Pető Zoltán neve nem csenghet ismeretlenül a Gothic.hu olvasói számára. Évtizedekkel korábban már novelláival és verseivel bemutatkozott itt, hiteles és erős szárnypróbálgatások voltak ezek. Bár az irodalom több stílusában, és a filozófia eszmetörténet területén is rendszeresen publikált az elmúlt években, ezen beszélgetésünk inkább a szerző tavalyi évére fókuszál, amikor elindította Avar és Hun ciklusának első köteteit.
A szerzőről: Pető Zoltán (1986) az ELTE BTK-n szerzett történelem és esztétika szakos diplomát 2012-ben, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen politikatudományból doktorált. (2021) jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, az Eötvös József Kutatóközpont/Molnár Tamás Kutatóintézet tudományos munkatársa. Kutatási területe a konzervatív gondolkodás 19 és 20. századi eszmetörténete.
Szelevényi Gellért: - A történelmi regény műfajának vannak hagyományai Magyarországon. Bán Mór Hunyadi-ciklusa új lendületet adott ennek. Kapcsolódva jelentek meg a tavalyi évben a sztyeppei birodalmak izgalmas világát és történetét bemutató köteteid. Mi az oka a korszakválasztásnak?
Pető Zoltán: - A történelmi regény műfajának meghonosodása Jókai Mór és Gárdonyi Géza nevéhez fűződik Magyarországon, de számos kiemelkedő szerzőt említhetünk rajtuk kívül is. Legjelentősebb íróink közül többen fordultak a történelmi regény műfaja felé, ami nem lehet véletlen, hiszen a jó történelmi fikció, nem pusztán regény, hanem egy korszak megelevenítése egyben. A történészi szakmunkák sokszor szárazak a nagyközönség számára, a regény pedig lehetőséget ad arra, hogy a történelem eseményeit dramatizált, olvasmányos formában is átéljük: erre a már csak a múlt ismerete, a múlt-jelen-jövő (sokszor hiányzó) kontinuitásának megteremtése miatt is nagy szükség van. Amellett persze, hogy a történelmi múlt eseményei sokszor önmaguk miatt is érdekesek. Magyarországon a kommunista érában a történelmi regény műfaját mostohán kezelték – habár jelentek meg akkor is kiváló történelmi regények – de a hatalom igyekezett a történelmi regényekben benne rejlő, neki nem tetsző politikai tartalmat és/vagy üzenetet kilúgozni, mivel az megítélése szerint veszélyes lehetett a rendszer szigorúan dogmatikus történelemszemléletére. Emiatt a történelmi regény műfaja gyakran az „ifjúsági irodalom” címkéje alatt jelent meg, ezzel is azt az üzenetet közvetítve, hogy a történelmi regényeket úgymond „nem kell komolyan venni” hiszen a múlt önmagában nem fontos, és teljes gőzzel az elképzelt, utópikus jövőt kell „építeni.” A másik, még rosszabb eset a tudatos történelemhamisítás, amikor a marxizmus dialektikus materialista történelemszemléletét próbálták beleerőltetni a történelmi regény műfajába. „A történelem osztályharcok sorozata” mondták, ahol a nép mindig jó, az egyház és az állam (pap, földesúr) mindig rossz, a vallás „a nép ópiuma” (stb.)
forrás: Kecse Somogur András munkája
Szerencsére, ma ez a helyzet némileg más. A történelmi regények nagy példányszánban megjelennek, és az utóbbi időben – az említett Hunyadi-ciklus sikerének köszönhetően is – egy népesebb olvasótábor van hazánkban kialakulóban. Az én történelmi regényeim egy olyan korszakot mutatnak be, ami, egyrészt mindig is érdekelt, másrészt pedig némileg elhanyagoltnak is számít a mai könyvpiacon. A magyarok honfoglalásáról (vagy közvetlenül a Honfoglalást megelőző periódusról) már számos kiváló regény született (kortárs alkotások is, amelyek közül kiemelném Cs. Szabó Sándor „Árpád vére” ciklusát) de nagyon kevés mű született a hun, és különösen az avar korról. Pedig a hun és az avar népesség kulturálisan és részben etnikai-genetikai vonatkozásban is erős hasonlatosságot mutat a honfoglaló magyarsággal, így a hun és az avar történelem a magyar történelem kiterjesztett részének is tekinthető. Mindhárom népesség (a hun, az avar és a magyar) annak a nagy „Sztyeppei civilizációnak” (Csáji László Koppány) a része volt, amely az én nézetem szerint is egy önálló kulturális-civilizációs entitásnak tekinthető, amely egyenrangúnak nevezhető az olyan nagy klasszikus civilizációkkal, mint amilyen a kínai vagy az indiai. Nem kis része van abban a már említett kommunista kultúrpolitikának, hogy megpróbáltak minket elválasztani sztyeppei örökségünktől. Itt az olyan, jól ismert, mára már teljesen lejáratódott frázisokra gondolok, amelyek szerint például „A Kárpát-medencében a honfoglalók érkezésekor szláv túlsúly volt” vagy arra, hogy „az avarok kihaltak”: ma már tudjuk, hogy ezek közül egyik sem igaz. Úgy vélem, egyrészt már önmagában is érdemes egy olyan korszakkal és olyan népekkel foglalkozni, amelyek nagyon közel állnak a magyarsághoz, de ha mindezt regényes, olvasmányos, dramatizált formában tesszük, még inkább átélhetővé válik az egykori múlt. A múlt ismerete pedig az egyik legfontosabb dolog az egyéni és a nemzeti identitás felépítése kapcsán: a történelem folyamán többször is bebizonyosodott már, hogy a múlt nélküli ember a leginkább manipulálható ember, aki pedig nem tudja honnan jött, annak előbb vagy utóbb mások fogják megmondani, hogy hová megy.
forrás: Great Spirit of Turan
- A Végtelen sztyepp bemutatkozó regényed. Ez tulajdonképpen bevezetője a magyarság honfoglalása előtti nomád birodalmak bemutatásának. Ezt követően jelent meg Atilla regényciklusod első kötete. Érezhető a tudatosság, egy nagy egész fejezeteiként képzeljük el a koncepciód?
- Igen, érezhető a tudatosság, hiszen az a tervem, hogy az előző válaszomban említett sztyeppei civilizációt kronologikusan is bemutassam. Azonban a kötetek nem feltétlenül sorrendben születnek meg, (mindegyikük önmagában, önálló egészként is olvasható) és a kapcsolatot terveim szerint majd csak később fogom megteremteni közöttük. Ha sikerül megírnom az általam tervezett köteteket, akkor az olvasó előtt végül egy hatalmas tabló áll majd, amely a sztyeppei világ (feljegyzett) kezdeteitől egészen a magyarság Kárpát-medencei honfoglalásával bezáróan egy színes képet mutat a különböző sztyeppei népek, birodalmak és vezérek sorrendjéről, jelentőségéről. Atilla nagykirály és Baján kagán (az avarok legnagyobb uralkodója, a Kárpát-medencei Avar Kaganátus alapítója) semmiképpen nem maradhat ki ebből a sorból. Sőt, mivel ők voltak azok, akik ennek a korszaknak a legismertebb nevei, úgy döntöttem, hogy egy-egy sorozatot építek az ő alakjuk köré. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak Atilláról és Bajánról szeretnék írni, – hiszen ott volt például az Ázsiai Hun (vagy „Xiongnu”) Birodalom megalapítója. A neve a kínai átírásban Mao-tun-ként maradt fenn, és ma is ez a legelterjedtebb alak nyugaton, a török nyelvben például Mete Han, a mongol és a közép ázsiai türk nyelvekben pedig megőrződött a „hős” jelentésű Bagatur (illetve Batyr-Bator) alak is: a magyar „bátor” szó valószínűleg innen származik. Az Ázsiai Hun Birodalom alapító ős-királya egy olyan paradigmatikus sztyeppei uralkodó, akit minden későbbi uralkodó mintegy modellnek tekintett, ahogyan a sztyeppe hatalmas térségeit (az írott történelem folyamán először), a Kr-e. 2. században egységbe fogó Ázsiai Hun Birodalom is a modell-értékű birodalom maradt az utódnépek számára, annak bukása után több száz évvel is. Bagaturról és az Ázsiai Hun Birodalom kezdeteiről Bán Mór is írt az Ezer rege könyve –sorozatban, ez azonban rege és legenda-formájú, amennyire tudom, (legalábbis a nyugati világban) még nem született róla történelmi regény. Jó lenne egyszer erről is írni, persze ez még csak terv, és a nagyon távoli jövő, egyelőre az Atilla köré épülő hun illetve a Baján köré épülő avar ciklusra koncentrálok. Emellett nem minden korszakban ismerjük a sztyeppei uralkodók neveit: a Kárpát-medencei Avar Kaganátus (Kr. u. 568-822) esetén például Bajánon kívül csak néhány nevet ismerünk, így pl. „Az Aranyjogar I.” című a közeljövőben megjelenő kötetemben, amely az avar-frank háborúk alatt játszódik, nem valós történelmi alakok a kagánok, hanem teljesen kitalált szereplők.
forrás: Kecse Somogur András munkája
- Eddigi írói munkásságodban három érdeklődési terület érhető tetten. A misztikus irodalom - Lovecrafti weird, a politikai filozófia-eszmetörténet és a történelmi regények. Hogyan fér mindez meg egymás mellett?
- A prózaírást a lovecrafti weird történekkel kezdtem. Az első ilyen történeteim egyébként éppen a Gothic.hu oldalon jelentek meg, az első, akkor még zenei témájú írásaimmal együtt, szóval azt is mondhatnám, hogy a Gothic.hu oldal nyitotta meg számomra a publikálást. Ezért is hálás vagyok azért, hogy még mindig – húsz év elteltével is – kapcsolatban vagyunk, és ez az interjú is itt jelenik meg. Regényt viszonylag későn írtam, ezt megelőzte egy több évtizedes periódus, amikor csak novellákat írtam: Lovecraft (és a hasonló szerzők, pl. Clark Ashton Smith vagy E. A. Poe, Robert E. Howard) óriási hatással voltak rám, és habár ma már nem nagyon írok weird, illetve a „természetfeletti horror”-al jellemezhető novellákat, a mai napig közel állnak hozzám az ilyen írások, és bármikor szívesen olvasok misztikus horrortörténeteket. A politikai filozófia-eszmetörténet a szakmám: ez első pillanatra úgy tűnhet, hogy távol esik mind a sztyeppei civilizáció világától mind a misztikus horroridalomtól. Ez azonban az én esetemben nincs így: mind a két irodalmi területnek vannak eszmetörténeti és filozófiai vonatkozásai, ahogyan fordítva is igaz: az eszmetörténettel és (politikai) filozófiával kapcsolatos írásaim is bírnak irodalmi vonatkozásokkal. Valójában az én esetemben nehéz is különválasztani ezeket a tematikumokat. A történelmi regények eleve felfoghatók eszmetörténeti regényekként is, hiszen számos, egymástól eltérő világnézetű karakter, vallás, gondolat jelenik meg a regényekben: ezek bemutatása, a különböző nézetek és lét-értelmezések (mint pl. a letelepült római civilizáció és a nomád hunok kultúrája) ütköztetése már önmagában is izgalmas eszmetörténeti kérdéseket feszeget. Meggyőződésem, hogy a történelem és a filozófia-tudományokat nem csak egyféle formában lehet művelni, nem csak az értekezés az esszé vagy a szaktanulmány formája áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy fő kérdéseiket körbejárjuk. Ha már szóba került a politika: nyilvánvaló, hogy egy birodalom megszervezésének számtalan politikai vonatkozása van. Az államtudomány ismerete (amelynek természetesen több formája is lehetséges) alapvető segítséget nyújt ahhoz, hogy megformáljam a történelmi múlt különböző szereplőinek sajátos államelméletét. Ugyanakkor az ő nézőpontjukon keresztül áttételesen is tudok beszélni az államelméletről: ha valaki tud olvasni a sorok között, akkor érezheti, hogy a regények egy fontos vonatkoztatási pontja politikai is, miközben egy ilyen témájú történelmi regény társadalmi és vallási kérdéseket egyaránt feszeget. A diplomácia, a kül és belpolitika valamilyen szintű jelenléte egyaránt fontos részét képezi egy történelmi regénynek, ezeket nézetem szerint lehetetlen kihagyni, ha nem pusztán történelmi kulisszák között játszódó regényt, hanem klasszikus értelemben vett történelmi regényt írunk.
A weird irodalom kapcsán lehet, hogy még távolabbinak tűnik az összefüggés, pedig nem az: a lovecrafti weird-et „speculative fiction”-nak is nevezik az angolszász irodalomtudomány berkeiben, és ez a megnevezés aláhúzza ezeknek az írásoknak a filozófiai tartalmát. A weird-ben megjelennek olyan hangsúlyos filozófiai témák, mint a szorongás, a halál vagy a transzcendencia problémája. A történelmi regényeimnek vannak természetfeletti és misztikus vonatkozásai is, hiszen egy olyan világot jelenítek meg, amely gyökeresen eltér a modern világtól, nagyon fontos vonatkoztatási pont az istenek, szellemek, démonok világa és a létezés mindennapjait átható misztérium jelenléte: mindaz, ami a modern világból hiányzik.
Howard Phillips Lovecraft, forrás: Wikipédia
- A Kismarosi Könyvtár kötetbemutatóján érdekesen vallottál írói metódusodról. Beavatnád az olvasót pontosan, hogyan teremted meg a történelmi hitelesség és fikció izgalmas elegyét az íróasztalod előtt ülve?
- Az írás – feltételezem így van a legtöbb író-embernél – egy mély, koncentratív-meditatív tudatállapotot, vagyis egy ilyen tudatállapot megvalósítását feltételezi. Az én esetemben eléggé el kell szakadni a jelenkort meghatározó körülményektől is, ha lehetőség szerint hitelesen szeretnék írni olyan emberekről, akik nagyon más kulturális és eszmei feltételek között éltek, mint a mai ember. Az anyaggyűjtés, a korszakba való „beleolvasás” előkészítő periódusát követi a konkrét megírás fázisa, ahol az imaginációnak ugyancsak meg kell elevenednie, a benső képeket „külső” (vagyis mások számára is látható) formába kell önteni. Ez nem képzelhető el a külvilágtól való izoláció nélkül. Ilyenkor, néhány órára (vagy éppen napra) nekem is azzá a szereplővé kell „válnom” akinek a szemszögéből írok, úgy kell látnom a világot, ahogyan ő láthatja, és, mivel általában premodern emberekről írok, el kell felejteni az összes modern világnézeti prekoncepciót és előfeltételt, a világról való tudásnak azt a tipikus formáját, amelyet a modernitás mintegy „előír.” Szerencsére ez nekem nem esik nehezemre. Sőt, a regényírás folyamata egy remek lehetőséget ad arra, hogy minél inkább eltávolítsam magamat a modernitástól – amelyet én egy erősen dekadens folyamatként érzékelek. A premodern szubjektum kapcsán számos olyan elgondolás és legenda él egyébként manapság is a köztudatban, amely egész egyszerűen nem igaz, ezeket többnyire nem tudományos, hanem politikai-ideológiai alapon fogalmazták meg. Az ilyesmi terjesztésében természetesen élen járt a marxista „tudomány” de már a 18. század francia „philosophe”-jai is jeleskedtek abban, hogy a modernitást megelőző embert primitív, babonás, egyenesen ostoba emberként láttassák. Attól függetlenül, hogy természetesen, minden korban és minden társadalomban lehettek ilyen emberek, a regényeimben is szeretném hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy az úgynevezett „felvilágosodást” megelőző ember – általánosságban tekintve, – ostobább vagy primitívebb lett volna a mai embernél. (Meglátásom szerint, sok esetben éppen ennek az ellenkezőjéről lehet szó.) Másként érzékelte a világot, más volt az értékrendje, és mást tartott az élet céljának. Érdemes megjegyezni, hogy a „primitív” szó eredetileg semmi mást nem jelent, mint azt, hogy „kezdeti” és az a tény, hogy a kezdetet mindig valami fejletlenként, durvaként vagy egyenesen elviselhetetlenként kell látni és láttatni, ahol az emberek félelemből és tudatlanságból hisznek a túlvilágban vagy engedelmeskednek „zsarnoki” uraiknak, megint nem más, mint egy ideológiai előítélet: amely a „progresszív mentalitásból” származik. Ez persze egy eufemizmus, mert ma a „progresszív” egyáltalán nem azt jelenti, hogy valaki a „fejlődés híve” (ideálisan senki sem a „hanyatlás híve”) hanem azt, hogy lekicsinyli (megveti) a múltat és naiv módon elhiszi azt, hogy az emberiség és a világ – kollektíve – valami pozitív állapot felé tart.
forrás: Pető Zoltán fotója
Ez egy mai szóval élve általános mindset a jelenkori emberben, amely minden kulturális tényt csak evolucionisztikus szemüvegen keresztül képes szemlélni. Ez ilyen irányú eszméket leginkább a média, de részben az oktatás szuggerálja bele az emberbe, és hatalmas felelőssége van azoknak a filmeknek, amelyeket a régi korokról bemutatnak. A közönség sohasem az autonóm megismerés útján, hanem mindig a mások által eléje tárt interpretáció révén „tájékozódik”: és, – tisztelet a kivételnek – érdemes megfigyelni, hogy milyen képet sugall, mondjuk a középkorról egy átlagos mai film. A régi népek nem hittek a fejlődésben. A fiatalok az őseikhez szerettek volna hasonlítani – innen a regényeimben kiemelt jelentőségű őskultusz, – rítusaik, ünnepeik pedig a vallástudós Mircea Eliade szavaival élve azt az „in illo tempore” valóságot szerették volna megeleveníteni, amely a kezdetbe emeli a rítusban részt vevő vagy az azt végző embert. (A kereszténységben is ez az egyik feladata az utolsó vacsorára való rituális emlékezésnek.) Számukra a kezdet állt összefüggésben a kreatív erőkkel és a teremtéssel, azzal, ami szimbolikusan „közelebb van az éghez” mint ahhoz, ami „alászállt.” Azt az időt érezték annak, ami „közelebb van az istenhez” és ahonnan az ember „ki lett űzve” mindez türköződik az Édenkert bibliai mítoszában is. Ez a szemlélet egyébként erősen áthatotta az összes premodern civilizációt (legyen az akár nomád akár letelepült) és a regényeimben hangsúlyosan meg is jelenik a különböző szereplők történelemszemlélete kapcsán: nálam biztosan nem fog találkozni az olvasó „progresszív mentalitással.”
forrás: Somoskői Vikor fotója
- A fikció és a történelem hogyan vegyül hihető egésszé Nálad? Az olvasónak nem nehéz elhinnie az Atilla esetében például, hogy ez akár így is történhetett volna...
- Esetemben arról van szó, hogy olyan korszakokat választok, amelyek eleve forráshiányosak. Sem a hunok sem pedig az avarok nem írtak krónikákat: ez persze nem azt jelenti, hogy a korabeli római és egyéb propagandát komolyan kellene vennünk, és azt kellene hinnünk, hogy ezek a népek „barbárok” lettek volna, inkább azt, hogy ezek a népek a szájhagyomány révén adták tovább legendakincsüket és történelmüket. Az emlékezetnek volt az esetükben a meghatározó szerepe (gondoljunk például a magyar folklórból is jól ismert regösénekekre) és – hasonlóan a keltákhoz – az is lehetséges, hogy tabu is volt a történetek, mítoszok lejegyzése. Természetesen tudtak írni: a rovásírásos feljegyzések erre a bizonyság. A korszak és témaválasztásból következik, hogy itt igazán elengedhetem a fantáziámat: ettől még megpróbálom az összes lehetséges forrást felhasználni, de kétségtelenül szabadabban, több fantáziával írhatok, mintha egy források szintjén jól dokumentált korszakról, mondjuk a reneszánsz Itáliáról vagy a 20. századi világháborúk periódusáról írnék. Úgy vélem, hogy a kettő – a fantázia és a korszakról ismert források – jól kiegészítik egymást: mondhatnám azt, hogy a kiindulópont a forrás, de ezt követően már egészen sokféle verziót el tudok képzelni, ami a kevés adatot kipótolja. De nem is a konkrét történelmi adatok minél pontosabb tanulmányozásán van itt a hangsúly, hiszen egy tökéletesen adatolt regény is lehet hiteltelten vagy unalmas, hanem inkább az adott nép lelkületével kapcsolatos intuitív beleérzéssel, illetve annak a kulturális típusnak az intenzív, néprajzi és nyelvi-kulturális forrásokon is alapuló tanulmányozásáról, amilyen formában ezek a népek megnyilvánultak. Itt elsősorban a sztyeppei lovasnomád életrendre, és civilizációs formára gondolok.
Tacitus, római történetíró forrás: Wikipédia
Atilla esetében rendelkezünk a legtöbb forrással, hiszen Atilla és az ő korában megnyilvánuló Hun Birodalom élénk kapcsolatban állt az intenzív írásbeliségű római birodalmakkal (a korszakban már két római birodalomról beszélünk.) Az Atilla-ciklus, már megjelent első kötete a fiatal Atilláról szól, a későbbi nagykirály főként keleten töltött ifjúságáról, amelyről kevés forrással rendelkezünk, de a ciklus további kötetei kapcsán már sokkal több írott forráson kell átrágnom magamat, így ezeknek a köteteknek a cselekménye egy bizonyos értelemben kötöttebb lesz, mint a korábbi regényeimé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne használnám a forrásokat kreatív módon. Azt hiszem, meglehetősen valószínűtlen dolog arra számítani, hogy ha a történelmi regényíró szorgalmasan megismeri a korszak forrásait, akkor pusztán ez által rekonstruálni tudja akár az eseményeket nagy valószínűséggel meg fogja tudni írni, hogy „hogyan történt.” Nem fogja tudni megírni. Nietzsche mondta: „nincsenek tények, csak értelmezések.” A legtöbb történeti forrás – főképpen igaz ez a hunok esetében – egyszerűen propaganda (akár pozitív akár negatív propaganda) más források pedig szintén nem olyanok, amelyek alapján biztosan meg tudnánk mondani, milyen volt a világ, a tárgyi vagy éppen az eszmei világ pontosan, mondjuk ötszáz évvel ezelőtt. És nyilván, minél távolabb megyünk vissza az időben annál kevésbé tudjuk megmondani. Mindez illúzió és egy történelmi regénytől nem is szabad azt várni, hogy dokumentum-értékű legyen, mert az ember óhatatlanul csalódni fog. Az őskorról pl. pusztán feltételezéseink lehetnek a források tükrében, mindazonáltal ezeket mégis sokan szeretik tényekként beállítani. Ebből a szempontból nézve minden történelmi szakmunka is a fantázián alapul. A történelmi múlt nem olyan ami „objektíve” megismerhető: mindez különben igaz más tudományterületek esetében is. A világ csak „szubjektíve” ismerhető meg.
forrás: Great Spirit of Turan
- A Végtelen sztyepp és az Atilla jeleneteiben a népek valóságos kavalkádja jelenik meg. Hogyan igazodsz el ebben a "rengetegben" íróként?
- A sztyeppén számos nép élt. Az eurázsiai sztyeppvidék egy akkora terület, amelynek nagyságát nehéz még csak átlátni is: Mandzsúriától a magyarországi Nagyalföldig terjed. Egy ekkora térségben természetesen számos etnikum, rassz, kultúra, nyelv jelentkezett a történelem folyamán, mint a török, a mongol, a tunguz és az uráli, a kelet-iráni nyelvek, ezek természetesen keveredtek is egymással valamilyen mértékben. Összefoglaló néven „turáni népeknek” is nevezték egykor a sztyeppe népeit, a Belső és Közép-Ázsiai régiót pedig Turánnak, e népeket pedig egymás testvéreinek, rokonainak tekintették. Ma a „turanizmust” bizonyos történészek „a romantikus nacionalizmus egyik válfajának” minősítik (lásd. a Wikipedia Turanizmus szócikkét) azt sugallva, hogy az egykori sztyeppei civilizáció népeinek genetikai és kulturális összetartozásának semmi alapja nincs. Ez az állítás nem igaz: kulturális, genetikai, politikai és történelmi tényekkel is szembegy, ha a sztyeppei népeket egymástól elszigetelt entitásoknak tekinti, amelyek mintegy semmiféle kapcsolatban nem álltak egymással. A sztyeppei világ kapcsán valójában nem a különbségek a lényegesek, hanem a sokféle népet egybefogó közös hitvilág és életforma. Ez egy közös kulturális ciklust, vagy civilizációt jelent, amelynek nyomai még ma is fellelhetők. Az életforma az, amit „klasszikus lovasnomadizmusnak” nevezhetünk egyrészről, másrészt pedig azt is tudni érdemes, hogy nem kizárólag nomád népekről beszélünk, hiszen a szkíták esetében már Hérodotosz megemlíti, hogy voltak városaik, és a kínai forrásokból is tudunk arról, hogy az Ázsiai Hun birodalomban is voltak városok. A lovasnomadizálás mellett elég nagy szerepet játszott a földművelés is. A különböző sztyeppei népeket, nyelveket, életformákat tanulmányozni érdemes mielőtt az ember az ilyen népekkel foglalkozó történelmi regények írására adja a fejét, ezt nem lehet megspórolni. Ugyanakkor, ha az ember rájön arra, hogy mi az, ami a sztyeppei civilizáció lényegét alkotja akkor elég hamar meg tudja látni a hasonlóságokat és a különbözőségeket is. Az egyes népek valamennyire mindig hasonlítanak egymásra, sokszor ugyanaz az etnikum jelenik meg egy új törzsszövetség neve alatt, mint amely korábban egy másik fő alkotóeleme volt: a név eltűnik, és a nép megmarad.
forrás: László Gyula rajza
- A sztyeppei népek sámánisztikus hitvilága (tengrizmus) ütközik a keresztény Rómával. Mintegy előjátékként adja Atilla első kötete ehhez a színpadot...
- A világnézet, hitvilág, vallás, a sztyeppei civilizáció egyik legfontosabb eleme. Ez az, ami tulajdonképpen annak a kultúrának a magját alkotja, amely az ókori szkítáktól (Kr. e. 2-1. évezred) egészen a Nagymongol Birodalom időszakáig (Kr.u. 13-14. század) egy közös fundamentumot biztosított e sokféle nép számára. Nézetem szerint az embert három dolog mozgatja: az eszmék, az érdekek és a szükségletek. Az eszmék mindig fontosabbak az érdekeknél és a szükségleteknél, még akkor is, ha egy eszme látszólag egy érdek vagy egy szükséglet formáját veszi fel, vagy annak az „álruhájában” lép a történelem színpadára. Többszörösen bebizonyosodott már, hogy az afféle nézetek, amelyek szerint „a világtörténelem motorja a gazdaság” mennyire elavultak és életszerűtlenek, hiszen a gazdaság maga is eszme, ha azt jobban megvizsgáljuk. A materiális, soha nem mozgat semmit, ez mindig csak a legfelszínesebb rátekintésekben tűnik így. (Magát a „materialitás” fogalmát is alapvetően eszmeként ragadjuk meg.) Az eszmék a világnézetből származnak, a világnézet pedig a vallásból. Az, hogy a jelenkori „ateista-materialista civilizációnak” nincs vallása megint csak felületes megállapítás: a vallás (ha ez alatt egy többé-kevésbé koherens hitrendszert értünk) lehet éppenséggel ateista is, nem az Istenben vagy az istenekben való hit miatt vallás a vallás. A jelenkori nyugatias modernitás vallása a hedonizmus és a materializmus. Ezek határozzák meg azokat az „értékeket” amelyben az emberek hisznek és amely felé törekednek. A régebbi korok egyikére sem jellemző, egy efféle „értékrend” mint ami ma általában a világban uralkodik, ezért a modern ember és a premodern között, óriási világnézeti szakadék tátong: ezt egy jó történelmi regénynek, nézetem szerint meg kell jelenítenie.
A sztyeppei civilizáció esetében elsődleges a „Végtelen Ég kultusza” (amelyet az Ég-atya jelentésű Tengri, turko-mongol szó ad vissza). Az Égisten nyilvánvalóan a transzcendencia szimbóluma, hiszen az Ég maga egy „reális szimbólum”: azt jeleníti meg, ami változatlan, ami mozdulatlan háttér, miközben a különböző égi jelenségek, a felhők vagy az égitestek változnak. Nem a konkrét, fizikai eget tekintették a sztyeppei népek Istennek, hanem az Égre a (láthatatlan, felfoghatatlan, kifejezhetetlen és lét-feletti) istenségnek a fizikai világban is megnyilvánuló szimbólumaként tekintettek. A tengrizmushoz kapcsolható a „sámánizmus” (a török nyelvekben a „sámán”: kám, a mongolban: bőő, a magyarban táltos, maga a sámán kifejezés állítólag a tunguz nyelvből származik), a sámán azonban nem pap abban az értelemben, ahogyan a pap szerepét modern tételes vagy ábrahámi vallások esetében elképzeljük. A sámán egy olyan ember, aki közvetíteni képes az élők és a holtak, az élők és a szellemek, istenek világa között, az ő „társadalmi funkciója” az, hogy különleges, okkult képességei révén azok számára is tanúbizonyságát nyújtsa a testetlen erők létezésének, akik maguk nem rendelkeznek az okkult (vagy extraszenzuális) érzékelés képességével. Ebben az értelemben a sámánizmusnak vagy a sámán szerepének nincsen sok köze az általánosan ismert vallási hithez: itt nem arról van szó, hogy az emberek vagy hisznek, vagy nem hisznek a „spirituális világ” jelenségeiben, hanem arról, hogy a sámán révén, közvetlen módon is megtapasztalják azt, hogy nem csak az anyagi világ van. Ebből a tényből kifolyólag az archaikus társadalmakban, ahol a sámánok vagy a szakrális-transzcendens szféra, a sámánoknak megfelelő „szakértői” léteztek, egyáltalán nem volt szó ateizmusról, materializmusról vagy olyasvalamiről, hogy valaki nem hisz az anyagi világon túlmutató erők és jelenségek létezésében. Nem a babonaság volt tehát a mozgatórúgó. Az ember és a világ eredete egyértelműen ezekhez a felsőbb erőkhöz kötődött, egyáltalán minden sokkal inkább át volt hatva egy olyan „háttérvalóság” érzékelésével, amely az akkori ember számára nem képzet hanem realitás volt. A sámánoktól például nem azt várták, hogy imádkozzanak az istenekhez, vagy mutassanak be számukra áldozatot, ezt ugyanis a királyok, törzsfők és családfők végezték, vagy voltak külön erre a célra alkalmazott emberek. A sámánnak valamilyen reális képességgel, hatás kifejtésével kellett igazolnia sámán mivoltát: ez többnyire gyógyítás volt, de egyáltalán nem kizárólag az: lehetett jóslat, látás, vagy „a beteg lelkének visszahozatala az alvilágból” különböző démonűzési-tisztítási szertartások vagy éppen távol lévő dolgok felkutatása-megtalálása. Ha a sámán ezeket a képességeket nem tudta volna mások felé bemutatni, senki sem hitte volna el róla, hogy valóban sámán. (A sámánok különböző funkcióira, több példát is hozok a regényekben, dramatizált formában.)
A világnak ezt az archaikus-tradicionális érzékelési formáját a regényeimben maximális hangsúllyal próbálom érzékeltetni. A sztyeppei világban mindent áthat a szellemek, istenek, démonok és előjelek hatalma, nincsen szó különválasztott „világi” és „szakrális” életről, mivel minden szakrális, minden jelenség szimbólum, minden valami többet jelent önmagánál és a jelenségek sohasem pusztán „azok amik.”
forrás: Great Spirit of Turan
A felvilágosodás utáni, szekuláris korból visszatekintő ember mindezt általában nem érti, így képtelen akceptálni a korábbi ember világnézetét. Ebből a mentalitásból születnek meg aztán az olyan történelmi regények, ahol a kor mindössze díszlet, kulissza, a szereplők pedig e kulisszák előterében fellépő modern világnézettel rendelkező emberek, mai vágyakkal, érzelmekkel és teljesen az evilágra centrált életfelfogással.
A korai keresztény korra (a késő-antik és a középkori kereszténység szakaszára) még egy, archaikusabb korokra hasonló világfelfogás volt jellemző: amikor a keresztény Róma találkozott a hunokkal, nem elsősorban az volt számára az elítélendő, hogy a „pogányok” látomásokban és előjelekben hisznek, hanem az, hogy a hunok mindenféle vallást befogadnak, hogy nem tesznek lényegi különbséget a transzcendencia formái között. A kereszténységben (miként az iszlámban is) alapvető különbség van az „igaz hit” és a „hamis hit” között: vagyis nem egyszerűen az ember transzcendens eredetében, vagy az isteni erőkben kell hinni, hanem azok egy meghatározott formájában. Jézus Krisztus alakja olyan egyedülálló módon képviseli a kereszténységben a pozitív isteni minőséget, hogy mellette nincs helye másféle istennek: ez okozza elsősorban a rómaiak és a hunok vallási összeütközését, nem az, hogy az egyik nép „vallásos” a másik pedig nem. Az Atilla regényben is nagy hangsúly esik a vallásra, ahogyan a Végtelen sztyepp-ben is számos rész foglalkozik a buddhizmus, a tengrizmus, (illetve a kínai konfucionizmus és taoizmus) közötti különbségekkel. A rómaiak és a hunok harca tehát nem csak kétféle életforma, hanem kétféle vallási világnézet harca is: a hunok egy, a transzcendencia felfogásának archaikusabb vagy primordiálisabb állapotát képviselik, ahol a materiális világot meghaladó erők érzékelése még nem válik dogmatikusan is megfogalmazott hittételekké. A rómaiak itt még a keresztény kultúra kezdeteit jelenítik meg: igaz áthatva a korábbi „pogány” világnézet maradványaival: ez utóbbi egyébkén, én úgy vélem, sohasem tűnt el teljesen a kereszténységből, a legtöbb keresztény irányzat törekvései ellenére sem. Mindez jelzi, hogy az alapvető különbség sohasem a vallási formák között van, (hiszen Isten fogalma túl van a definiálhatóságon) hanem aközött, ahogyan a lényeg, az emberi szemléletben megragadva, definiálható „formává válik.” Ebben természetesen hatalmas eltérések lehetnek, és persze mindig fennáll annak a veszélye, hogy ha valaki kizárólag a formát hajlandó látni, akkor elveszítheti a lényeget. (Ez egyébként a legtöbb vallási alapú konfliktus okozója a mai napig a világban.)
forrás: Unsplash
(8.) - A hunok már Róma ellen mozgolódnak, bár még a belső hatalmi harcok rendezik a sorokat. Mi várható ebben a regényciklusodban a továbbiakban, hogyan tematizáltad ezt a jelentős korszakot, fejben elkészült már a teljes "történet"?
Az Atilla-ciklus következő két kötetében azt szeretném elbeszélni, hogy hogyan került Atilla az uralom pozíciójába a Hun Birodalomban, majd hogyan terjesztette ki annak határait a világtájak összes iránya felé. Természetesen Atilla nem a semmiből jött és mire ő hatalomra került, a hunok már egy évezredes kultúrával-civilizációval rendelkező népességet és birodalmi tradíciót jelentettek. Ezért is tartottam fontosnak hosszan elidőzni Atilla ifjúkoránál: nem túl reális ugyanis az az elgondolás, amely, a korabeli római források alapján a hunokat valamiféle „szedett-vetett” barbárokból összeállt hordának tekintik, és Atillát az egyetlen olyan uralkodónak aki (természetesen a brutális erőszak és a félelem eszközével) ezt a hordát képes volt ideig-óráig egybentartani. Mi sem áll távolabb a valóságnál, mint ez a feltételezés. A Hun Birodalom (vagyis pontosabban: a Nyugati Hun Birodalom, mert több, párhuzamosan is fennálló Hun Birodalomról is beszélhetünk ebben a korszakban, mint amilyen például a Fehér Hun – vagy Heftalita – Birodalom volt keletebbre) nem omlott össze Atilla halála után. A nyugati területeket a hunok elveszítették, a Birodalom keleti felében (A Volga-Don vidéken, illetve az ú.n. Pontoszi sztyeppén) nem tudjuk pontosan mi történt, annyi azonban bizonyos, hogy különböző hun néven szereplő uralkodókról az 500-as évek keletrómai forrásai bőven tudósítanak. Valószínű, hogy itt egy nagyarányú átszervezés mehetett végbe, ahol újonnan érkező, rokon csoportok (ogurok, bolgárok) csatlakoztak a hunokhoz. Az Atilla életét feldolgozó két további kötet után – ha lesz lehetőségem megvalósítani, – szeretném megvizsgálni azt a kérdést is, hogy mi történt a Nagykirály halála után, Atilla fiai: Dengizik majd Irnek, hogyan biztosították az átmenetet, és milyen harcokat vívtak.
forrás: Great Spirit of Turan
- Az Avar és a Hun-sorozatod két kiadónál (nevek, link) indult el. Méltó környezetben érzed köteteid megjelenését?
- Igen, a legnagyobb mértékben. Az első sztyeppei civilizációval foglalkozó kötetem a Végtelen sztyepp, a Morningstar Publishing-nél jelent meg, amely egy viszonylag új kiadó. Nagyon sokat segítettek egyáltalán a nevem ismertebbé tételében és a regényem terjesztésében, nem is beszélve arról a hatalmas bizalomról, amely egy író első regényének megjelentetését jelenti. (Mint említettem, korábban csak novellákat írtam, ráadásul más stílusban.) Ezért nem győzök elég hálás lenni nekik. A következő regényem, az Atilla-ciklus első része a Hitel Kiadónál jelent meg, nagyszerű kiállítással és egész országra kiterjedő terjesztéssel. Ez nagy lépést jelent annak kapcsán, hogy a regényeim eljuthassanak a legtágabb érdeklődő közönséghez. Különösen hálás vagyok a regényírás folyamata során nyújtott önzetlen segítségéért (és hasznos kritikai meglátásaiért) Kárpáti Gábor Csabának, a kiadó vezetőjének.
A megjelent kötetek borítói
