A dionüszoszi ember Nietzschénél

A dionüszoszi ember Nietzsche a Tragédia Születése-című művében

„Dionüszoszt a megfeszített helyett!”(1)

Friedrich Nietzsche az egyetemes filozófia egyik legnagyobb hatású, de legtöbbször félreértett gondolkodója is egyben. Eszméit egymással merőben ellentétes politikai csoportok és ideológusok tűzték zászlajukra. Önmagukban teljességgel értelmetlen részleteket emeltek ki belőlük, vagy ferdítették el a nietzschei gondolatokat saját világnézetük igazolásaképpen.
Tulajdonképpen Nietzsche volt az a filozófus, aki saját korának szellemi – politikai - társadalmi áramlatait összegezve azokra talán a legérzékenyebben reflektálva, kimondta a megdöbbentő végkövetkeztetést: „Isten halott”.
A XIX. Század derekán, az addig mozdíthatatlan, változtathatatlannak hitt világ úgy tűnt, mozgásba lendül, kifordul tengelyéből. A hagyományos keresztény világkép már a XVII. Század óta folyamatos támadások kereszttüzében állt, Nietzsche korában pedig Charles Darwin könyve, a Fajok Eredete adta meg a halálos döfést a vallásnak. A kereszténység társadalmi szinten, csupán a tradíció által fenntartott üres héjjá változott, és az ember „a vallás tényleges távolléte ellenére kitart egy látszat mellett, amiben már szubjektíven nem hisz, s aminek már objektíve nincs történeti valósága és jelenléte.”(2)

„Minden pillanat gyakorlata, minden ösztönzés, minden értékelésből fakadó minden cselekvés ma keresztényellenes. Az áltatásnak milyen szörnyszülöttje kell, hogy legyen a modern ember, aki ennek ellenére sem szégyenli, hogy még kereszténynek hívják.”(3)

Nietzsche a történelmet három korszakra tagolta, Ecce Homo című művében: a kereszténység előtti, a kereszténység alatti és a kereszténység utáni korokra.
A kereszténységet támadta a legélesebben, mert szerinte „elgyengítette az embert” azáltal, hogy „túlvilági ígéretekkel hitegette”. Elpusztította „az életet igazán élő” pogány szellemet, és figyelmét elterelte a „vitális élet”-ről. A keresztény vallást a filozófus szerint, csak a „gyengék és lelki szegények” részére találták ki az érdekelvű papok, hogy rajtuk élősködhessenek. A gyengék pedig gyűlölik magát az életet is, a keresztény erkölcstan kialakulásban pedig az a visszafojtott bosszúvágy jelenik meg, amely nem más, mint a papok és követőik gyűlölete az erősek ellen, amely egy beteg, mérgezett és hamis világképet hoz létre.

Jézus aszketikus ideáljával szemben Nietzsche, a görög istenvilág Dionüszoszában, a mámor irracionális istenében látta meg a régi-új ember tanítómesterét. Az aszkézis - amely a zsidó és keresztény gondolkodás számára a vallás egyik alapvető tétele- egy bizonyos távolságot tart az élettől, mert fél tőle. A dionüszoszi ideál, ellenkezőleg, az élettel való azonosulásra törekszik, annak legmélyebb bugyraiban való elmélyedésre, a „teljes élet”-re. Ez összhangban volt a XIX. század végén kiteljesedő főbb filozófiai áramlatokkal, amelyek az ember „felszabadítását” hirdették.
Nietzsche korának irányadó eszménye a materialista filozófusok által megfogalmazott progresszió-elmélet volt, az emberiség „haladásába”, változásába, fejlődésébe vetett hit, amely szoros összefüggésben a darwini evolucionista fejlődéselmélettel, felváltotta az embert a bukott angyallal rokonító keresztény szemléletet. Ez vezetett a gondolkodó alapvető tézise, az „übermensch” az „emberfeletti ember” megfogalmazásához.

„A magasabb rendű embert állandóan az serkenti, hogy mindig van még magasabb!”(4)

A „létért való küzdelem” darwini tézisét a „hatalom akarásának” filozófiájával helyettesítette be, amely mint az emberi fejlődés és történelem egyedüli mozgatórúgója, el fog vezetni a minden erkölcsi gátlástól és moralitástól mentes „új ember” világához ahol az majd megteremti a nietzschei értelemben vett tökéletességet.

"Olyan háborúk lesznek majd, amilyet a világ még nem látott."

Nietzsche kritikája a transzcendens kapocs nélkül maradt emberiség segélykiáltása is egyben, aki kezdett rádöbbenni, hogy létét már képtelen értelmezni és helyét képtelen elfoglalni a kiüresedett világegyetemben, a természettudományok segítségével pedig még a legalapvetőbb ontológiai kérdésekre sem képes válaszolni. A halott ideál helyére újat próbált állítani, és amikor kétségbeesve körbenézett az üres térben, már nem látott mást, csak saját tükörképét.
Fontos, hogy Nietzsche nem azt állítja, hogy Isten nem is volt, hanem azt hogy már nincs, az ember „ölte meg” és számára nyílt meg az út, hogy elfoglalja a helyét. A megistenülés azonban csak a kiválasztott kevesek számára adatik majd meg, hiszen az emberiség többségét alkotó „tömegember” a nietzschei gondolatkörben szánalomra méltó parazita csupán, amely nem képes megbirkózni az isteni léttel.

„Ha az emberiség rájön, hogy az egyén [állítólagos] különlegessége nem létezik, nincs fent és lent, ha az a hatalmas hír, hogy megöltük az Istent, eljut az emberek fülébe, akkor sötétség következik, és barbár kor jön majd el… Olyan háborúk lesznek majd, amilyet a világ még nem látott. ”/5/

A filozófus megérezte, hogy a XIX. században szárba szökkenő új eszmék, a nacionalizmus és a szocializmus szét fogják feszíteni a világ hagyományos kereteit s látnokként jósolta meg a XX. század két nagy világégését, amelyekben a demoralizálódott ember, addig soha nem látott vérszomjjal és eddig példa nélkül álló technikai színvonalon gyilkolta meg embertársainak tízmillióit.

Ő azonban, a káosz és a háború poklából kiemelkedő, győztes „felsőbbrendű ember”, az isten helyére lépő „übermensch”- től várta az új világ megteremtését.

Nietzsche egyik első, és legfontosabb művében, a Tragédia Születésében, ugyan még tagadta az emberiség fejlődéséről szóló nézetet, azonban itt fogalmazta meg a „dionüszoszi embert” az übermensch előképét.

Az übermeschet az különbözteti meg a „csordaembertől”, hogy nem hajlandó azonosulni a tömeggel. Az állam az, ami a keresztény egyházzal szövetkezve alkalmazkodásra kényszeríti, így Nietzsche mind saját korának poszt-feudális németországi berendezkedését, mind a kialakulóban levő liberális demokráciát és szocializmust is elítélte, ezeket a „kereszténység paródiája”-ként fogva fel. Szerinte az „egyenlőséget hirdető demagógok” csupán az egyéniség eltörlésére vágynak, az embert a „közösség hasznos tagjává” próbálják zülleszteni. Az így kialakított ember, pedig nem más, mint maga az anti-übermensch, az „élet” tagadása, azaz a heroizmus, a tragikum és a „hatalom akarása” kicsinyes utilitarianizmussal való felcserélése.

A filozófus a „felsőbbrendű ember” megfogalmazásáig három gondolati korszakon keresztül jutott el, folyamatosan megtagadva, kifordítva és újraértelmezve saját értékeit. Babits hívja fel figyelmünket a Nietzschéről írott egyik remek tanulmányában/6/, hogy a legtöbbször természettudományos vagy irodalmi alapoktól induló filozófusok között Nietzsche eredeti foglalkozása szerint filológusként, egyetemi székfoglalójában említette:

„…Mert azáltal, hogy a klasszikus régiségnek szenteli életét, ítéletet mond ki, mely filozófiai alap nélkül nevetségessé válik. A filológus számoljon le az emberiség haladásának babonájával és nyíltan álljon a modern ellen az antik mellé…”

Pontosan ehhez a szemlélethez köthető Nietzsche első korszaka, amely még erős romantikus-idealista befolyásról, leginkább Schopenhauer és Wagner hatásáról árulkodik. A keresztényellenesség sem annyira erős még ebben az időszakban, amelyben első alapvető műve, a Tragédia Születése is íródott. A Wagnerrel való barátság repedezésének, majd felbomlása a fő hatás, amikor Nietzsche a pozitivizmus és a progresszió tanainak hatása alá került (az idealizált antik világ is eltűnt ekkor), hogy aztán ezzel is szakítva (A vidám tudomány, Imígyen szól a Zharatustra) megteremtse az első két periódus konvergenciáját. Ez a korszak azonban már a filozófuson elhatalmasodó elmebaj ideje is volt, amikor a Hatalom akarása született.
Az első korszakban is megjelennek azonban azok a fő motívumok, amelyek a második, de főként a harmadik korszakban öltöttek irracionálisan abszurd méreteket, elhomályosítva még írójuk értelmét is. A Tragédia Születésének egyik fő gondolata az immoralitás-eszmény, (itt még a Dionüszoszi Ember sajátja) már baljósan vetíti elő az „übermensch” árnyképét.

A műben megfogalmazott apollóni és dionüszoszi princípium dialektikája, habár itt még a kettő (azaz az amorális, szenvedélyes, mámoros és tragikus Dionüszosz és a kimért, hűvös szép és erényes Apollón) szintézise az, amely kiadja a tökéletes művészetet, azaz a görög tragédiát, Nietzsche rögtön Dionüszosz oldalára áll és Apollón már pusztán Dionüszosz létezésének egyik eleme, kivetülése lesz. Az apollóni, az a „kártékony inverzió”/7/, amely elvezet a szókratészi majd platonikus filozófiához, ezután pedig a megvetett kereszténységhez, amelyekben Nietzsche a „normális” azaz ösztönös, egészséges, kegyetlen és vágyak által hajtott ember bukását, a gyűlölt teoretikus megszületését látja.

"...egész létezése s annak minden szépsége..."

Az eredeti tézis szerint a dionüszoszi állapotot, azaz az élet kegyetlen voltának elviselésének képtelensége volt az, amely az embert elgyengítette és dekadenciájának okozójává lett.
Nietzsche, a dionüszoszi embert Hamlethez hasonlítja:

"…Mindketten bepillantottak a dolgok lényegébe, láttak és megismertek, a tudás elundorítja őket a cselekvéstől; mert tetteik a dolgok örök lényegén mit sem változtatnak, nevetségesnek és szégyenletesnek érzik azt, amit elvárnak tőlük, azt, hogy a kizökkent világot ismét helyretolják. A tudás a cselekvés gyilkosa, aki cselekszik, illúziók fátylába kell burkolóznia ez a hamleti tanítás, nem holmi álmatag Mafla Jánosról szóló bölcselkedés,aki a túl sok töprengés, mintegy a lehetőségek sokasága miatt nem jut el a cselekvésig./8/ "

Apollón feloldja az ellentétet, principium individuationis/9/, amely ugyan elviselhetővé teszi az életet, de csak a „megrontott dionüszoszi” azaz a gyenge ember számára. Az apollóni művészet eredménye, a tulajdonképpeni görög istenvilág (nem más, mint Nietzsche értelmezésében egy „esztétikai vallás”). Apollón eszközeivel (a khitara és a hangszeres zene) egyéniesít, és szépséggel tölt meg, de elszakítja az embert a „misztikus ős egy”/10/ -től. A dionüszoszi dithüramboszban, amely nem csak az a szépet, az egyéniest, hanem az apollón által elkendőzött tragédiát is magában hordozza, a principium individuationis széttörik és visszavezet az egységérzethez.

”…Apollón etikai istenségként a mértéket követeli meg övéitől, s hogy azt betarthassák, az önismeretet. S így a szépség esztétikai szükségszerűsége mellett ott halad az "Ismerd meg magad" és a "Semmit sem túlságosan!" követelménye, míg az önteltséget és a mértékfelettiséget, mint a nem apollóni szféra alapvetően ellenséges démonait, mint az Apollón előtti idők, a titánkorszak, továbbá az apollónin kívüli világ, értsd a barbár világ tulajdonságait, megvetés sújtja.

"Titáninak" és "barbárnak" tetszett az apollóni görög számára a dionüszoszi kiváltotta hatás is: noha egyúttal nem palástolhatta maga előtt, hogy bensőleg ô is e bukott hősök és titánok rokona. Sőt ennél többet is éreznie kellett: azt, hogy egész létezése s annak minden szépsége és mértékletessége alatt e gyötrelmek és a tudás ingoványa rejlik, amire e dionüszoszi hatás most ismét ráébreszti. És lám! Apollón nem tudott létezni Dionüszosz nélkül! A "titáni" és a "barbár" végül is ugyanolyan nélkülözhetetlen volt, mint az apollóni”/11/

A dionüszoszi a tudatos és tudatalatti egységeként fogható fel, az apollóni elem viszont egyedül a tudatot teszi meg lényege egyetlen szubsztanciájává. Az apollóni így racionizáló, absztraktizáló, harmonizáló szellem. Apollón képtelen teljesíteni funkcióit. A dionüszoszi ember az extázis által lép túl önmagán, elér valamit, ami ember fölötti állapothoz hasonló.
Az apollóni állapottal szemben, ahol az isten szállja meg az embert (hasonlóan a Nietzsche által elítélt keresztény misztikához) a dionüszoszi állapotban maga az ember válik istenné, ahogy azt a filozófus később übermenschének kidolgozásakor fogalmazta meg.
Nietzsche, tehát a Tragédia születésében még Schopenhauer nyomán elítéli a racionalizmust, mint az apollóni állapot egyik következményét, a dionüszoszi ember, mindig vágyai, érzelmei és pillanatnyi indulatai által irányított lény. Tulajdonképpen az apollóni és dionüszoszi princípium között feszülő polaritás a tragikus és az intragikus magatartás ellentéte is egyben, ahol a józan mérséklet által irányított apollóni ember fokozatosan háttérbe szorítja az alapvetően tragikus dionüszoszi embert. Az apollóni ember egyik legnagyobb hatású képviselője Szókratész, a „legokosabb görög” Nietzsche szemében „sosem látott szörnyeteggé” válik, akit a megismerés vágya hajt és a testi vágyak kontrolálják a dionüszoszi emberrel szemben. A filozófus „alexandriai ember” – névvel illette az ilyen személyt, aki nem azért gondolkodik, hogy éljen, hanem azért él, hogy gondolkodjon. A tragédia születése tulajdonképpen a tragédia halála is egyben, hiszen például pl. Euripidész színpadán már a tét nem az egyes szereplők élete, hanem Szókratész és Platón nyomán azok igazsága, azaz nem történik valódi tragédia.

Az igazság-hamisság dialektikája pedig egyenes úton vezet a jó-rossz ellentétéhez, azaz a keresztény morál kialakulásához. Ezért mondta Nietzsche, hogy „ A kereszténység a csőcselék platonizmusa”.

"...az ösztönösség, a harciasság és az erő..."

Mik tehát a Nietzsche által idealizált „dionüszoszi ember” fő ismérvei?
Elsőként a jó-rossz fogalmával szemben érzett közönyösség, azaz a keresztény-platonikus ideával szembeni immoralitás. A vallási aszkézissel ellentéteként, az élet már-már mámoros, dionüszikus, metafizikai állapotként való átélése, az életintenzitás. A megvetett alexandriai teoretikussal ellentétben, az ösztönösség, a harciasság és az erő, a kiszámíthatatlanság. A hatalmi akarat és a kegyetlenség, pedig a világot megváltozatni akaró és maga alá gyűrő erő, amely inkább már inkább a „megszabadított dionüszoszi ember” az isten helyére lépő übermensch sajátja. Nietzsche tehát új, evilági morált állít fel az általa álerények összességének tartott transzcendensel szemben, mivel abban több áltatást talált, mint őszinteséget.

Nietzsche, ugyan magát is a dionüszoszi embertípusba sorolta a valóság azonban tragikomikus ellentétben állt az ideák világával. Nála teoretikusabb, elméletibb, életidegenebb embert keresve se találhatnánk, aki a veszedelmes és intenzív életet elgondolta azonban Szerb Antal szavaival élve: „Egy idősebb könyvelő is többet és veszedelmesebben élt, mint ő.”(12) Nietzsche egész életében súlyos ideggyengeséggel küszködött, amely élete végére elméjének elborulását is okozta. Tulajdonképpen sosem élt „dionüszoszi” életet, se kicsapongó, se erőszakos ember nem volt, sokkal inkább hasonlított a mélységesen elítélt keresztény aszkétára, mint a tragikus és mámoros dionüszoszi héroszra. A dionüszoszi ember figurájának kidolgozásánál valószínűleg szerepet játszott a megalkotójuk által soha el nem érhető, ezért mindennél jobban vágyott tulajdonságok kivetítése egy idealizált alakra.

Ha a kor alakja között egy igazán dionüszoszi figurát keresünk, akkor Arthur Rimbaud, a francia szimbolista költő juthat eszünkbe, aki talán a legteljesebben testesítette meg a filozófus gondolatait, a valóságban.

Ez a valóban tragikus és amorális figura, aki már kisgyermekként felírta a sétatér padjaira, hogy „halál istenre”.(13) Egy igaz szellemi anarchista, aki nemcsak minden sorával a fennálló értékek elleni elementáris lázadásra szólított fel, de nézeteit a gyakorlatban is megvalósította. Költői tevékenysége alatt, amely a világirodalomban példa nélkül álló módon mindössze 16-19 éves koráig tartott 17 éves korában elszökött otthonról, és Verlainnel a szimbolizmus másik nagy francia alakjával kóborolták be Franciaország és Anglia mezőit és városait, az absinth és más tudatmódosító szerek önkívületében a szodómiától sem visszariadva.

Bár Nietzsche rémlátomásai nem valósultak és szerencsére nem valósulhattak meg maradéktalanul, az emberiség XX. századi történelme folyamán, azok mégis sok eseményt jeleztek előre. Az übermensch eszményét a Német Nemzeti Szocialista Párt sajátította ki, és töltötte meg annak eredeti mondanivalójával nagyrészt ellentétes tartalommal. A „hatalom akarásának” helyére az emberiség evolúciójában a „fajok harcát” helyettesítette be, így az übermensch már a tökéletes faj, a germán képviselője lett, nem szellemi, hanem materiális fogalom. Sokan még ma is egyfajta náci-előképként értelmezik Friedrich Nietzschét, és ezt még csak fokozza, hogy a goebbelsi propaganda is a Nemzeti Szocializmus egyik szellemi elődjeként próbálta beállítani a filozófust. A valóságban Nietzsche annyira gyűlölte a németeket, a német mentalistást és elsősorban a német birodalmat, hogy még nem létező lengyel ősöket is kreált magának. A Wagnerrel való szakításkor is kijelentette, hogy annak egyértelmű oka az volt, hogy a zeneszerző „reichdeautsch” azaz birodalmi német lett. Maga a nacionalizmus is a lehető legmesszebb állt tőle, hiszen a „dionüszoszi ember” bőrszíntől, nemzetiségtől és vallástól független lény, egyedül a szellem segítségével emelkedik ki. Nietzsche támogatta a különböző bőrszínűek házasságát, az antiszemitizmust pedig olyannyira elítélte, hogy amikor nővére egy híres antiszemitához ment férjhez, örökre megharagudott rá. A harc dicsőítését sem a nácik által idealizált tényleges háború, hanem inkább az ember önmaga ellen, önmaga meghaladásáért vívott küzdelem elismeréseként értelmezte. A dionüszoszi „értékek” végül csak részleteikben realizálódtak.

Ami ténylegesen megvalósult Nietzsche elképzelései közül a XX. század folyamán, az leginkább az ateizmus, a régi erkölcsök, a hagyományos értelemben vett jó és rossz dialektikájának tagadása, amelyet az évszázad mindkét totalitárius rendszere a nemzeti szocialista és a kommunista is magáévá tett, és így az erkölcsi gátlások alól felszabadulva több millió ember halálát okozták.

A globális kapitalizmusban pedig, amely ugyan nem tagadja a transzcendens értékeket, csak egyszerűen nem foglalkozik velük, szintén megfigyelhetőek a dionüszoszi vonások. A XX. század végének, XXI. század elejének hedonista „jóléti” embertípusa, aki a tömeges fogyasztási cikkek áradatától elkábítva minél többet és többet akar belőlük, kóros individualizmusától hajtva, amit a média 24 órában sugározva olt belé semmit, és senkit nem kímél, hogy minél előbb és minél többet felhalmozzon a materiális javakból, olyan mint egy „dionüszoszi csordaember”, amely a legkárosabb tulajdonságait hordozza az ideának.

(1) Friedrich Nietzsche
(2) Hamvas Béla: A Világválság 1936
(3) Nietzsche: A Hatalom Akarása
(4) Nietzsche: Túl Jón és Rosszon
(5) Nietzsche: Ecce Homo, IV. rész 1
(6) Babits Mihály: Nietzsche mint filológus
(7) Michel Tournier
(8) Nietzsche, A Tragédia Születése
(9) Schopnehauer: „az egyéniesített lét”
(10) Schopenhauer
(11) Nietzsche: A Tragédia Születése
(12) Szerb Antal: A Világirodalom Története
(13) Szerb Antal: A Világirodalom Története