akik az előbbi művét is megértik.
Nietzsche megjósolta munkásságának jövőbeli lecsapódását, érezte, hogy nevéhez „egykoron valamiféle szörnyűség emléke fog tapadni.(1) (…) Ötven év múlva talán akadnak néhányan (vagy akad egyvalaki: - zseninek kellene hozzá lennie!), akinek felnyílik a szeme arra, ami általam elvégeztetett.” (2) Nővére meglátása szerint „az ördög kaparintotta kezei közé” és szerinte a legjobban tenné, ha vezekelne „mindama borzalomért, ami eredni fog belőle” (3). Nietzsche már szintén az előszóban előrebocsátja, hogy az általa hangoztatott nézetekkel kapcsolatosan nem kell vele törődni, hogy „az vajon végzete lesz-e majd egyvalakinek” (4). Igen, pár évvel az Antikrisztus című könyve megjelenése előtt, 1889. április 20-án már megszületett az a valaki, aki még szobrot is szeretett volna Nietzschének emelni, viszont valóban az a valaki volt-e a beteljesítő, azt e recenzió elolvasásának végén talán mindenkinek magának kell eldöntenie, de erről majd később.
Az Antikrisztus című mű teljesen logikus levezetésű, tárgyilagos elemzés. A Nietzsche által módszerként helyeselt, a vizsgálandó dolgokon kívül helyezkedő, felülről lenéző érzelemmentes elemzés helyett, én mégis inkább keresztény aspektusból venném a kritika górcsöve alá a művet, megengedve magamnak azt a hozzáállást, hogyha már önjelölt „ügyvédként” járok el az ügyben, legalább én ne „rúgjak ’úgy van!’ felkiáltással” még egyet a „vádlotton”…
Elemzésem egyik gyengesége, már tudom előre, abban lesz, hogy egy bizonyos alap előképzettségre építek a témában, mivel ennek hiányában nem egy aránylag rövid értekezést, hanem legalább egy könyvet lenne célszerű írnom – ami, lehet, hogy indokolt is volna - legalábbis akkor, ha kikezdhetetlen alaposságra törekszek. Mindenesetre ezen írás olvasójának esetleges háttér olvasottsága hiánya ellenére is igyekszem tömör kulcspontokban megragadni a lényeget. Ez úgy érzem, személyemből fakadó erkölcsi kötelességem is.
Pár villanásnyi időre nézzük meg, milyen az az új mentalitás, ami a megálmodott emberfölötti ember, az új ember beállítottságában fog leledzeni.
Az emberiség, fejlődése során időnként újra és újra megszerkesztett magának egy ideális embertípust, aki alkalmas és képes beteljesíteni, meglévő és továbbfejlesztett adottságai révén egy teljes, boldog, tartalmas, de mindenképpen egy magas(sabb) színvonalú életet.
Test és lélek, szellem és anyag egy emelkedett összhangja, az elképzelés, amely már az antik görög-római világban is jelen volt, gondoljunk csak a grandiózus művészeti alkotásokra, az irodalmi és filozófiai alapvetésekre, a sport feltűnésére (olimpiai játékok).
De a pozitív tendenciákkal párhuzamosan az ember folyamatosan értékelte-elemezte az azokat fékező negatív hatások okait.
Nietzsche új embere is egy erős, érett gondolkodású, a saját maga korlátain túllépő, az „isteni „szférák”, valamiféle rettenthetetlen tökéletesség és örömtől telített szépség felé szárnyaló, harmonisztikus ember.
De melyek azok a meglátások, amelyek a nietzschei prototípust kiemelik a nyomorúságból, a világ „szennyéből” és lemorzsolják a bénító, fékező tényezőket?
„Mi jó? – Mindaz, ami az emberben növeli a hatalom érzését, a hatalom akarását, növeli magát a hatalmat. Mi rossz? – Mindaz, ami a gyengeségből fakad. Mi a boldogság? Annak érzése, hogy a hatalom növekszik, s legyőzetik az ellenállás. Nem megelégedettség, hanem több hatalom; nem egyáltalában vett béke, hanem háború, nem erény, hanem derekasság (…) A gyengéknek és a félresikerülteknek pusztulniuk kell.” (5)
Tudatosan egy magassbbrendű típust kell tenyészetni, amely esetenként ugyan már néha megjelent az emberek sokaságában, de ezt a folyamatot tudatossá kell tenni.
Egy ember, akinek elementáris erejű mozgatója, a hatalom akarása, aki a küzdelem végén „félistenként” (vagy Istenként?) büszkén trónol, uralkodásra termetten. A műben megjelenik az „Észak-Európa erős fajai” fogalom is. (6)
Nietzsche az ember felemelkedésének, fejlődésének és kiteljesedésének legnagyobb akadályát a kereszténységben látja, amelyet az emberiség legnagyobb sorscsapásának és szégyenfoltjának nevez.
Legnyomasztóbb módon ható elemének a részvétet tartja, mivel szerinte csak „azt tartja fenn, ami megérett a pusztulásra” (7). Dekadensnek, lehúzónak és sorvasztónak tartja az egész filozófiai rendszerét.
A gyengék, satnyák támogatása, mint megannyi értelmetlen, meg-megállásra kényszerítő állomások a magasztos felé szárnyaló felsőbbrendű ember útján.
A bűn, mint léleknyomorító és összetörni szándékozó fogalom megjelenése fölötti irtózatos erejű düh. Újabb morális, erkölcsi fékezők, korlátok.
A túlvilági életre való apellálás, amely szerinte a gyávák és gyenge képességűek mentsvára, akik sem a valóság realitásaival való megbirkózásra, sem a magasabb rendű képességeket igénylő, monumentális feladatok beteljesítésére nem képesek. És mindez csupán felelőtlen ígéret, mert „ha leszámítjuk az idegrendszert és az érzékeket, a ’porhüvelyt’, akkor felszámoljuk magunkat – s nincs tovább!...” (8)
A kereszténység nála képzeletbeli okok és okozatok halmaza. „Hisz egyes-egyedül kit jogosít fel arra, hogy a valóságból magát kihazudja? Azt, aki szenved tőle. A valóságtól szenvedni azonban annyit jelent, hogy mi magunk balul sikerült valóság vagyunk…” (9).
„A gyengék persze önmagukat nem gyengéknek nevezik, hanem ’a jóknak’… (10). Azaz például, aki nem veri le a másikat – akár azért, mert, nem képes rá, akár azért mert ez nem egyezik a felfogásával - a „nagy magasztos” felé vezető úton, az ne kifogásoljon, és ne támasszon alá semmit holmi nézetekkel, az egyszerűen „selejt”.
Az Isten-kép is érdekesen alakul, vagy inkább torzul, ha az egyénre alkalmazott koncepciókat kivetítjük egy nagyobb egységre, adott esetben a népre. Egy erős népnek saját istene is van. Az erőért hálás és áldoz neki. Ez az isten jó is, rossz is, ezáltal formál.
Ha egy nép pusztul, istene is megváltozik: „ekkor Istene sunyi lesz, félénk és szerény, a ’lélek békéjét’ tanácsolja, azt, hogy ne legyen több gyűlölet, türelmet, sőt ’szeretetet’ tanácsol barát és ellenség iránt.
Folytonosan moralizál (…) mindenki Istenévé válik (…) Hajdanán egy nép megtestesítője volt, egy nép erősségének, s mindazon agresszivitásnak és hataloméhségnek, ami egy nép lelkéből származott: most pedig csak a jó Isten csupán…” (11)
Ez szerintem teljesen antimetafizikus álláspont. Az ember gőgjében és képzelt többlettudásában már odáig megy, hogy félresöpörve azt a metafizikai alap álláspontot, ami a Teremtő-teremtvény képletében összegezhető, már önmaga, saját véges, csökevényes ismeretei alapján alkot magának istent és/vagy isteneket. Itt nehéz eldönteni, hogy most akkor csak egy Isten van, vagy minden népnek külön-külön, saját „szájíze” szerint, akikkel „jól elvan”. Nietzsche nagy híve a realizmusnak és nagy ellenfele a feltételezésen alapuló elméleteknek, de az ő gondolatmenetével élve, az ő nézetét sem bizonyítja semmi, akármilyen talán hihetően és logikusan van levezetve. Ez a polarizált, többpontú isten-felfogás bizonyos alapértékek viszonylagossá válása folytán a teljes világrend erkölcsi széteséséhez fog vezetni, a ’mindenki a saját istene elvárásai szerint él’ elve alapján. De hát elvileg itt az Antikrisztus dogmáiról lévén szó, ez is az egyik cél…
Szerinte „a szeretet az az állapot, melyben az embert leginkább látja úgy a dolgokat, ahogyan azok nincsenek.” (12) Ebből is kifolyólag a kereszténység megbetegít, meggyengít a megszelídítés által. Elismerjük, a kereszténység szereteten alapuló beállítottságával nehezebb akár az ellenséget, akár saját népünk „satnyáit” lekaszabolni.

A továbbiakban áttérek a kereszténység nietzschei értelmezésű történelmi szerepkörére.
Előrevetítem, hogy Nietzsche nem volt antiszemita, annak ellenére, hogy közvetlen környezetében voltak ilyen nézetű személyek. A XIX. század végén az antiszemitizmus inkább még a kezdeti stádiumában, az úgynevezett keresztény antiszemitizmusban leledzett, amely azon az ellenszenven alapult, hogy a zsidó ármánykodás és uralmi törekvések vezettek Jézus keresztre feszítéséhez. Az egyre jobban uralkodó álláspont az volt, amelyet egyes prominens egyházi személyek is osztottak, illetve képviseltek, hogy a kereszténység a zsidó ösztönnel szembeni ellenmozgalom. Jézus is azért a zsidók között jelent meg, mert az volt a kor legromlottabb népe és korszakalkotó tanításainak kontrasztja ebben a bűnös közegben érvényesült legszembetűnőbben. Jézus a pusztító materializmus (anyagelvű világrend) és a kor zsidó vezetőire főként jellemző képmutatás és a tartalmatlanná vált vallási szokások és berögzöttségek ellen küzdött. Mivel a zsidó misztikában is (!) mindig jelen volt a megváltó (messiás) várás, aki a zsidó vallási tanokban foglaltak betetőződéseként politikai értelemben világuralomra juttatja a zsidó népet, ezért Jézus irányában felfokozódott az érdeklődés. De ők nem ilyen lelki megváltót vártak, viszont a néptömegek körében egyre nagyobb számú követőre talált, ami az ő hatalmi pozícióikat veszélyeztetni látszott, ezért vesznie kellett.
A keresztény antiszemitizmus, e levezetés pontjait értelmezte ki aprólékosan, amely az antiszemitizmus e válfajának kifejlődéséhez vezetett.

Nietzsche viszont a saját antiszemita jellegűnek tűnő nézeteit csak eszközként használta ahhoz, hogy bizonyítsa, miszerint szó sincs ellenmozgalomról, hanem a kereszténység „önmaga a legvégső zsidó fejlemény” (13). Tehát bizonyos antiszemita felhang csak arra kellett, hogy ezzel is a kereszténységen üssön egyet.
Az elemzés számos érdekes, de esetenként némileg ellentmondásos fordulatot tartalmaz, van benne egy, bár logikus, de fura csavarintás.
Míg az isten-kép taglalásánál a számára hazug, értelmetlen és lehúzó olyan fogalmakat, mint pl. bűn, kegyelem, büntetés, megbocsátás, stb., csak annyiban tartja valamely értelemmel bírónak, amennyiben azok egy eszközül szolgálnak az egyház és a gyűlölt papok kezében, hogy ezzel megfélemlítsék, manipulálhassák, „sakkban” tarthassák, és ez által uralhassák a népet. Nietzschénél nem az történik, ami egyes felületes elemzéseknél másoknál gyakran megesik, hogy a vallási nézeteket az egyház gyakorlatával, esetleg valós-valótlan történelmi hibáival összekeveri, ő már magát az elméletet is támadja.
Bár az egyházat, mint intézményt messzemenően gyűlöli, amely még azt is eltorzítja, amit esetleg valamelyest használhatóként még ki lehetne hámozni a kereszténységből, mint tanból, Nietzsche az olyan tényezőket is, mint bűn, megváltás, túlvilág, halhatatlanság-örök élet, stb. és még sorolhatnánk tipikus keresztény fogalmakat, logikátlannak, bizonyíthatatlannak, rombolónak és ez által elvetendőnek, sőt kiirtandónak tart.
Ellenben a zsidóság történetében a valláson és a domináns zsidó egyházon alapuló berendezkedést hasznosnak tartja, mert a zsidó nép a hatalmas megpróbáltatásai közepette csak e keretek között tudott fennmaradni. De csalóka elismerés ez részéről, mint látni fogjuk, megint csak egy formai eszköz, hogy a kereszténységet, pontosabban szólva itt már konkrétan Jézus személyét is betámadja.
Mivel szerinte, amit Jézus tett és majdan az egész keresztény mentalitás, egyedül arra volt jó, hogy fellázítsa a nincsteleneket, a társadalom elesettjeit, a nietzschei mentalitásnak megfelelően a gyengéket, a csőcseléket, az emberiség szemetjét. „Egy olyan támadás, amely (…) a legmélyebb népi ösztön, a Földön valaha létezett legszívósabb népi akarat ellen irányuló támadás volt” (mármint a zsidó nép elleni), szerinte Jézus „politikai bűnöző volt”, aki a „saját bűnéért halt meg” (14), nem mások bűnéért, ahogy a keresztény tanítás szól. Ezen utóbbi kijelentés, mint majd az alább lévő fejtegetések alapján remélem kitűnik, vérlázító cinizmus; aki így látja, az semmit sem ért a kereszténység lényegéből. A gyarló emberke tiszteletlenségének legmagasabb foka.
Ezek a nézetek érdekesen egybehangzanak egyébként a talmudista zsidó vallási nézetekkel, ahogy ugyanígy vélekednek Jézus szerepéről, továbbá olyan lázadónak tartják, miközben mindenféle vulgáris jelzőkkel gyalázzák, aki tettéért a pokolra került…
Nietzsche a Jézus-gyalázásban idáig nem megy el, sőt Jézus tanításait, valamilyen sajnos nem részletezett formában úgy tűnik, mintha beépíthetőnek tartaná az emberfölötti ember módszertárába! „Egy keresztény volt, az pedig meghalt a kereszten. (...) csakis a keresztény gyakorlat nevezhető kereszténynek, egy olyan élet, ahogyan az a valaki élte le, aki meghalt a kereszten… Egy ilyen élet még ma is lehetséges, bizonyos emberek számára pedig egyenesen szükséges: a valódi, az eredeti kereszténység lehetséges lesz minden korban.”(15) „Látható, hogy mi az, ami a kereszthalállal véget ért: egy új s teljességgel eredeti elindulás egy buddhista békemozgalom, illetve egy , a Földön való tényleges, s nem pusztán ígért boldogság irányába” (16).
De ne csaljon meg minket a látszat! Mint az elején utaltam rá, bizonyos előképzettségre azért itt már tényleg szükség van, konkréttan az Evangéliumok minimum egyszeri, vagy legalább a négy közül az egyik elolvasására.
Egyrészt Nietzsche számos olyan alapgondolatot elvet, ami a jézusi tanításban alapelv, nem beszélve a később még érintett megváltás-tanról. Másrészt a fentebbi nietzschei elvekkel bajosan fér össze egy „buddhista békemozgalom”, ez még akkor is erőltetett, ha egy akkori állapotnak fogadja el, amikor az emberfölötti ember majd révbe ér. Nem utolsó sorban, az Evangéliumok igen összetett elmélete ismeretében, a jézusi utat egy „buddhista békemozgalomhoz” hasonlítani, enyhén szólva is pongyolaság.
A kereszthalál értelmét elemezve Nietzsche gyűlölete Pál apostol tanainak megjelenésével a tetőfokra hág. Szerinte Pál az örömhírből, az evangéliumokból, „rossz hírt”, „Dysangelium”-ot (17) kreált. Pál a „Megváltót: saját keresztjéhez szögezte”, „a Megváltó életét alapjában véve egyáltalán nem tudta felhasználni – a kereszthalálra volt szüksége…” (18) „S ettől kezdve jelent meg egy abszurd probléma: ’hogyan engedhette meg ezt Isten?’ E kérdésre a kicsiny közösség tébolyult elméje egy kifejezetten félelmetes, abszurd választ talált: Isten a bűnök megbocsátásának fejében, áldozatként adta oda fiát. Ezzel az Evangéliumnak egy csapásra befellegzett! Az engesztelő áldozat, ráadásul annak legvisszataszítóbb, legbarbárabb formájában, az ártatlan feláldozása a bűnösök bűneiért! Micsoda irtóztató pogányság! – Jézus ugyanis magát a ’bűn’ fogalmát szüntette meg – elutasított mindennemű szakadékot Isten és ember között, s saját „örömhírként” élte Isten és ember egységét…” (19)
Mivel azáltal, hogy, aki a keresztény tanok szerint hiszi, hogy Jézus megváltott minket a bűneinktől, az a Paradicsomba kerül, Nietzsche szerint az élet súlypontja áthelyeződött a túlvilágra, szerinte a semmire, és ez rombolja a földi élet minőségét és lehetséges, üdvös fejlődési folyamatait. Rombol mindent, egyént, nagyszerű birodalmakat, nemzetet, és kihúzza a talajt, illetve elveszi a motivációt a felsőbbrendű ember megvalósulása lehetőségéből. „Ugyan minek a közösségi szellem s miért bármiféle hálaérzet a származás és az elődök vonatkozásában, minek az együttműködés, a bizalom s minek az, hogy bármiféle közjó érvényesítését előmozdítsuk vagy szem előtt tartsuk?” (20), ha ez embert már csak a túlvilág és a lelki üdve foglalkoztatja. Ezért tartja Nietzsche „az összes földöncsúszó felkelésének” (21) a kereszténységet, azokénak, akik a földi boldogság érdekében alkotni alacsonyszintűségük miatt képtelenek és ebből eredő frusztráltságukat a rombolásban élik ki. És ebben látja Nietzsche a zsidó fortélyt, mellyel birodalmakat rombolnak le, véleménye szerint a Római Birodalom bukása is ennek tudható be. „A keresztény egy ’szabadabb’ felekezetű zsidó csupán” (22).
Birodalmak bukását ennek betudni ostobaság. Minden hosszútávra tervezett, igazán nagy birodalom alapja többek között a szociálisan is érzékeny állam, amely az azt megelőző rendszer társadalmi igazságtalanságai folytán elesett rétegeit felemeli.


A mű végén Nietzsche még „törvényt” is hoz a kereszténység ellen, annak megsemmisítése céljából, mint az emberiség felemelkedése útjában álló legnagyobb akadály kiirtása végett.

És itt most elérkeztünk egy sarkalatos ponthoz. Akik valamennyire is járatosak a történelemben, a fenti nietzschei elvek (übermensch) olvasása közben valószínűleg ráismernek valamire. Az irodalmárok és a filozófusok, hogy mentsék Nietzsche irodalmilag értékes és filozófiailag is mindenképen meghatározó munkásságát, nehogy ő is, mint oly sok más író, költő, kirekesztve és elfeledésre ítéltetve találja magát a művészek panteonjából, tagadják, hogy Nietzsche Hitler előfutárja lett volna.
Ezt még szellemi síkon sem tartják elfogadhatónak, mondván, hogy bár vannak „hasonlóságok”, a nácizmus főként egy biológiai síkra is átvetített, torzított és átértelmezett formája a nietzschei tanoknak.
Szerintem, aki az Így szólott Zarathustrát és a szóban forgó művet, Az Antikrisztust elolvassa, nem tud szabadulni a gondolattól, hogy továbbértelmezés ide vagy oda, bizony itt keresendőek a szellemi alapok, az más kérdés, hogy azokat csak felhasználták egy, ez idáig merőben új, jelentős politikai vetülettel is bíró ideológia számára.
A kereszténységgel kapcsolatosan, főleg a fenti páli kérdéskörre és a megváltás-tanra vonatkozóan bizonyíthatóan Hitler is hajlott rá, hogy ossza a fenti nézeteket.
Erre fő dokumentum, a nácizmus kezdeti éveiben napvilágot látott rendkívül figyelemreméltó könyv, egy brosúra terjedelmű anyag, mely Hitlernek Dietrich Eckarttal folytatott beszélgetéséről készült (Dietrich Eckart: Bolsevizmus Mózestől Leninig – München 1924; Nemzetek Európája Könyvkiadó), amely sajnos Eckart halála miatt befejezetlen maradt, a beszélgetés megszakadt.
A kérdéskört, valamelyest nem túl megnyugtatóan nyitva hagyja az a tény, hogy a nácik 25. pontos programjában vallási téren a (pozitív - ?) kereszténység van megjelölve. Pontosan idézve így szól ebből a vonatkozó 24. pont: „Szabadságot követelünk az államban minden vallásfelekezet számára, amennyiben a germán faj erkölcsiségével és morális érzésével nem ellentétesek. A párt, mint olyan, a pozitív kereszténység álláspontját képviseli, anélkül, hogy vallásilag valamely felekezethez kötné magát. Harcol bennünk és rajtunk kívül a zsidó-materialista szellem ellen, s meg van győződve arról, hogy népünk tartós gyógyulása csak egy alapelvből indulhat ki: a közérdek a magánérdek fölött.” (23)
Ez a program a náci dogmatika szerint megváltoztathatatlan, viszont Hitlernél a megváltás-tannal kapcsolatosan – ami ugye kulcskérdés – látni véljük, hogy itt valamiféle „kétféle kereszténység”, a jézusi és a páli, kezd kirajzolódni. Hitler tisztelte Jézust, igaz, abból az aspektusból, amit Jézus a negatív tendenciák elleni szellemi harcosként hirdetett, ami negatívumok Hitler számára a zsidóban, mint fogalomban testesültek meg.
Míg viszont a korabeli náci körökben a nietzschei tanokat számosan favorizálták és egy az egyben elfogadták, addig mérvadó azon oszloposnak mondható nácik száma is, akik a náci tanok tisztaságának(!) megőrzése érdekében bizonyos szükséges távolságtartást tartanak indokoltnak a nietzschei eszméktől. Hasonló indíttatásokon alapuló, közvetetten kapcsolódó jellemző koreset például a szintén antikeresztény, jobboldalinak mondható filozófus, Julius Evoláé, aki tanainak, miután hazájában (Mussolini Olaszországa) nem talált prominens híveket, a náci Németországba utazott, ahol végül is szintén elutasításra talált.
Tény, hogy Nietzsche módszere és szándékai ellenére sok náci a zsidóellenesnek betudható kitételeket összefüggéséből kiragadta a műből, túllépve azon, hogy ezek a kereszténység lejáratására szolgáltak volna csupán eszközül.

Közülük voltak, akik közömbösek maradtak a kereszténységgel szemben, voltak, akik visszakanyarodtak valamiféle újult keresztény alapú antiszemitizmushoz, mondván, hogy ami elhajlás mutatkozik a kereszténységben, az a zsidó aknamunka miatt áll elő.
A nácizmus nietzschei indíttatására bizonyítandó, e megközelítésből meghatározó mű, egy kiábrándult náci, Danzig Szabad Város szenátusának volt elnöke, Hermann Rauschning, Hitler bizalmasa voltam című könyve.
Nietzsche Az Antikrisztus című művével annyira összecsengő, a mű szerint Hitlertől származó megnyilatkozásokat tartalmaz, igaz, Hitler által továbbfejlesztett változatban, hogy okvetlenül indokolt néhány passzust idézni (a szerzőt, elmondása szerint ezek a nézetek indították meg a náci párttól való fokozatos eltávolodás útján):
„A mi népünk számára azonban a vallás életbevágóan fontos. Minden attól függ, hű marad-e a zsidó-keresztény valláshoz és a könyörület szolgai erkölcstanához, vagy pedig új, erős és hősi hite lesz a természettel egyértelmű Istenben, a nemzettel egyértelmű Istenben, sorsától és vérétől meg nem különböztethető Istenben. (…) Hagyjuk a szőrszálhasogatást. Akár az ótestamentumról van szó, akár az újról, akár csupán Krisztus szavairól, Houston Stewart Chamberlain ötlete szerint, az egész egy és ugyanaz a zsidó blöff. (…) Az ember vagy keresztény, vagy német, a kettő nem lehet egyszerre. Kilökhetik az epilepsziás Pált a kereszténységből. Bár azt már megtették mások. Nemes alakot lehet faragni Jézusból, s ugyanakkor tagadni istenvoltát.
Ezt is megtették minden időkben. (…) Ez a betűrágás teljesen haszontalan. Így nem lehet megszabadulni attól a keresztény szellemtől, amelyet ki akarunk irtani. Nem akarunk többé olyan embereket látni, akik a ’túlvilág’ felé pislognak. Szabad embereket akarunk, akik tudják és érzik, hogy Isten őbennük lakozik.” (24)
Itt a további idézetek előtt meg kell állni egy kicsit. Rauschning hitelességét nem áll jogomban firtatni, de minden visszaemlékezésnél számolnunk kell azzal, hogy azok értékét a visszaemlékező beállítottsága, hozzáállása, akarva vagy akaratlanul befolyásolhatja. Tipikus példa erre egy másik művel kapcsolatos kétség. Történetesen az Adolf Hitler: Asztali beszélgetések, monológok a vezéri főhadiszálláson, 1941-1944 (Ármádia Kiadó, Bp.), című műröl van szó, ahol fölöttébb érdekes módon, a köztudottan keresztényellenes Martin Bormann birodalmi vezető személyesen jegyezte le a szintén Hitlernek tulajdonított nézeteket, ahol Hitler a kereszténységet gyalázó okfejtéseket már odáig viszi, hogy a kereszténységben és a kommunizmusban rokon (romboló) eszmét lát (lásd: vonatkozó mű 41. és 213. monológ).
Nincs-e itt, illetve ezekben a visszaemlékezésekben esetenként valamelyest célzatosság, annak fényében, hogy ma már tudjuk, a náci mozgalmon belül, adott kérdésekben- többek között pont a kereszténységgel kapcsolatosan is -, ha nem is külön „izmusként”, de eltérő irányzatok voltak jelen? Erre, ha nem is válasz, de mindenképen gondolatébresztő az alábbi, hiteles, magától a „szerzőtől” – mármint Hitlertől - származó állásfoglalás:
„Árja felfogás szerint azonban nem képzelhető el vallás, melyből hiányzik a lélek halhatatlanságába vetett meggyőződés. A Talmud tényleg nem is a túlvilágra készíti elő a híveket, hanem a gyakorlati és jövedelmező földi életre. (…) Ezt a tanítást a legjobban jellemzi terméke: maga a zsidó. Az ő élete csak e világból való és szelleme a valódi kereszténység számára bensőleg éppen olyan idegen, akárcsak ezelőtt kétezer évvel a keresztény tan nagy alapítója számára volt”. (25)
Ezek homlokegyenest szemben állnak a Nietzschei tanokkal és nem utolsó sorban az előbbi Rauschningtől származó idézettel.
Néha olyan benyomása támad az elemzőnek, hogy Hitler nem esetlegesen a nietzschei übermenschet hozta-e szintézisbe egy őáltala értelmezett keresztény töltettel?
Bár írásom célja nem Hitler, de nézzük tovább a Rauschning könyvet, azon megközelítésből, hogy kimondottan jó segítség a nietzschei tanok megvilágítására.
„Hogy nem fogják a kereszt helyébe tenni a horogkeresztet? Hajdani Megváltójuk vérének dicsőítése helyett a mi népünk tiszta vérének hozsannáját fogják zengeni; (…)
Szükségtelennek tartom, hogy a feketecsuhások mártír-glóriában tetszelegjenek az anyókák előtt. De legyűröm őket, biztosak lehetnek efelől. (…) …mártírt semmi esetre sem csinálok belőlük. Harc nélkül fognak elesni. (…) …mi ugyancsak egyház vagyunk. (26)
Nézzük meg először a párhuzamot Nietzschével: „…azt hiszik talán, teológus urak, alkalmat adunk önöknek arra, hogy hazugságaikért mártíromságot szenvedjenek?” (27)
Azaz az új tan olyan megragadóan vonzó lesz, hogy népszerűsége következtében a kereszténység magától elsorvad.
De nézzük a tények ismeretében, milyen volt az az állítólagos hitleri keresztényüldözés a gyakorlatban.

A kereszténység története, tanainak értelmezése során gyakran találkozunk azzal a fogalommal, hogy „valódi kereszténység”. Az erre való igény főleg a politizáló egyházak, a politizálás következtében való egyes, esetlegesen negatív tendenciái megjelenésének volt betudható. Más a politizáló egyház elleni politikai hatalmi harc és megint más a vallás elméletének betámadása. Az elméleti szinten mutatkozó „valódi kereszténység” fogalmakkal az a gond, hogy egyes túlértelmezett formáiban, főleg ha azok valamilyen cél, érdek alátámasztására szolgálnak, jelentős torzulás állhat be, és a végeredmény nem egy „valódi kereszténység”, hanem egy „másik” kereszténység” lehet, amely, ha az alap, azaz az evangéliumi tanokkal sem áll párhuzamban, akkor már nem nevezhető kereszténységnek. Esetünkben, hiába választjuk le a páli tanokat (amelyek tulajdonképpen a megváltás-tanban összpontosulnak), e tanok már az Evangéliumokban is megtalálhatóak, ezzel a kereszténységet legfőbb lényegi elemétől fosztanánk meg. Az a megoldás pedig, hogy a nem tetsző részeket hamisítványnak tituláljuk, minden alátámasztás nélküli alapot szolgáltat a további önkényes értelmezéseknek. Azt kell látnunk, hogy Jézus nem csak egy tanító, egy újabb filozófus, vagy bölcselkedő volt, hisz’ filozófusokból már így is „tele van a padlás”. A kereszténység egyedülállósága, újító megoldási alternatívája pontosan a megváltás-tanban rejlik, ha ettől megfosztjuk a kereszténységet, lényegétől fosztjuk meg. Lényege az emberiségért önként, ártatlanul vállalt kereszthalálban van. Kereszt-énység, kereszt-, ha letörjük róla a megváltás-tant, olyan, mintha a keresztet, annak fő szimbolikáját „tördelnénk”. Ilyen értelmezésben a horogkereszt egy „megtört” kereszt lenne (28), egy megváltoztatott kereszt, hasonlatosan a sátánisták jelképéhez, az antikereszténységet, a feje tetejére állított értékrendet jelképező fordított kereszthez… Mindenesetre Hitler kereszténység értelmezése azért még hagy maga után megvitatásra érdemes kérdéseket…
Az univerzális értelemben vett nemzetiszocializmus történetében viszont olyanok is voltak, akik a kereszténységet saját ideológiájuk erkölcsi alappillérének tették meg és írásaikból, megnyilatkozásaikból fennmaradt, hogy a megváltás-tant is elfogadták (beszúrásként megjegyzem, hogy ellenben Mussolini sem fogadta el) (29), lásd erre, az ez oldaláról sokak számára ismeretlen, sokat kárhoztatott Szálasi Ferencet. Továbbgondolkodtató tény, hogy a bizonyos körök által, a személye iránt még Hitler gyűlöleténél erősebb gyűlölet tobzódásában esetleg nem e játszik nem is annyira elhanyagolható szerepet ez a tény?.... Meglátásai e kapcsán annyira tömören éleslátásúak és lényeget megragadóak, hogy óhatatlanul érdemes pár gondolata az idézésre:
„Vannak emberek akiknek kevés, hogy csak ’az ács fia’ váltsa meg őket. Utóvégre nem is kérték, hogy őket megváltsák; és ha már, akkor legalább is a kínai császár haljon meg értük, (…)
De bírálgatni, lenézni, gúnyolódni azon, hogy ’az ács fia’ e gonosz közömbösség mellett is vállalkozott a megváltásra: ez igen, ez az ő igazi lényük. – Mi közöm vele! Engem senki ne akarjon megváltani! Jó az úgy; ahogyan én vagyok! – és nem gondolja egy pillanatig sem, hogy ő csak pár évig van, azután már élve rothadt lelke mellé hozzárothad teste is. (30) (…)
Jézust fel szabad, fel lehet, fel kell feszíteni, de Jézusnak nem szabad védekeznie, mert ha megteszi, csak megkoronázza törvényellenes cselekedeteinek sorozatát, ami nem nagy baj, de védekezésével lemond arról, hogy Krisztusnak is nevezzék, ami nagyon nagy bajt jelentene. (31) (…)
Jézus meghalt, hogy Krisztus feltámadhasson. (32) (…) Én nem akarok faji vallást.” (33)

Visszakanyarodva a hitleri keresztényüldözés kérdéskörére, értékes és hiteles ismereteket szerezhetünk erről, pontosabban ezzel szemben, a már hivatkozott, Öhquist: A Führer Birodalma című, a nácizmussal foglalkozó, a megszokott orientáltságú kiadványok sorában rendhagyónak számító tanulmányból.
A finn szerző – többszöri németországi tanulmányút tapasztalataira is támaszkodva – több, mint egy esztendőn át kutatta a nemzeti szocializmus sikerének titkait. Művét 1940 őszén, egy évvel a háború kitörése után zárta le. Öhquist tárgyilagos és igazságos akart lenni és e szándékát meg is valósította. (34)
Öhquist ismerteti a német evangélikus egyház és a hitleri állam 1939-ben bekövetkezett végleges kibékülését, valamint bemutatja, hogy az egyházüldözőnek kikiáltott hitlerizmusban mennyivel kedvezőbb volt az egyházak helyzete (pl. támogatások, iskolai vallásoktatások vonatkozásában, stb.), a viszonyított USA és Franciaországgal szemben. Hát igen, vannak még azért a közvélemény számára ismertetésre szoruló adatok…

Nietzsche annyira megveti a kereszténységet, hogy szerinte a keresztények „még csak nem is férfiak”. (35)
A történelmen végigfutva hamar meglátjuk, hogy az igencsak bővelkedett híres keresztény harcosokban, akik a harcban tanúsított, halált megvető bátorságukat éppen a keresztény tanoknak, és a halhatatlanság hitének is köszönhették, úgyhogy ez a megnyilvánulás igen „olcsó” Nietzschétől.
Ehhez kapcsolódóan Nietzsche olyannyira ki akarja figurázni a kereszténységet, hogy odáig megy, hogy azt antievangélikusnak mondja, mivel Krisztus második eljövetelét, az utolsó ítéletet bosszúnak, megtorlásnak fogja fel, amely szerinte ütközik a szeretet vallásának is hívott vallással. (36)
Nietzsche, úgy látszik mindent bevet, semmit sem hagy szárazon. „Érdekes”, a harc és a háború hirdetőjének nem tetszik a harc eszméje, ha azt az ellentábor vallja. A kereszténység, és ezzel összefüggésben a világ sorsa, ha eszkatológikusan fogjuk fel (az a nézet, mely szerint a világ sorsa, valamely beteljesülés felé halad), egy világnézeti harc; maiasan szólva, nem mindig a „színes lepkék és rózsaszín felhők” világa, legfeljebb ezt egyes szekták állítják be ilyenképp…

***

De milyen is az a nietzschei embertípus? Kanyarodjunk vissza megint pár idézet erejéig Rauschninghoz, hisz’ egy, a Führerrel állítólagosan elhangzott beszélgetés kapcsán, már ő is, azaz Rauschning is felemlíti Nietzschét.
„Nincs igazság, a szónak sem erkölcsi, sem tudományos értelmében. (…) Ne bízzunk a szellemben, a lelkiismeretben, de bízzunk ösztöneinkben. (…)

A Gondviselés arra szemelt ki, hogy az emberiség nagy szabadítója legyek. Megszabadítom az embert az értelem minden bilincsétől, amely céljául tolja fel magát; kiszabadítom a lealacsonyító agyrém karmaiból, amelyet lelkiismeretnek vagy erkölcsnek neveznek, s megszabadítom az egyéni szabadság tűrhetetlen követeléseitől, amelyet úgyis csak nagyon kevesen tudnak elviselni.
Az egyéni lelkiismeret s a személyes felelősség elsőbbségének keresztény tanával szembeszegezem az egyén semmiségének s a nemzet halhatatlanságában való továbbélésének felszabadító tanát. Eltörlöm a dogmát, hogy egy isteni Megváltó szenvedése és halála váltotta meg az emberiséget, s az érdemek átruházásának új dogmáját hozom: az egyén megváltását az új Törvényadó-Führer élete és cselekedetei által, aki eljött megszabadítani a tömegeket a szabadság terhétől. (…)
Az ember a napkorszaka vége felé jár; a felsőbbrendű ember néhány példányában már jelentkezik az új faj, amely vissza fogja szorítani a régi emberiséget. (…)
A teremtés még nincs befejezve, legalábbis, ami az embert illeti. Biológiai szempontból nézve a dolgokat, az ember épp most érkezik egy átalakulási fokhoz. Egy új emberfajta kezd jelentkezni, mutációnak vagyunk szemtanúi a szó természettudományos értelmében. A régi emberfajta már belépett a kipusztulás szakába, túlélte magát. Az egész teremtő erő az új fajban fog összpontosulni. A két válfaj gyorsan fog fejlődni ellenkező irányban.
Az egyik eltűnik, mialatt a másik nekilombosodik, s messze maga mögött hagyja a mai embert. Kedvem lenne ezt a két válfajt így nevezni el: Isten-Ember és Tömeg-Állat.
Ez nagyon emlékeztet, feleltem, Nietzsche felsőbbrendű emberére, de idáig szellemi értelemben értelmeztem ezt a fejlődést.
- Igen, az ember valami, amit felül kell múlni. Elismerem, Nietzsche ezt már megsejtette a maga módján. A felsőbbrendű emberből, az új biológiai válfajból is meglátott valamit. De nála még minden cseppfolyós állapotban van. Az ember az Isten helyére ül, ez a meztelen és egyszerű igazság. Az ember istenné fejlődőben van. Az embernek mindig arra kell törekednie, hogy túlmenjen saját korlátjain. Mihelyt megáll és korlátozza magát, nyomban kezd korcsosulni s az emberi szint alá süllyed. (…) Aki törekvésünkben csak politikai mozgalmat lát, nem sokat ért belőle. A horogkereszt hite több, mint vallás: a felsőbbrendű ember megteremtésének akarata.”
- Az új ember itt él közöttünk. Itt van! – kiáltott fel Hitler diadalmasan. – Megelégszik ezzel? Titkot súgok magának. Láttam az új embert. Rettenthetetlen és kegyetlen. Féltem tőle.” (37)

Félretéve Rauschning könyve hitelességének vizsgálatát, azaz attól függetlenül, hogy Hitler valóban így mondta-e el vagy sem, a könyv, Nietzsche emberfölötti ember ideológiájának további értelmezéséhez és megértetéséhez, elmélyítőbb megrajzolásához elsőrendű adalék, felhasználása jelen esetben pusztán e célból történik.
Így nézne ki a kitenyésztett felsőbbrendű ember. Egy kegyetlen, könyörtelen terminátorszerű precíz gépezet, aki uralkodik, ha kell, pusztít. Valóban a bibliai apokalipszis fenevadjához hasonlatos. Az irigy ördög Isten helyére akar ülni. Erre ösztönzi az embert is. Az ősi lázadás képlete. De a néptömegek számára nem túl népszerű alternatíva ez a típus. Gondoljunk csak bele, nem mindenki született grandiózus képességekkel, sem fizikai, sem szellemi értelemben, de attól még átlagos képességekkel is megáll(hat)ja a helyét az élet viharaiban, ha mentalitása helyén van.
A nietzschei fenevad kitenyésztésének következményei elégé beláthatóak…
De kérdés, mennyire kell leragadnunk a fentebbi párhuzamoknál? Szólnunk kell röviden érintve egy másik híressé, vagy hírhedtté – kinek hogyan tetszik – műről is, attól függetlenül, hogy hamisítványnak fogadjuk-e el vagy sem. Ez a sokat vitatott, a XX. század legelején nyilvánosságot látott, az antiszemitizmus talán leghíresebb alapművének számító Cion bölcseinek jegyzőkönyvei.
Hitelessége mellett talán az szólhatna, hogy az abban programszerűen foglaltak, a már bekövetkezett jövőre vonatkozóan is beigazolódtak. A könyv, egy a nietzschei modellhez hasonlatos, zsidó világdiktátor eljövetelét vázolja fel fokról-fokra, de ez a világkirály, ha analógiát vonunk a történelmi eseményekkel, még nem jött el.
Na mármost a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei a nem-zsidó világrendet összeroppantani szándékozó bomlasztó eszmék között Marx mellett konkrétan Nietzschét is megjelöli! Ugye, ez azért elégé „beszédes”…

Az Antikrisztus című mű végére, a magyar fordító, Csejtei Dezső írt egy precíz utószót. Érdekes felvetése, hogy Nietzsche nem azért gyűlölte-e annyira a kereszténységet, mert ő maga is ízig-vérig keresztény volt, és mivel nem tudott megfelelni az önmagával szemben támasztott követelményeknek, ezért frusztráltságából adódó reakciója ebben a gyűlöletben csapódott le. Továbbá Csejtei úgy érzi, hogy Nietzschéből mintha melegséget, vonzódást érezne Jézus személye iránt. Ez szerintem egy mélypszichológiai kalandozás szempontjából talán egy figyelemreméltó és egyedi nézet lehet, de a szellemi spekulációkat félretéve, a tények ismeretében a nietzschei és a jézusi tanok között olyan ellentét feszül, hogy azokat közös nevezőre hozni már a kísérlet szakaszában is a hiteltelenné válást eredményezi. Annak ellenére mondom ezt, hogy ismerjük azt az emberi reakciót, amely adott esetben gyűlölettel fordul az ellen, amelyet bár szeretne, de képtelen elérni („savanyú a szőlő” szindróma, a róka és a szőlő fabula alapján).
Ha leválasztjuk a megváltás-tant – amit a továbbiakban nem fogunk tenni, sőt, azt is röviden értelmezzük – akkor is a jézusi tanításban ott maradnak olyan sarkalatos momentumok (részvét, túlvilág, halhatatlanság, jámborság, de még sorolhatnánk), amivel a nietzschei passzusok teljesen anti (ellen) viszonyban állnak. Egyébként sem derül ki a műből, hogy a megváltás-tantól megfosztott jézusi tanítások és jézusi úton mit is értett Nietzsche…

Csejtei úr odáig megy elemzésében, hogy feltételez egy olyan pszichózist Nietzschénél, miszerint ő szeretett volna lenni az emberiség Megváltója. (Megváltó, azaz Krisztus, ezt a következő mondatoknál vegyük figyelembe.) Ez majdnem nagyon találó és kiváló meglátás – lenne. Egy valamiben hibázik csak, de nagyon. Nietzsche a megváltás-tant elvetette, ebből kifolyólag következtetve, nála Jézus személye, mint Megváltó is tagadva kell, hogy legyen. Nietzsche legfeljebb egy ellen-Jézus, azaz az Antikrisztus lehet. Erről saját maga is így vall egy levelében:
„Új nevet akar adni nekem? Az egyházi nyelvben talál egyet: én vagyok ---- az Antikrisztus.” (38)


De mi is az a sokat emlegetett megváltás-tan? Látnunk kell, hogy az évezredek során rendszerek, izmusok, társadalmi formációk jönnek-mennek, egyik csalódás a másik után, és a hőn áhított földi paradicsom valahogy mégsem akar elérkezni. Pedig napjainkban, a korszakban, amelyet úgy is neveznek, hogy az űrkorszak, fejlődik aztán minden a javából, de inkább csak technikailag…
Az ember sem tudta, sem önmagát, sem saját viszonyát az őt körülvevő világhoz megnyugtatóan, kétségektől mentesen és végérvényesen megoldani. Önmegvalósító kurzusok jönnek-mennek, de ezek módszere arra emlékeztet, amikor az ember a saját haját felfelé húzva akarja magát kiemelni a mocsárból.
Aztán ott áll előttünk, de mindmáig csak elméletben, a szép, izmos és felvilágosodott szellemű emberfölötti ember, aki mintegy tökéletes istenségként magasodik a hétköznapok átlagembere fölé. Az ember, főleg fiatalkorában hajlamos hinni ebben az eszményképben, nem véve tudomást a felmerülő kételyekről. De mikor látok egy beteg, magatehetetlen vénembert, aki járni sem tud, és maga alá vizel, szellemi állapota pedig már annyira leromlott, hogy beszélni is alig tud - mert lehet ilyen sorsa öregkorára még egy diplomás atlétának is -, ilyenkor a nietzschei eszménykép még az utópiánál is rosszabbnak tűnik, igazi hazugságnak…
Ha sarokba akarjuk szorítani Nietzschét, elmondhatjuk, az ő érveléséhez hasonlatosan, hogy nietzschei ember még e tanok megalkotója, azaz maga Nietzsche sem volt. Egy életidegen, elméleti, szürke kispolgár volt. Az elméletek és a tett még köszönő viszonyban sem álltak nála. Szerb Antal szavaival élve: „Egy idősebb könyvelő is többet és veszedelmesebben élt, mint ő.” Ennek tükrében szinte szánalmas, hogy mi végre hát, ez az esztelen lázadás.
Ha elmerengünk rajta, rá kell jönnünk, hogy metafizikai értelemben az ember önmagát nem tudja megmenteni, megváltani, holmi végső, állandósult boldogság állapotába. Ehhez ad segítséget Jézus, aki egy igazi hősi életszemléletnek megfelelően, életét adta értünk, hogy el ne vesszünk, azaz egy mentő kezet nyújtott, hogy kihúzzon bennünket abból a bizonyos mocsárból, amely nyomorúságunk, vagy akár boldogtalanságunk és még annyi más nyomasztó dolognak a szimbóluma lehet. Csak annyit kell tennünk, hogy elfogadjuk, és nem kapálódzunk, mint az örvényben fuldokló, holmi egyéb mentő ideológiák kreálásával vagy elfogadásával, mert csak mélyebbre süllyedünk… Nincs ebben semmi „irtózatos pogányság”…
Én azt szoktam mondani, hogy a megváltás-tant elfogadni nem kerül semmibe, - nincs itt semmi nietzschei aktivitás blokkolás, inkább sokszor egy harcias érzékenység az igazságtalanságokkal szemben - viszont nem elfogadni, annak idején majd beláthatatlan következményekkel járhat. Ez az egyetlen esélyünk.

Az isteni elvárásoknak a gyarló, esendő ember, ha megszakad, akkor sem tud maximálisan megfelelni, hisz még Nietzsche szerint is keresztény csak egy volt (Jézus – mármint, aki a meghirdetett tanoknak életvitelével meg is tudott felelni) - kell egy Közbenjáró.
A kereszténység történetében számos Jézus-értelmezés született és valószínűleg még fog is születni. Ezen értelmezések helyességének legjobb értékmérője, hogy azok mennyire felelnek meg az Evangéliumban hirdetett szellemiségnek. (39) Ha átértelmezünk, és nem értelmezünk, akkor abba a hibába eshetünk, hogy egy másik Krisztust kreálunk, amely esetleg céljainknak, beállítottságunknak talán jobban megfelel, de ez már egy másik személy. Szőrszálhasogatásainkban, melyet, legyen némi mentségünkre szólva, gyakran az ürességünk okozta igazságkeresésünk hajt, előfordulhat, hogy észre sem vesszük és átcsúszunk a sötét oldalra. Ha értelmezésünk esetleg több vagy kevesebb pontban, ellentétben áll az eredetivel, az már szó szerint egy Anti-Jézus, azaz az Antikrisztus felé sodródás jele lehet!

Zárszó

Nietzsche Az Antikrisztus című művének megírása után (1888) nem sokkal, pár hónapra rá 1989. január 3-án szellemileg összeomlott, elméje végérvényesen elborult. Elmegyógyintézetbe került, ott is halt meg 1900-ban. Ma már többnyire csak a filozófiával foglalkozók, és a tájékozottabbak ismerik érintőlegesen műveit, a túlnyomó többség számára munkássága a feledésbe merült.
Anélkül, hogy egyesek szemében olcsónak tűnhető miszticizmussal spekulálnék, én ebben mégis egy sorsszerűséget, egy tudatosított isteni hatást látok, mintha maga az Isten döntött volna úgy, hogy „na, ebből elég volt!”.
Nagy kár, hogy ez a könyv megszületett, de ha már megírta és van, mindenképpen ismerni kell.
Már régóta nem foglalkoztat, hány embert győzök meg, nem érdekelnek a számok.
Nekem ez a véleményem erről az egészről.
 

***

Isten halott.
/Nietzsche/
Nietzsche halott.
/Isten/
(falfirka)

(1) Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra, javított kiadás,Osiris Kiadó, Budapest 2004, 589. old
(2) Uo. 569. o.
(3) Uo. 558. o.
(4) Friedrich Wilhelm Nietzsche: Az Antikrisztus, Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő 2005, 7. old.
(5) Uo. 9. o.
(6) Uo. 31. o.
(7) Uo.14. o.
(8) Uo. 24. o.
(9) Uo. 25. o.
(10) Uo. 28. o.
(11) Uo. 26-27. o.
(12) Uo. 37. o.

(13) Uo. 38. o.
(14) Uo. 46. o. /a mondatban szereplő mindhárom idézett fogalom/
(15) Uo. 64. o.
(16) Uo. 69. o.
(17) Uo. 64. o.
(18) Uo. 69. o.
(19) Uo. 68. o.
(20) Uo. 71. o.
(21) Uo. 72. o.
(22) Uo. 75. o.

(23) Johannes Öhquist: A Führer Birodalma, Gede Testvérek Bt., Budapest, 1999., 49-50. o.
(24) Hermann Rauschning: Hitler bizalmasa voltam, Zrínyi Katonai Kiadó,Bp,1970, 50-51. o.
(25) Adolf Hitler: Mein Kampf (Harcom), W. Stoker Kft., 246-247. o.
(26) Hermann Rauschning: Hitler bizalmasa voltam, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1970, 52-54.
(27) Friedrich Wilhelm Nietzsche: Az Antikrisztus, Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő 2005, 92-93. old.
(28) Utalás John Carr: A megtört kereszt c. könyvére.
Más összefüggésben érdekes adalék még a „valódi kereszténység”-értelmezésekre Artur Dinter 1918-ban megjelent regénye, A vérrontó bűn /Gede Testvérek Bt., Bp. 2002./, amely kísérletet tesz arra is, hogy már a fajelméletet is közös nevezőre hozza a kereszténységgel.
(29) Benito Mussolini: A fasizmus doktrínája, Gede Testvérek Bt., Bp. 2000, 58. o.
(30) Szálasi Ferenc börtönnaplója 1938-1940. / 151. o.
(31) Uo. 249. o.
(32) Uo. 75. o.
(33) Uo. 109. o.
(34) Ungvári Gyula írása, a szóban forgó könyv fülszövege

(35) Friedrich Wilhelm Nietzsche: Az Antikrisztus, Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő 2005, 108. old.
(36) Uo. 66. o.
(37) Rauschning:Hitler bizalmasa voltam,Zrínyi Katonai Kiadó,Bp,1970; 188,189, 203-205. o.

(38) Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra, javított kiadás, Osiris Kiadó, Budapest 2004, 562. old.
(39) Nietzschének „köszönhetően” a megváltás-tanon alapuló igazi kereszténységet, sajnos a mai napig is egyesek megvetően úgy nevezik, hogy „judeo-kereszténység”.

 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 11. 28. - 15:17 | © szerzőség: Andriska István