Haláltánc I.

Mennyivel szemérmesebb a Természet az embernél. Ő nem állít mementókat a Halálnak. Igaz az Életnek sem. Meghagy mindent a maga helyén, hogy a saját értelmében és létében teljesedjen ki. Érdekes. Mennyivel nehezebb szépen írni a papíron szaladó, gerinctelen golyóstollal. Talán a kicsit akadozó mimózalelkű tollszárral való heroikus küzdelem mélyebbre merít az emberben. Lehet hogy így igazabb, így telik meg gondolatokkal a forma. Mi ugyanakkor új létezésbe rángatunk köveket, fákat. Beléjük kapaszkodunk a nemlétből. Vagy talán, azért, hogy megtöltsék azt a valamit, ami utánunk marad. Oldj és köss! A halál felelősség. És élni is. A halottak után, vagy előtt. És ez a felelősség nem vész el sem a születéssel, sem az elmúlással, csak átalakul. Vajon mit állítanak, mit emelnek a születőknek, az e világra halóknak odaát?
Egy fejfa, egy sírkő, egy kriptalehelet megszakít valamit (egy kört?), vagy bezár? Az emberek talán félnek tudomásul venni a születés és a pusztulás örök egységének hatalmasságát. Mert itt annak éreznék magukat, amik valójában. Aprónak és talán egy kicsit jelentéktelenebbnek, mint azt gondolták. És félnek, mert nem hiszik el - mivel sosem látták - hogy az apró dolgoknak is megvan a maguk helye, és jelentőssége. Talán ezért menekülnek a gyász tompán lüktető félvalóságába. Mert a szerepből való kiesés számukra egyenlő a feneketlen mélységbe való zuhanással. Pedig ott, a deszkákon, a betonon túl is van talaj. Sőt még sokkal ősibb és szilárdabb. Bár göröngyös, de mindenképpen valódibb és igazabb, mint a társadalmi komédia aszfaltsimára gyalult sivár színpada.
És valójában a mementók is ebbe vannak beleállítva a színtér deszkái alatt. A többi csak kivetülés, ami most már csak önmagáért igaz, és egészen másért szép.