Pink Turns Blue: Phoenix

A német Pink Turns Blue kapcsán több emberrel is előfordul, hogy a banda nevének hallásakor egy aránylag friss, új bandára asszociálnak. Hát, ez nem egészen van így, hiszen a Mic Jogwer alapította banda első lemeze 1987-ben jelent meg, ami nem éppen ma történt. Aztán, a banda rengeteg tagcserével tarkítva ugyan, de 1994-ig kiadott 7 nagylemezt. Ezután egy „rövidebb” pihenő következett.

Ez a kisebb pihenő, kereken 10 évig tartott, ekkor Mic Jogwer énekes/gitáros újra a húrok közé csapott, és újjáalakította csapatát - egy Re-Union című válogatáslemezzel, mely régi dalaikat tartalmazta, a banda visszarobbant a köztudatba. Én ugyan nem nagyon ismerem korai munkásságukat, illetve csak azt, ami a Re-Union lemezen helyet foglalt, de az biztos, hogy sokkalta jobbak a mai dalaik, mint régen voltak! Újjáalakulásuk első albuma a Phoenix, mely hatalmas elismerést hozott a banda számára, nem is véletlenül. Valamilyen szinten mintha nem is pihentek volna annyi ideig, a hangzás egyértelműen a ’80-as éveket idézi, de azért van új íz is a poros témák közt. Ha ezt a zenét kellene leírnom, akkor azt mondanám, hogy a Joy Division, Bauhaus, New Order keverékét halljuk, vagyis korai goth zenét, rengeteg wave-es beütéssel körítve.
A gyönyörű digipack csomagolásba bújtatott lemez első dala a „The Lost Son (Phoenix)” elég nehezen emészthető kezdés, de később megszerethető alkotás, hatalmas gitártémával a közepén. „Now’s The Time” című nótájuk szinte egy az egyben a New Ordert idézi bennem, annyira finoman légszerű dal, hogy azonnal megszerethető, a gitárjáték pedig egyszerűen csodálatos! Brigid Anderson billentyűs/énekesnő hangjaival nyit a „Wanderers”, és valami hangulat megmaradt benne az előző szerzemény kicsattanó érzéséből - bár ez egy kicsit sötétebb alkotás, akkor is nagyszerű! Az ezt követő „Dynamite” viszont lassú, szomorú, fájdalmas tétel, megtöri azt a lendületet, melyet eddig megszoktunk. Szerencsére felvidít minket a „Good Times”, olyan dallamokat hoz a gitár, hogy kötelező táncra perdülni! Kellemes dal, a maga lendületével, finom megoldásaival. A „True Love”, lassú, fájdalmas, nagyon mély érzéseket felszínre hozó nóta. Alapja középtempós, mégis valahogyan lassúnak hat. Utána az „Underground” következik: ez sem túlzottan gyors szerzemény, lassú, vontatott, mégis egy érdekes hangulat lengi körbe. Az „Animal Life” a lassú kezdés után kellemes középtempós ritmust vesz fel, kissé törzsies dobolással kiegészítve. Ismét lassú dal következik, a „The Crusade” személyében, gyönyörű akusztikus témával kísérve. Az ezt követő „Can Love Survive”-t hallgatva fület gyönyörködtető zenei megoldásokkal töltődhet fel lelkünk. Kimért, előkelően lebegő, minden hangszer a lehető legnagyobb aprólékossággal szólal meg benne, egyszerűen csodálatos! A cd-t a „Feel My Soul” zárja, ez a lemez leghosszabb szerzeménye, több mint 7 perc, lassan folydogáló nóta, melybe az utolsó 2 percben érkezik csak némi lendület.
Nagyon jó lemezzel rukkolt ki a Pink Turns Blue. Új albumuk „Ghost” címmel jelent meg, remélem, hamarosan írhatok róla is. Ez egy gyönyörű lemez, minden perce maga a tökély!  (10/10)

Kiadó és honlap: Orden Records, Pink Turns Blue