Haláltánc XIX.

Egy réges-régi impresszió folyam...

Meleg napok járnak mifelénk. Micsoda nyár ez! Fény és zöld, zene, szél, alkonyok, langyos és forró esték, délutáni eszmék, hosszú beszélgetések a kiskocsmában, vakítóan sárga-fehér reggelek, a nap áttűz a redőnyön, beszitál a fény, röviditalok, hosszú, küzdelmes szeretkezések, csodák, szerelmes szavak, mesék, varázs, folyópart, óriási fák, sodrás, könyvek, zene, virágok az ablakban, finom szoknyarebbenések, Beethoven, Schubert, Wagner is mind itt vannak, legjavukban ragyognak, Nap és Hold, fogyatkozás, vonatdöcögés, kilométerek kattognak a távolba alattunk, utazás, sör, rohanó dombok, fővárosi tömeg, metropolisz, technokrácia, reggeli egy padon, alkonyi parkok, verseskötet a kézben, egy szelet rongyos papír, köszönetképpen magamnak, kifogyott tollak, pár halk szó, az álmok és a nappal különös egysége, olvad minden, ragyog, szép és fáj, porcelán és márvány az égbolt, a dallam beteríti a tájat, barátaim távoli hangja, óceán feletti remények, közös vacsorák helyett magányos megtartóztatások, tudva, látva, e gyönyörű hiábavalóságot, asztalomon Schopenhauer fertőző élete pihen, akaratom ellenére, szabadság, képzelgések, majd-jövőre-máshogy-lesz-gondolatok, nyáréj remények, zene, gyengén hajló, hűs lugasok, napernyő, tévézaj a szomszédból, macskahangok, állati vágyak, zene és harmónia, minden pillanat más és ugyanaz, vörösboros szódám előbb ér az asztalomhoz, mint én magam, hajnalra ítélt tervek, átvirrasztott éjszakák, tudjuk, hogy reggel szembenézünk valami fájó kétséggel, zene és zene, mindig csak zene, a távolból a nagy német Johann Sebastian orgonafutamai csengenek elő, minden zene, mindig csak zene, és azt hiszem, néha csalfán megejt a sors, azt hiszem, néha boldog vagyok.