Tesco Organization 30th Anniversary, 2017.10.27/28 - Industrial szülinapozás Mannheimben
Az idei október vége / november eleje valószínűleg az underground industrial zenék történetének legsűrűbb fesztiválszezonja volt két hét alatt négy nagy kaliberű rendezvénnyel. Október utolsó hétvégéjén a németek dupláztak: Oberhausen városában a Maschinenfest idei kiadására, Mannheim-ben pedig a városhoz köthető legendás kiadó, a Tesco Organisation 30. évfordulós rendezvényére került sor. Egy hétre rá pedig a Wroclaw Industrial Festival és a szintén 30. évfordulóját ünneplő, több éves szünet után újrainduló Cold Meat Industry stockholmi rendezvénye hadakozott a műfaj híveiért. Habár mind a négy eseményen akadtak bőven olyan előadók, akik érdekeltek volna, a választás gyakorlatilag gondolkodás nélkül a Tesco születésnapra esett, jórészt amiatt, mivel a fellépők közt ott volt a kiadó kvázi házi zenekara, a Genocide Organ is, akik legkésőbb a 2011-es Under-Kontrakt lemez óta vezették a "meg kell őket nézni élőben" listámat. És mivel jó esetben is csak évi egy-két koncertet adnak, itt meg melléjük jutott még egy több más exkluzív koncertet felvonultató bivalyerős lineup is, így nyilvánvaló volt, hogy felesleges lenne ennél tökéletesebb alkalomra várni.
A helyszín már-már irreális szinten passzolt az eseményhez: a 7er Club Mannheim ipartelep részén található, az Industriestrasse nevű utcában, raktártelepektől övezve, pár perc sétára a folyótól, aminek a partjáról éjjel látni lehet a túlparton sorakozó gyárak fényeit. Bő egy évvel korábban már jártam itt a szintén a Tesco Org. által szervezett Will To Power:Electronics II fesztiválon, ahol persze úgyszintén a kiadó által képviselt power electronics, ritual industrial és dark ambient irányvonal volt a főszerepben. Azaz csupa olyan műfaj, melyekre nagyon igaz a rétegzene kifejezés és melyek csak egy relatíve kicsi, ellenben annál elkötelezettebb közönséget mozgatnak meg, a kb. 400 fős klubba viszont ezzel együtt is már hónapokra előre elfogytak jegyeka mostani fesztivélra és Európa legkülönfélébb zugain kívül Amerikából, Ázsiából, sőt még Ausztráliából is érkeztek nézők. De itt még álljunk meg egy pillanatra: ha valakinek nem cseng ismerősen a "power electronics" mint műfajnév, akkor itt a Throbbing Gristle legsúlyosabb pillanatait idéző zenére kell gondolni, pulzáló basszusokra felhúzott tömény, hol ritmusos, hol csak fenyegetően örvénylő zajjal, torzított, agresszív énekkel és szövegmondással. Nomeg, megintcsak az ős-industrial hagyományokat követve erősen ellentmondásos, az emberi történelem és lélek legsötétebb bugyraiban turkáló témákkal, az irányzat legismertebb képviselői közt olyanokkal, mint a Whitehouse, a Brighter Death Now és persze a Genocide Organ.
A pénteki napot az angol Kevlar nyitotta, akik újoncnak számítnak a színtéren: 2010-ben alakultak és a power electronics legsúlyosabb hagyományait követik tömény, monoton, zajos, lehengerlő erejű zenével és ehhez tökéletesen passzoló militánskiállással. Jó volt amit csináltak, sőt, egy gyengébb lineup mellett kiemelkedőek lettek volna, de itt azért a későbbi fellépők mellett érthető volt, hogy csak az alapozás szerepköre jutott nekik... annak azonban több, mint nagyszerű volt a programjuk.
Az öket & Proiekt Hat két svéd előadót takar, akik jópár közös kiadvány mellett külön-külön is komoly diszkográfiát tettek le az asztalra az utóbbi 10-20 évben. Utóbbiakon sokszor inkább a zajosabb vonal van előtérben és habár ez a közös lemezeken is előkerül időnként, ezeken azárt többnyire inkább a dark ambient legsötétebb, morajló basszusokból és nyomasztó hangképekből felépített területein kalandoznak. És élőben is ez volt a helyzet. A Kevlar minden szempontból intenzív fellépésének kontrasztot állítva itt a két maszkos alak a színpad hátuljában maradt a vetítővászon előtt, az asztal belepő zajkeltő kütyük tengere mögött és onnan rántották a mélybe a közönséget.
A nap harmadik fellépője, a megint csak angol Contrastate volt a fesztivál kakukktojása: a jelenlétük már csak a kiadóhoz való régi kötődésük miatt is indokolt volt, de nem csak a frontember kinézete miatt, hanem zeneileg is kissé kilógtak a programból: persze, amit ők csinálnak annak is az industrial és a noise az alapja, de inkább volt amolyan... spoken word körítéssel prezentált avant-garden zajkollázs amit csináltak. A maguk módján érdekesek voltak, de a mindegyik fellépő számára standard játékidőnek kiszabott kb. negyven perc bőven elég is volt belőlük.
Nem úgy mint az első napot záró Anenzephalia esetében. A Genocide Organ-ből is ismert Brigant Moloch saját projektjének szereplése egyben a fesztivál első igazán nagy dobása is volt, ugyanis a projekt hivatalosan évekkel ezelőtt megszűnt és (elvileg) csak erre az egy alkalomra szedték újra elő. És egyszerre volt brutális és magával ragadó. A Genocide Organ kötődés letagadhatatlan és nem csak Brigant személye és az állandó live support GO alapember Wilhelm Herich jelenléte miatt, hanem amiatt is, mert a zene ugyanazt a tömény, hipnotikusan pulzáló hangzást követi, mint az anyazenekar. Nem csoda, hogy egyben ez volt az első olyan koncert is, ahol elszabadult a közönség és a színpad előtt jókora moshpit alakult ki. És a setlista is tökéletes volt, előkerült többek közt a Sleeper's Society, a Prozac Patron, meg persze a Final Pulse is és már csak ezért az egy koncertért is érdemes volt elvonatozni Mannheimig. De a második nap még így is tudta emelni a tétet.
A második nap merőben más hangnemben kezdődött egy újabb exkluzív koncerttel: a finn Jaakko Vanhala szólóprojektje a Zoät-Aon a kétezres évek közepén hozott ki két emlékezetes rituális dark ambient lemezt, azóta viszont teljes volt a csend leszámítva egy-két elszórt koncertet, melyek közül a legutóbbi is vagy 5-6 éve lehetett. Így nagy meglepetés volt a szereplésük és nem véletlen a többes szám, mert habár szólóprojektről van szó, a koncerten az elektronikát kezelő Jaakko mellé becsatlakozott az Arktau Eos-ból ismert Antti Litmanen is, aki a gongtól a tibeti kürtön át a lábszárcsont furulyáig tradicionális hangszerek egész sorával erősítette a rituális hangulatot. És részben pont ezeknek is köszönhetően lett az övék a fesztivál egyik legemlékezetesebb koncertje, a csendes kezdéstől a lassan felépülő atmoszférikus hangképeken át az intenzív, zajos és lehengerlő befejezésig.
A folytatásban maradt a zajosabb vonal, a power electronics színtér egyik legendájának számító, '80-as évek eleje óta létező angol The Grey Wolves fellépésével... ami egyben a projekt utolsó koncertje is volt. Idén még kiadtak egy utolsó albumot ami után jött a bejelentés, hogy koncertből sem lesz több a mostani után. És hát... egy ilyen karriert ennél emlékezetesebben nehezen lehetett volna befejezni. A duó egyik tagja, Trevor Ward soha nem szerepel koncerteken, így David Padbury mellé vagy Mike Dando vagy Wilhelm Herich szokott beugrani segíteni és most persze az utóbbi volt a soros. A brutálisan pulzáló alapokra ráfeszült Padbury gyűlölettel átitatott torzított éneke és egy-két újabb lemezes track után, utolsó koncerthez méltóan előkerült a projekt összes híres-hírhedt darabja, többek közt a kihagyhatatlan Beyond Hypocrisy is, a színpad előtt pedig újra elszabadultak az indulatok... de a csavar még hátra volt. Már menetközben kiszúrtam, hogy hátul a színpad mellett guggol valaki, átszellemült fejjel követve az eseményeket és egymás után gurítva le a söröket, a befejezéshez közelítve pedig, amint beindultak a legendás Victrory Though Violence alapjai az illető egyszer csak a színpadon termett, mikrofont ragadott és akkor esett le, hogy a Prurient név alatt ismert Dominick Fernow az... aki amúgy is ismert eszement élő fellépéseiről, itt viszont még az átlagnál is jobban elszabadult. Üvöltött, hadonászott, a kezében levő teli üveg a falon robbant millió szilánkra, majd fejest ugrott a moshpitba, ahonnan úgy dobták vissza a színpadra, ezután a mikrofont is darabokra zúzta a földön, visszazuhant a közönségbe, majd valahogy újra a színpadra került, ahol egy másik mikrofonnal folytatta az ámokfutást, mindezt Padbury és Herich asszisztálásával. Vagyis a Grey Wolves búcsúja az utolsó öt percben hirtelen az egyik legveszélyesebb és legelvetemültebb koncertté vált, amin valaha voltam... de hiába, egy ilyen legendát így, mindent letarolva, felégetve kell elbúcsúztatni.
A szervezők előre érezhették, hogy ezután valószínűleg kell majd egy kis idő míg mindenki összekapja magát, így a következő fellépő újra a dark ambient vonalat képviselte. Az amerikai / orosz Post Scriptvm zenéje egyszerre nyomasztó és meditatív, a tematikában (eléggé erős párosítással) a halált és Oroszországot járja körül és létezésük közel húsz éve alatt joggal kerültek be a műfajuk legtöbbre tartott előadói közé. És az iszonyatosan intenzív előző óra után nem csak zeneileg, hanem színpadképben is visszafogottabbak... még úgy is, hogy élőben azért zajosabbnak bizonyultak, mint a lemezeiken, valamint a duó férfi tagja időnként mikrofont ragadott, elszakadva a zajkeltő kütyükkel megpakolt pulttól. De bármennyire is szeretem az albumaikat most nem tudtam teljesen rájuk hangolódni, amiben benne lehetett az is, hogy a Grey Wolves pusztítása után egyszerűen nem tudtam ilyen gyorsan egy hullámhosszra kerülni az egészen más hangulatot megkövetelő zenéjükkel, valamint az is, hogy náluk egy kicsit hiányzott az a plusz és az a jól felépített program, ami mondjuk a Zoät-Aon esetében megvolt. De ezzel együtt is nagyon jók voltak, szóval remélem, hogy lesz még hozzájuk szerencsém más körülmények közt is.
Utolsó előttiként lépett színpadra a Trepaneringsritualen, a színtér mostanában talán legfelkapottabb előadója. Thomas Ekelund 2000 környéke óta stabil pont a svéd industrial életben, olyan alapfigurákkal dolgozott, mint Nordvargr vagy Lina (Deutch Nepal), de ezzel a 2008-ban indult projektjével került be igazán a köztudatba. A 2014-es hibátlan Perfection & Permanence albumra kristályosodott ki a stílusa, amiben az industrial / power electronics hangzás keveredik a rituális vonallal és az inkább már a black metalt idéző vokállal. Az új album, a Kainskvlt nem sokkal a fesztivál előtt jött ki a Tescónál, egy- az-egyben viszi tovább az eddigi hangzást és régebbi darabokkal keverve a koncert gerincét is ez adta. Az egész produkció nagyon színpadias, Ekelund először csukjával a fején, kötéllel a nyaka körül lépett a színpadra, majd ettől idővel megszabadulva teljesedtek ki igazán a kicsit egy viking vízi hullára emlékeztető külsőségek. És habár élőben is átütő és erőteljes volt, amit csinál, előjött az a gond, ami már az új albumnál is kissé zavaró volt, hogy túlzottan egy sémára vannak felhúzva a dalai, így bármennyire is jó ez a séma, egy idő után mégis egysíkúvá tud válni. De azt leszámítva, hogy 10 perccel kevesebb most több lett volna, ez is egy hibátlan produkció volt. Igaz, mint valaki meg is jegyezte utólag, néhol már közelebb állt a black metalhoz, mint az industrialhoz. Ami után annyira nem meglepő az, ami pont a fesztivál előtt napokkal derült ki, azaz, hogy jövő tavasszal Ekelund az orosz Batushka előzenekaraként indult EU turnéra... és jut el többek közt az A38-ra is.
És végül, zárásként jött a Genocide Organ. Már a kezdés előtt érezhető volt, hogy itt mindenki a színpad előtt akar lenni és gyakorlatilag másodperceken belül elszabadult a pokol, amint szétnyíltak a függönyök. Már a felütés is durva volt a legutóbbi album, a latin-amerikai gerillacsapatok, drogháborúk és gettók mélyére kalauzoló Obituary Of The Americas pár számával, majd jöttek az olyan alapdarabok, mint a Hail America és nagy örömömre az It's Over és a Denardis előkerült az Under-Kontrakt albumról. Ezelőtt is voltak a fesztiválnak súlyos pillanatai, de minden itt érte el a csúcspontját: a klub kiemelkedően jó hangcuccán tökéletesen érvényesült a négy asztalnyi felszerelésből előcsalogatott minden egyes hang, a brutálisan dörgő basszusoktól a magas sípolásokig és ezekből keveredett ki egy ellenállhatatlan, mindenen átgázoló hangörvény, amit a mikrofonnál egymást váltó Brigant Moloch és Wilhelm Herich hangja fogott össze és tett még súlyosabbá. A közönség teljesen extázisban volt és itt nem csak egy kis moshpit volt a színpad előtt, hanem szinte az egész tömeg egy emberként mozgott és kavargott. A GO lemezeknél csak az élő fellépéseiknek van legendásabb híre és ezután már értem miért: kevés ennyire masszív, már-már hipnotikus erejű koncerthez volt eddig szerencsém. És itt vált igazán fájdalmassá az, hogy hírnevétől függetlenül minden előadó egységesen negyven percet játszott csak, mert ezt a teljesen elementáris élményt akár órákig is el lehetett volna viselni. Node pont ez volt a koncepció, hogy relatíve rövid, de annál töményebb legyen az élmény... és ha valamit, akkor ezt a végletekig kimaxolták.
De ezt a két nap nem csak a fellépések (és a Tesco mailorder katalógus csodáival és egyebekkel megrakott merch pultok) miatt volt emlékezetes. Az ilyen kis fesztiválokon a közönség a nemzetközi összetétel ellenére is sokkal nyitottabb és barátságosabb, ez pedig itt, a mindenkit összefogó, eléggé specifikus zenei érdeklődés miatt ha lehet még hatványozottabban érezhető volt. Kár, hogy ezekre a zenékre itthon nem igen van közönség, de szerencsére legalább nem kell a fél világot átutazni egy-egy ilyen fesztivál kedvéért, elég csak elkalandozni Németországig, ahol viszont minden évre jut pár hasonló rendezvény... habár ezt a mostani előadó névsort azért nem lesz egyszerű bárkinek is túlszárnyalnia.
