"A szépség, a lét megrontója majd Megkínzatik, kerékbe töretik, És átok száll fejére, s lesz belőle vér Meg jaj, meg éj, felé öröm már sose fordul - Te, kit cafatra tép hajnalig valahány rács, S ki legázolt-tiport rongya vagy minden útnak, Hogy élj: ez lesz heves kétségbeesésünk; Szívünk: hogy szenvedj; hangunk: könnyeid Között alázni meg, elmondani hazugnak, A sötét ég kerítőnőjének, de úgy, Hogy a vágyunk tovább is kín tiporta tested, Szánalmunk meg e szív, mely sárba hengerít."
Egyszer mindenkit behálóz igézetével az éjszaka. Az alkony kerítőnője szívünk köré fonja puha karjait. Ott van minden kecses mozdulatban, és minden pillanatot egy alkonyat és egy hajnal választ el egymástól. Miként kezdetben. "És lőn nappal, és lőn éjszaka. Az első nap." mely önmagával összefolyva ismétlődik a percek hömpölygésében. A sötétség fekete tükröt tart a halandó tekintet tükrének, melyekben oda-vissza verődik az örökkévalóság egyetlen szelete.
A megnyílt szakadék borotvaéles peremén hófehér alakok táncolnak. Nem tulajdonságuk, hanem lényegi részük az egyensúly, amely többé nem ereszti őket. Nem tudni, hogy fehérségük tisztaságuk jele-e, vagy a belső űr az, mely még a fényt is elborzasztja attól, hogy átjárja, megismerje ezt a kitaszítottságot. Bár számukra ez a megismerés egyet jelentene a halállal. Nem tudni, hogy megrekedtek valahol, vagy megkapaszkodtak, hogy tagjaikat a szárnyalás, vagy az örök zuhanás sebessége hajlítja e fura táncra, ami nem a halál sziklaszilárd indulója, de nem is az élet vergődése, áramlása. Hátborzongató mozdulatsor, melyet ily tökéletességben nem alkothat egyedül sem ember, sem angyal. Idegen mindentől, ami az élet és halál szűkös, de jól ismert és barátságos mezsgyéi között megturve vagyon. Átélhtetlenül elborzasztó, ugyanakkor elegáns, vegytiszta szépségből formált kecses filigrán. Mint egy acélpenge csillanása. Ez a lét nem más, mint a megtestesült paradoxon. Elvág és felold magában mindent, mint végső attribútuma, a vér, a sötétbe freccsenő vörös láng.
A mozgás talán legtisztább szimbóluma a szél, ez a már-már anyagtalan rezdülése a szabadságnak. Egyszerűségében legzártabb formája a lélegzet, legnyitottabb a zene. Az Első Lehellet dübörögve áramlik az erekben, mint folyékony Bölcsek Köve, arany ragyogással tölti fel a holt anyagot, mikor kitárva igaz természetét, életté robban. Gondolatok, érzések, vágyak és emlékek akkordjaivá olvadnak egységes, és ezidáig hallhatatlan fonatai. Vajon a tehetetlen üresség, vagy a végtelen megértés az, mely teljességében képes kortyolni ebből a forrásból úgy, hogy előtte le kell mondania birtoklásáról. Ugyanaz a sodrás ez, mint ami felhorgasztja a szeretőben a kéjt, gyilkosban a gyűlöletet, a bánatban a tébolyt, gyötrődésben a szépséget. A sötétség mindent befogad, mint a föld, táplálva egy más létet. De az uralom ára a birtoklásról való lemondás, az áramlásból való kilépés, és így a korlátok elvesztése, az ÖRÖK kívülállás.
A vámpír létének aspektusai kimeríthetetlenek, megjelenésének formája ezer és ezer lehet, így egyszerre kézzelfogható valóság, és misztikus ködalak. Nem természetfölötti, mert az élet magában hordja létezésének lényegét, ugyanakkor mégsem teljes része annak. Alakjai egy teljes, ugyanakkor felfoghatatlanul kettős létnek a nyúlványai csupán, a halandó lét perspektívájában, melyek átlógnak a halál kapuján. Egyetlen "racionális" magyarázatot, a megértés szürke eminenciásának egyetlen kliséjét ráhúzni olyan próbálkozás, mintha a gyenge havat markunkba szorítva próbálnánk meg felfogni annak alakját, miközben az ujjaink közt kicsorduló vízcsepp magába zárja a hókristály mintáját. Ezen alakok komplexitása mégis valahol zavarba ejtő egyszerűséget birtokol és oszt meg a nyers vitalitás forrásával. Íme egy alakja az élet megismerését egyensúlyban tartó másik végletnek. Ezen kérdések -úgy érzem- mindenkiben és mindenkihez szólnak. De a válaszok nem.
"Így gyülekezik a sok arc halálig egybe, Föllelt testen a sok suta szívmozdulat, S az Abszolút Igaz, mely téged sírba rak: Test, mely rábízatott két elgyöngült kezedre. A vérszag lesz, amit úgy kerestél, javad, Mely szerényen lehel fényt egy narancsligetre. Heves agónia: így világít pörögve A már leleplezett térség fölött a nap."
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
