Enumeráció

”Az igazi értékeket nem nemzedékek, hanem egyes alkotók hozzák; nem az összefogás, hanem a dísztelen és magányos kínlódás.” Weöres Sándor, 1935

Örvendetes, hogy a Király utcai kortárs képzőművészeti galéria, a G13, új művészeti vezetőjével valóban új útra lépett s célul kitűzött távoli horizontjáig mostantól kézen fogva tud elvezetni minket, nézőket is. Ennek a nagy ívű kísérletnek, mely döntően szellemi távlatok irányába orientálódik, felvezetése a jelenlegi ’bemutatkozó’ kiállítás, ahol a kurátor által – kérdésfeltevéseik módszertana miatt – viszonylag könnyen közös nevezőre hozott alkotások képviselik az autonóm művészek aktuális ön- és világszemléletét. (A bemutatott alkotások többnyire mostanában készültek). A két elkülönült kiállítótérben a látogató, mint viator, ezúttal is szükségszerűen szembesül az elé táruló különbözőségekkel, ugyanakkor spirituális útja az ösvényen vitathatatlanul nyílegyenes s a szemlélődés hatására, egyfajta folyamatos belső épülésnek köszönhetően tudatosan Önmagához (önmagába) vezet. A koncepció, ami itt tulajdonképpen egy abszolút-jelenből visszavezetett misztikus realizáció, Paksi Endre Lehel kvázi-manifesztuma, s a galéria arculatát hivatott előrevetíteni.
A műalkotások által közvetített információk befogadásával, esetleg valódi megértésével, ha mindjárt transzcendálni nem is, de átalakulni – transzmutálódni – mindenképpen sikerülni fog a nyitott szubjektumnak. És ez a lehetőség jelen tárlat estében tudatosan fel is van kínálva; mint ahogyan ez kiderül többek közt a virtuális katalógus állásfoglalásként értelmezendő bevezető szövegéből:
”Valljuk galériaként, hogy küldetésünk tárgya, az ember nem pusztán gazdasági egység, társadalmi vagy nemi szerep, hanem lélekkel és szellemmel is rendelkezik, s a legtöbb kérdés, ami egy művészünk számára megoldandó lehet, e két gyűjtőfogalom értelme alá fér, ezért bemutatkozó kiállításuk címe e görög és latin szótő-pár. S mivel mindez kedvelt fővárosunkban jön létre, ezért ennek rövidítését is hozzátettük a netes keresés megkönnyítése végett. Tárlatunk sétájában a kiállított művek egymásra épülnek, az elme örömére egymásnak adják a befogadót rendre, hogy a megszokott önfelfogásunkból kizökkenhessünk körös-körül, próbára tegyük, s ha kell, fölüdülve helyezkedhessünk belé vissza.”
Szerencsére azonban az installált kortárs művek előtti – óhatatlanul profánból szakrális felé bontakozó – kontempláció mégsem kényszerített. Az alkímia processzusai háttérben maradók, rendkívül finom szálakon mozgatottak, talán csak megsejtettek. Csatasorba rendeződött a modern-kor szellemi értékeket pontifexként közvetíteni tudó ellenlégiója. A szembesülés után mérleget vonni kortársairól – csakúgy mint önmagáról – bizonyos lepárolódást követően intuíciói szerint mindenkinek saját dolga viszont már.

A mindinkább forgalmas kultúr-utcából a fehérfalú, levegős térbe lépve tehát nem azonnal határolódunk el a nyüzsgő külvilágtól, hiszen a G13-ban, üvegfalai miatt csupán az elválasztottság stációját éljük meg először. Reflexióként rögtön Bodó Mihály misztikus akváriuma szembesít a kauzális analízis problémakörével, az Én talán magára ismer, és passzív helyzetéből a vizsgálódás útjára lép. Megkezdi részvételét a komoly játékban, ami még szórakoztathatja is. A tudatunkkal felfogható kép az agyműködés legmagasabb szinten aktív központjában pillanatról pillanatra jön létre. Magát ezt az integrációs folyamatot példázza a posztamensre helyezett Mata Attila szobor, melynek segítségével észlelhetővé válik relációnk a konkrét matéria, majd egyszerre az egész kiállítás (tovább gondolva pedig az önmagunknak-gondolt és annak működése) felé. A másik körbejárható tárgy Rabóczky Judit Rita hegesztett vas alakja: fölveti egy magasabb üresség, belső megnyugodottság ideális tartalomnélküliségét, s a Lény konfrontációját a tőle függetlennek vélt külvilágával. Az, hogy a Kirlian fotográfia által ismertté vált aura itt plasztikusan vasszálakból van, különösen korspecifikus, sőt, a nő-szerep veszélyeztetettségére is utal.
Az ős-igazsághoz vezető úton a mindenkori lehetőségek, a meg-nem-nyilvánultságok álomidőbeli felismerése ezzel összefüggésben az alsóbb világokba érkező útvonalak kezdő toposza – ez Gesztelyi Nagy Zsuzsanna ’Kert’-je; ami a személyes érintettségeken messze túlmutató hortus conclusus. A továbbiakban Fürjesi Csaba festményével a korporalitás ténye kerül a spectator fókuszába. A halhatatlan saját tudatú, halandó testben lakik s ez az egyszeri test ráadásul egy behatárolható, interglaciális korszakban, a jelenben exisztál. A perszonalitás megérzése és a teremtettség (a környezettől való megkülönböztetettség) átélése villan fel valójában a ’Holocén’ sötétjéből. Fürjesi ugyanezen falon függő másik műve, egy keretezett egyedi nyomata valódi metafizikai távlatokat előlegez már. Az ábrázolt aszcenzió érezhetően akaratlagos, a felismert létállapot így tényleg maga Az információ. Robin Sperlingtől a ’Vörös ég reggel’ című kép szintén nem más, mint egy intuitív felismerés tudattalan közlése: szimbolikus axisai az öt irányt demonstrálják, valamint a vertikális orientáció aktuális rejtettségét. A személyes térélmény tehát közvetítve s megfelelően elvonatkoztatva a Valóság igazságát tükrözi itt.
A kiállítás kiemelkedő művésze egyértelműen a nagy múltú Méhes Lóránt. Mielőtt az ’Ősfény-ösvény’ meditációs körének vonzása (és Peter Ogi kísérőzenéje) hatása alá vonná a gondolkozó nézőt, előtte friss archív pigment printekkel találkozik a művésztől. Ezeken a minimális vizuális modifikációknak alávetett fényképeken a reálisnak gondolt érzékelés felborulása jelenik meg, mintegy pszichedelikus látomásként; megmutatva, hogy a kozmikus szubsztancia tulajdonképpen bensőséges része a fizikai organizmusnak. Méhes ’Oltár’-szárnyairól ismert aprólékos, ihletett rajzai alkotják a projektorról hatalmas vetítővászonra kivetített látvány-élményt, az Ősfény-ösvényt. A kilencvenes évek elején analóg technikával betára készült, majd VHS rendszerű kazettán korábban néhány alkalommal be is mutatott mozgókép digitálisan tisztított verzióját mutatja be a galéria, így minőségileg kontrasztosan, élesen, a maga részletgazdag mivoltában húzhatja be a mű – megfelelő összpontosítás révén – az intelligenciát Egyetlen ponttá (pontba). A középkori német keresztény misztika és a hindu vagy tibeti szakrális művészet egyszerre – minthogy lényegi elemeiket tekintve egyazon realizációt tekintenek elérendő célnak – juthat mindenki eszébe a ’filmet’ végigkövetve. S valóban, a misztikus (fürdőkádi) élmény Méhes személyes ébredésének is tekinthető: megmutatja a Való színtiszta Egy-voltát, melyben egykor Heinrich Seuse vagy bingeni Szent Hildegárd is örök üdvöt talált. A barokk kupolák pazar empyreumát s a tibeti mandalákat idéző, rendkívüli precizitással, aprólékosan kidolgozott és egymásba úsztatott színes rajzok Méhes tudományos közlései a látott, megtapasztalt Valóságról. Ahogyan a tárgyalt fő-mű is egy kristálytisztán vizualizált röpke bepillantás csupán az elvarázsoltság firmamentuma mögé, megelőlegezett végpontja egyúttal az alsó kiállítótérbe történő szándékos alászállás utáni felszínre kerülésnek.
Mert a szubterresztriális galériarészen sötétebb régiók, mély lelki tartalmak entitásai köszönnek meglátogatójukra. Lent, Szaturnusz uralma alatt, legyőzendő lárvák és maszkok átalakítandó szövete teszi próbára az eddig bizonyosságokkal felvértezett ’utazót’. Babinszky Csilla nagyméretű fotóin a megkettőzött személyes Én az Ego eredendő kétségeit primér eszközökkel, mégis elvontan ábrázolja: a primordiális Én a rákényszerített emóciók és viselkedésminták zavarában helytelenül egy pszeudo-androgünoszt manifesztál. Saját én-képünk összetévesztett mivoltával szembesülünk hát rögtön e huszadik századi melodramatikus formajegyekkel operáló képeken.
A szimbolikusan vegyi folyamatként is felfogható megszilárdulás állapotával analóg idelent a két következő fotó: Dobos Tamás zselatinos argentotípiái. A rekonstruált fotográfiai eljárással olyan múltbeli megmerevedéseket aktualizál, mint a spiritiszták invokációi hatására felderengő pszichikus entitások maradványai. Megidézett figurái minden hátrahagyandó elmúlt anyagiságot magukban hordoznak. Etnográfiai alaposságú tárgyfotói így az életbeli halál gondolatát deriválják.
Az alsó terrénum több szempontból kiemelt műve Tóth György fotográfus alkotása, egy ’Részlet a „Belső hang” című sorozatból’. Szemtől szembe látható már az elűzendő, démonikussá vált nedves princípium, az értelmet fenyegető sötét Hold, melynek explicit meztelensége a lélek meztelenítésének eszköze. A közvetlen környezetre adott agresszív reakciója ez az abba belévetettnek. A rettenet pillanata is feltétlen katarzist indukálhat.
Hasonló felismeréseket illetve néven nevezéseket láthatunk még idelent Baráth Áron és Gyarmati Zsolt kiállított festményein. Baráth Áron ’Berlin Trip’-jének darabjai a verizmus jelenkori megfelelői: kendőzetlenül ébresztik rá a létforgatag résztvevőjét arra, hogy a föld gyomrában kellő praktikák nélkül puszta formává szilárdulhat a többre hivatott. E „valós” személyekről készült „portrék” azonban indulati gerjesztettségük által messzemenően tükrözik a művész önmagáról alkotott impresszióit is; éppen úgy adekvát kritikussággal képeinek nézőjét.

Az inferno zárásaként a vendég (azaz az Én) mintegy realitásának keserű lenyomataival, a meghamisított lét által életre hívott társaival küzdhet meg. A kurátort idézve: ”Gyarmati Zsolt ikonszerű táblaképei azokat a féllényeket ábrázolják ki, amelyeknek valójában nincs közük a létezéshez, mégis jelen vannak – digitalizált álkörnyezetünk teremtetlen mutánsai, a valódi arcukat soha meg nem mutató, de a tömegkommunikációt működésben tartó erők.” A megrendítő figurák azonban a játék szabályai szerint mosolyogtatóak is. Pecsétjeiket megismerve és néven nevezve őket hatalma alá vonhatja őket bárki…

BP PSYCH BP SPIRIT
G13 Galéria
2010. május 21. – július 10.