Mikor értesültem a Faith and the Muse itthoni fellépésének híréről, pont a lemezüket hallgattam, és arra gondoltam, hogy milyen jó is volna látni őket élőben! Talán az egyik olyan favoritom, melyet nagyon régóta szeretek, és még soha nem láttam őket, pedig nem lett volna olyan nagy erőfeszítés ennek a problémának leküzdése, így utólag visszagondolva. A csodálatos zenei megoldások mellett a zenéjük mögött komoly mondanivaló is húzódik, mely kiemeli művészetüket a legjobb gothic bandák sorából is. Sajnos, a hétköznapra tett fellépésnek nem mindenki örült, de így is sokan feláldoztak pár órát a másnapi munka előtti pihenésükből. A Dürer kertbe érve kicsit húztam a szemöldököm, mikor megtudtam, hogy a kisteremben lesz a koncert, így utólag meg főleg érdekesnek tartom, hogy a banda hogyan fért el azon a színpadon. A nagyterem valóban jobb lett volna minden szempontból, de gondolom, azt nehezebb kifűteni!
Tíz óra környékén kezdődött el a csoda, mely másfél órára kirepített minket jelen rohanó/rothadó világából. A Faith and the Muse tagsága hatalmába kerítette a színpadot, így kilencen (!) bár alig fértek el, ügyesen megoldották ezt a problémát. A zenekar tagjainak ruházata nagyon vegyes képet festett. Monica Richards vörös/fekete egyberészes szoknyában, fején fejdísszel lépett a színpadra. Deathrock-os viseletben párja William Faith, szőke punk tarajjal a fején, végig napszemüvegben. Ezt a vonalat képviselte még Marzia Rangel basszusgitáros/ csellista hölgy, és párja Steven James gitáros, valamint a számomra ismeretlen dobos is. A törzsi dobokat kezelő hölgyemény fekete festéssel a testén bő szoknyában leginkább valami rituális előadás elkövetőjére hasonlított. Paul Mercer hegedűs pedig kirúzsozva majdhogy nem nőnek öltözve (kissé japános beütéssel) elég bizarr képet festett. És legvégül, de nem utolsósorban a két táncos/énekeslány ruházata volt a legkihívóbb, különösebb. Fehér csipkés ruhában, gyönyörűen kifestve, ujjaikon (az előadás elején) vékony, hosszú gallyakkal varázslatos látványt nyújtottak, mint ha csak egy torz meséből léptek volna elő. Rövidke intro, és felcsendültek az új album, a zseniális "Ankoku Butoh" szépséges, magával ragadó szerzeményei. Monica hangja mint a lemezeken, szépséges, kecses, mégis erőtől duzzadó. A fellépés során az új lemez dalai kerültek előtérbe, melyeknek japán vonatkozása is van, ezt a tényt támasztotta alá a háttérként funkcionáló távol-keleti sárkányt ábrázoló két zászló.
William Faith is többet énekelt, mint eddig megszoktuk tőle, ő azonban egy nyersebb, erőszakosabb énekstílust követett. Harmadik nótaként egy ismerős régi dal, is felcsendült, a "Scars Flown Proud", itt már a közönség is kezdett magához térni a kezdeti ámulatból. Csodálatos érzés volt hallani kedvenc FATM nótámat élőben, ilyen szépen előadva. Az új lemez sok érdekességet is tartalmaz, melyek eddig nem voltak részei művészetüknek, illetve csekélyebb mértékig találkozhattunk velük. Példának okáért a "Bushido" című dal egy törzsi dobolásból álló szerzemény, melyben a zenekar majd egész tagsága dobverőt ragadott. Hasonló dobos szerzemény a "Nine Dragons", ahol William Faith éneke társult a rituális ízű törzsi ritmusokkal operáló dalhoz. Voltak viszont komolyzenei betétekkel megáldott szerzemények, ahol Marzia Rangel csellón, Steven James hegedűn játszott, és ugye Paul Mercer is ezt a hangszert szólaltatta meg, de ő az előadás során végig ezt tette. Sajnos, itt kijöttek a hangzás hiányosságai, legnagyobb bánatomra a csellóból alig lehetett valamit hallani, pedig nagyon szívesen hallgattam volna Marzia játékát, hiszen ő már számtalan más lemezen megvillantotta tehetségét. Viszont az "Ankoku Butoh" mesterműről egy igazán gyors nóta is elhangzott, a "Blessed"(számomra az abszolút favorit!) mely eszméletlen gyors deathrock betéttel lett megáldva. Ennél a dalnál, mint egy igazi L.A.-i deathrock klubban éreztem magam, és a zenekar 4 tagjának hajviselete, ruházata még jobban elmélyítette bennem ezt a hangulatot. Monica hangja mellé csatlakozott a két fehérruhás háttérvokalista hölgy is, míg a ritmusszekció kíméletlenül nyűtte hangszerét. Szerencsére elhangzott másik kedvenc gyors kedvencem, a "Sredni Vashtar", hogy örömöm tovább fokozódjék. Nagyon kellemes volt hallani a "Battle Hymn" című új dalt, mely törzsi ritmusokon nyugvó csodálatos kompozíció, a lendületesebb fajtából, kevés pezsdítő kiabálással a háttérben.
Észre sem vettük, és elröppent 70 perc, a zenekar levonult a színpadról. Tapsvihar közepette tértek vissza, és eljátszottak egy új dalt, valamint egy másik klasszikust, az "Annwyn, Beneath The Waves" személyében.
Így végződött az idei év, számomra legcsodálatosabb koncertje, mely után mindenki csak elégedett lehetett. A zenekar tagjai rendkívül kedvesek, és készségesek voltak, a koncert utáni fotózások, dedikálások, beszélgetések tekintetében. Valószínű, hogy jól érezték magukat nálunk. Remélem, hamarosan ismét megtisztelnek minket egy fellépés erejéig!
Gelka fotói (a cikkben a 3 fotó Sánta Katalin munkája
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
