Válasz Michael Moynihan-nak

Megjegyzések Michael Moynihan téves megjegyzései kapcsán.

A Magna előző számában egy írásocska jelent meg Michael Moynihantól „Megjegyzések az isteni áldozat különböző mítoszai kapcsán” címmel. A szerző valószínűleg sok olvasónak ismert, sőt meglehetősen jól ismert a Blood Axis zenekar frontembereként, illetve kisebb-nagyobb közreműködései kapcsán a neofolk színtéren (Coup de Grace, Fire+Ice, In Gowan Ring, Boyd Rice / NON, stb.). Moynihan Joshua Buckley-vel, tematikus kiadvány készítésébe kezdett néhány éve TYR (a germán hadisten után) néven, amely az évek során kialakult neopaganista, okkultista, quasi tradicionalista és szélsőjobboldali és még ki tudja milyen meggyőződésének egyik, nem is éppen középszerűen tematizált médiuma lett. Az antológia második számában jelent meg a fentebb, a Magna 4. számában is leközölt írás, amelyet a magyar szerkesztők „vitaindítónak” szántak. A szándék nemes, de sajnos Moynihan nem ad okot erre, mert írása leginkább egy erősen prekoncepciózus, elsőéves vallástörténész bölcsész szemináriumi dolgozatához hasonlít, aki hirtelen meg akarja mutatni, hogy Odin „jobb” isten (pardon), mint Krisztus, amely abból is kiviláglik, hogy az „áldozata”, mennyivel „magasabb rendű” volt. Ilyen típusú tárgyalása a „témának” már önmagában is komolytalan, de sajnos ennél többet, másodszori elolvasásra sem tudtam kibogozni az írásból, pedig már mögöttem volt az angol eredeti is.

Magam úgy gondolom, hogy nem sok értelme volna ezzel az írással törődni, sajnos azonban valamiért, Michael Moynihan „kultfigurának” számít a színtéren és sokan a személyével kapcsolatban spiritualitást, komoly szellemi tartalmakat emlegetnek, netalán „nagyságról” beszélnek. Mindez persze lehet szubjektív vélemény is, ne is hozzuk szóba, sajnos azonban egy „tanulmány-jellegű” írás sokakban erősítheti ezt a látszatot és még inkább, azt mélyítheti el, amelyet pontosan meg kellett volna semmisítenie jelen esetben. Mondhatni ez az egyetlen ok, amiért most megnézzük Moynihan legelemibb tévedéseit, félrevezető megállapításait az alábbiakban. A dolog legegyszerűbb verzióját választva nézzük meg néhány megállapítását a cikknek, a magam kis kiegészítéseivel együtt.

1.
Moynihan nem ad arra választ, hogy vajon össze kell-e hasonlítani mindenképpen a két áldozati aktust, és egyáltalán mi az, ami indokolja ezt? A felütés eleve prekoncepciót sejt magában, amelyet megerősíthetnek eddigi dolgai, amelyekből áradt a keresztényellenesség (a sátánista black-metalról írott Lords Of Chaos kötet, Gospel of Inhumanity album, interjúk, amelyben például nagyobbra értékelte Adolf Hitler személyét, mint Jézus Krisztusét, stb.). Az írás legnagyobbrészt azon túl, hogy valamifajta önigazolás is, nyílván legitimizálni akarja az odinista neo-paganista jelenlét (mert biztos van ilyen) jogosultságát is jelenleg.
Hagyjuk azt most, hogyha valaki igazán „pogány”, akkor valószínűleg semennyit sem foglalkozik Jézus Krisztussal és a kereszténységgel, hagyjuk azt is, hogy ennek „bizonyítása” valószínűleg merőben képtelenség, de ne hagyjuk azokat a tartalmakat, amelyeket Moynihan felsorakoztat ezzel kapcsolatban. Nem kell, ugyanis „bármilyen lényeges kapcsolatot” a két áldozat között keresnünk, ezt nem indokolja semmiképpen sem egyfajta összehasonlító vallástörténészi álca sem, amelybe ezt Moynihan ágyazni próbálja, hiszen annak a tudományos területnek nem ez a célja és nem is ez a módszere. (Mellesleg, ezt Moynihannek tudnia kellene, hiszen Mircea Eliade, akit ő is idéz, az összehasonlító vallástudomány talán legjelentősebb képviselője volt, s akinek egyik alapművéből való itteni idézete ki is lóg az írásából ezért is. Eliade idézete azért is furcsa ilyen kontextusban, mert a vallási hiedelmekről itt is idézett könyve kronológikusan haladva a vallások „történetében” egyik legösszetettebb, legkomplexebb áldozatnak állítja be Krisztus keresztre feszítését, amelyben összegződik minden hasonló ilyen szakrális tett, amely a vallásokban eddig előfordulhatott, sőt egyszerre jelenik meg a főpapi és királyi aspektus is, Krisztus származása és áldozata révén. Emellett valószínűleg Moynihan is tudja, hogy Eliade fiatal korában aktív tagja volt az ultrakonzervatív ortodox keresztény és nacionalista román Szent Mihály Arkangyal Légiójának, amelyhez való viszonyát később sem tagadta meg lényegében a tudós.)

2.
Moynihan figyelmébe ajánlanám, akár Eliade kapcsán is, aki egy ragyogó a mai napig alapvető munkát írt a sámánizmusról, hogy a „sámánikus természetű magyarázatok” is szükségszerűen „rituálisak” kell, hogy legyenek, hiszen a samanikus technikák nem választhatóak el egy rituális gyakorlattól, sőt azok nélkül nem is értelmezhetőek, de igazából nem is fordulnak elő.

3.
Moynihan szerint Krisztus „közvetítő az emberek világa felé, mivel a szorosan vett „Atyaisten” egy homályosabb figurává fakult ótestamentumi uralmához képest”. Isten azonban nemhogy homályosabb lett Krisztus, az Isten Fia eljöttével az emberek számára, hanem teljesen közel került hozzájuk, áthatja közvetlen szeretete a mindennapjainkat, ha elfogadjuk a megváltás tényét. Krisztus tanítja meg a követőinek, hogy Istent szólíthatjuk Atyának is, ezzel kapcsolatban külön megtanítja a hozzá való imádkozást is, amelyet Miatyánkként ismerünk leginkább, és amely valóban az Úr imádsága és a kereszténység legfőbb imája a mai napig.

4.
Moynihan újra előjön sok régi, leginkább a materialista alapokon nyugvó történészek (akik ugye a legtöbbször élesen ateisták és keresztényellenesek is voltak) által emlegetett szólammal, amelyek valamiért Odin mellett kellene, hogy szóljanak. Ilyen például a kereszténység pogányüldözéseire kacsingató kijelentései: „…nem könnyítette meg a hittérítést Odin felakasztása és Krisztus keresztre feszítése”. Ezzel ellentétben a hittérítők (pl. Szent Bonifác, Szent Germanus) nem ezt hangsúlyozták a kora középkori Európában, hanem a megváltást és a Krisztussal való lehetséges egyesülés (eucharisztia, illetve a post mortem esetében a lélek Istenbe való olvadása) fontosságát, valamint a bálványimádás hamisságát és szükségtelenségét, ez ugyanis valóságos nóvum volt. A pogány hit vallásos doktrínája, nagy általánosságban itt mutatott eltérést, ahol nem adott meg az egyénnek ilyen lehetőségeket. E mellett azt sem lehet elhanyagolni, hogy amint Peter Brown írja erről a korszakról alapvető művében „a kereszténységhez való megtérés mindenekelőtt azt jelentette, hogy megtértek a helyreállított Római Birodalom, csaknem isteni felségéhez, amelyet a kereszténység Egyetlen Istene szilárdított meg és védelmezett”. A térítés erőszakos jelleggel is járt, kétségkívül, de ez abban a korszakban mindig is így volt, jellege a korszakból adódott, nem a kereszténység mibenlétéből.

5.
Moynihan – és vele együtt az idézett Jere Fleck professzor is - mintha figyelmen kívül hagyná, hogy Odin nem történeti alak, miként Krisztus az, aki fizikális mivoltában is itt járt a földön és az emberek között élt. Odin mitológiai istenalak, így az a fajta interpretáció, amely az áldozat „zord” jellegét (netalán a „férfiast” is ide kellene írnom?) abban magyarázza, hogy fejjel lefelé volt lelógatva a világfáról, meglehetősen döcögős. Mintha ezzel bármit is igazolni lehetne, vagy kellene. Odin, mint isten, valószínűleg fel tudja venni a rúnákat úgyis, hogyha fejjel felfelé van akasztva (mint ahogyan ilyen ábrázolásai is vannak több helyen, sőt látható az Bernhard Hoetger híres szobrán, amely a Blood Axishoz közelebb álló Allerseelen Sturmlieder albumán is látható volt), gond nélkül. Az akasztás aktusa a vallásokban, nem annyira a „zordság” miatt van, hanem inkább az aszketizmus részeként szerepeljen, amelyben a földtől, mint a materiális létezés síkjától való elszakítottság miatt van szükség, nem pedig valamiféle személyes bátorság bizonyítása végett. Erre, ha most nem keresztény példát kellene mondanom, akkor az indiánok beavatási rítusa jut eszembe, de még inkább egyes muszlim szufi ösvények dhikr-kel kapcsolatos gyakorlatai, amely során például ebben a fejjel lefelé felakasztott állapotban mondják az imát.

6.
Moynihan a legelképesztőbb dolgokat azonban valószínűleg Krisztus keresztre feszítésével kapcsolatban mondja. „ …Krisztus keresztre feszítése merőben világi tett …” vagy máshol „…semmi vele bensőleg összefüggő metafizikai nincsen a keresztre feszítésben …” és még „Krisztus önkéntes halála megkérdőjelezhető …”. Illetve Moynihan kijelenti, hogy Krisztus lenne ugyanakkor „az első és az utolsó mártírja” is a kereszténységnek, de aztán hátrébb ezzel ellentmondva azt állítja, hogy a Megváltó „sikolyai a haláltusa és a frusztráció hangjai …”, illetve, hogy „kereszthalála a szimplán kellemetlen út „ valamint végül „Krisztust mások áldozták fel”.

Nos, aki Isten Fiának e földön bekövetkezett áldozatában – amely felváltja az eddigi véres áldozatokat és a zsidók által leölt húsvéti bárány helyett, saját magát áldozza fel, amelyre megemlékezve a templomokban Krisztus testévé változtatják a kenyeret és a bort a mai napig – nem talál semmiféle „metafizikait”, attól meg kell kérdeznünk, hogy ő mit ért „metafizikai” alatt pontosan?! Ez az áldozat önmagában transzcendens, metafizikai és szakrális cselekedet, amely egy szegletkő is, más hasonló aktivitásokat és egyáltalán egy vallási doktrínát tekintve is. Nem kell, hogy mással összefüggjön – egyébként összefügg, hiszen az Istennel kötött régi szövetség végét és az új szövetség kezdetét jelöli – mert Isten cselekedeteit nem kell és nem is lehet földi kategóriákkal mérni.
Krisztus valóságos isten és valóságos ember, ezek alapján Isten az áldozatára a szabad akarata okán és jogán is számot tart. Ez egyrészt misztérium, másrészt nem lehetett volna megvalósítani, nem következett volna be, hogyha nem lett volna ez a tett „önkéntes”, önmagából adódó is egyben. Minden jel szerint Moynihan mocskolódó kedve jön elő, viszont abban, hogy az Isten fiát „frusztráltnak” nevezi, amelyet szemmel láthatóan ő sem tud és akar mással magyarázni, mint belső sötétségének kicsapódásával. Biztosan felesleges itt megemlíteni, hogy a kereszténység rengeteg mártírral büszkélkedhetik, a korai korszaktól kezdve a mai napig. A mártírok pedig mindenkor Isten széke mellett közvetlenül foglalnak helyet haláluk után, tehát nagyon is kitüntetett helyen vannak és az egész kereszténységben – felekezetektől függetlenül – kiemelt szerepük és tiszteletük van. Ebben a folyamatban Krisztusnak nem előlegező, hanem jóváhagyó „szerepe” volt, hiszen megmondta, hogy nem békét, hanem kardot hozott ebbe a világba és azt is, hogy üldözni fogják a követőit, de ezért a mennyekben dicsőség fogja övezni őket. Krisztus ezzel világosan jelezte, hogy nem az a fontos, ami evilági megítélés és cselekedet, hanem az, amely ezen a világon túlmutat.

Moynihan egyik legfelfoghatatlanabb kijelentése a kereszthalállal kapcsolatban így hangzik: „Maga a halál inkább banális: ahogyan a keresztre feszítések lezajlanak, úgy Krisztus is elég gyorsan, nagy felhajtás nélkül halt meg, és csupán jelentéktelen „természetfeletti” esemény kísérte az eseményt – a bibliai beszámolók hangsúlyozzák, hogy elsötétülnek az egek és így tovább, de ez inkább úgy hangzik, mint, egy későbbi költői díszítés”.

Ki, mit nevez banálisnak, az ugye relatív. Nem tudom azt sem, hogy Moynihan hány keresztre feszítésen vett részt, vagy éppen volt annak alanya. Jó magam nem voltam egyen sem, de nem nevezném egyik ilyen büntetést sem banálisnak, ha a körülményekre és következményekbe belegondolunk. Élettel és halállal csak azok játszanak, akik semmilyen bölcsesség tudásában nincsenek és a halál közelében sem voltak soha. A halál megvetése nem jelenti, és sehol nem is jelentette a halál banalizálását. Tudni kell, mi van ott, és ébernek kell lenni, annak tekintetében, hogy mi lesz utána. Ez a helyzet már önmagában sem banális, nadrágos ember nem is teszi azzá, akár a sajátja, akár a másé. Az evangéliumok eleve szűkszavúak, jellegükből származóan, ezért minden szavuknak súlya van. Krisztus úgy beszél, mint akinek hatalma van, minden és mindenki felett, s amely hatalmat nem e világból vette. Krisztus halála a kereszten, ami ugye klasszikusan nem a vége valaminek, hanem nagyon is a kezdete (nevezetesen: alászállás a poklokra és a feltámadásnak) olyan eseményekkel jár együtt, amely tisztán mutatja, hogy itt isteni erő és akarat működik. Az eső, Isten könnycseppjei, amelyet fiáért ejt, az isteni szeretet egyik legszebb jele, míg a sötétség megmutatja, egyszerre a végítéletet és az „átmenetileg” Megváltó nélkül maradt emberiség helyzetét is – fentről. E mellet nagy jelentőségű az, az esemény is, amelyben a jeruzsálemi templom függönye kettéhasad, ezzel láthatóvá teszi a Szentek Szentjének rejtekét, ahová csak a zsidó főpap léphetett be, más soha senki. Isten úgy gondolja, hogy az embereknek ezt most meg kell mutatni, valami megszakadt (vannak olyan gondolkodók, akik a vallási exoterizmus és az ezoterizmus szétválásának a szimbólumát látják ebben, talán nem is jogtalanul) Isten és ember kapcsolatában és valami új kezdődött és ezt azok számára meg kell mutatni, akik ebből értenek valamit. Akkor is kevesen voltak, ma sincsenek sokkal többen, mindenesetre, aki ezekben „költői díszítést” lát, az a saját szellemi korlátairól állít ki bizonyítványt.

7.
Ugyanilyen szokásos „érv” a kereszténység kritizálói (a felvilágosodástól és a racionalizmustól kezdve a materializmus előretörésével ez folyamatos), hogy Krisztus kereszthalála mi végre volt, hogyha az emberek továbbra is bűnöznek. Ezt Moynihan is előhúzza. Senki nem állította azt, hogy az emberek nem fognak bűnöket elkövetni a Megváltó eljötte után. Aki ilyet állít, az nem értette meg a keresztény doktrínát minimálisan sem. Arról van szó, hogy a bűnök eltörlése Krisztuson át történik, aki felismeri benne a Megváltót, szentáldozáshoz járul, hitet tesz Isten mellett, azok számára bűnei bocsánatot nyernek, azok számára nyitott a lehetőség erre, akik elfogadják tehát őt. Valamit tenni kell Isten felé, valahogyan ki kell nyilvánítani a szándékot, hogy én nem e világ fejedelmének a hatalmát ismerem el (Sátán), hanem Istenét, aki e világot teremtette. Nincsen tehát „pokolbeli büntetés fenyegetése”, ez egy sors, amelyet az ember magának választ, vagy a saját maga számára hagyja, hogy kialakuljon, nem is beszélve arról, hogyha valaki erre szándékosan törekszik. Mindez persze a kereszténységet ismerőknek nem újdonság, hiszen az elemi hittanoktatás alapjairól beszélgetünk most. Aki viszont a kereszténységet „misztikus utópiának” tartja, Krisztust pedig „renegát zsidó próféta”-ként jellemzi, valamint azt gondolja, hogy egy kereszténynek „szenvednie kell” (nem is ismerve, azt az elemi tényt, hogy a Krisztus tanítása örömhír, az nemcsak a kereszténységből, de semmilyen vallás belső rendszeréből nem értett meg semmit sem.
Egy vallásban élni, és nem csak szavakkal hadakozni, annyit jelent, mint lemondani valamiről és valami felé tartani. Aki lemond valamiről, az fájdalmat is érez, a nem önmagáért való fájdalom pedig nemesít, nem beszélve arról, aki a hitéért vállalja az üldözést, mint ahogyan a pogány szászok tették Nagy Károly ellenében, vagy éppen a keresztények Nero ellenében, vagy bárki más a világtörténelemben. Ez pontosan nem a Moynihan által is emlegetett „könnyebbik út”, soha nem volt az, soha nem is lesz, mert ez erőfeszítést kér az egyéntől, valószínűleg ezért sem népszerű manapság vallásosnak lenni. Aki azonban ezt nem ismeri fel, és nem szorít életében ennek helyet, az kívül marad és felzabálja ez a világ és annak fejedelme menthetetlenül.

Semmilyen isten, így Odin sem, „támad fel belülről”, ahogyan Michael Moynihan mellett még sokan gondolják, vagy remélik is talán. A hit feltámadhat, de ha nincsen mibe kapaszkodnia, ha nincsen erősítve, ha nem gyakorlom, akkor elvész, észrevétlen, mert feleslegessé teszi az anyag.

Végezetül engedtessék meg nekem, hogy tisztázzam, hogy ez az írás nem arról szól, hogy „a pogányság csúf dolog, kereszténység jó dolog”. Ez a cikk elsősorban a butaság és az ál-szellemi jelenségek okán íródott leginkább. Talán köztudott, hogy magam sok, a pogányság mellett sündörgő csoport munkásságát nagyra tartom azért, mert kérdéseket tesznek fel és ellentmondanak a modern világ értékrendszerének, mindemellett hitet teszek Krisztus mellett. A „pogányság” ilyen aspektusa biztos nem „egy rossz attitűd”, tovább lehet gondolni ezt a fonalat, főleg, hogy művészi eredetiség és koncepció is van mögötte nem utolsósorban. Egy percre sem gondolom azonban azt, mint ahogyan az alkotók 99%-a sem, hogy ezt v a l ó j á b a n lehet majd realizálni. A pogányság egy ürügy, nem eszköz, nem egy szellemi realizációs lehetőség, soha nem is lesz már az, nem lehet, mert egy alapvetően halott vallási hagyományt jelent ma. Hivatkozni lehet rá, felhasználni is, de nem lehet realizálni sehogyan sem. Michael Moynihan sem akarja ezt igazán, hanem ennek kapcsán akar taposni még egyet a kereszténységen, amely valószínűleg az ő személyes képletének része. A baj az, hogy ezt úgy teszi, hogy még erre sincsen szemmel láthatóan felvértezve. Amit el lehet palástolni a zenében a torzított gitárral és az effektekkel, az, az írásban nem lehetséges. Annak idején, egy recenziómban azt mondtam a Blood Axis kapcsán, hogy egy könyv jobban alkalmas a szellemiség kifejtésére, mint egy lemez, amely tele van idézetekkel (zeneileg és szövegileg egyaránt). Szerencsére egy tanulmánynál, amely elemi hibáktól hemzseg kevésbé beszélhetünk ízlésekről, mint a zenénél. Itt jóval könnyebb meglátni, ha valaki téves úton jár és másokat is erre hív.