Heidegger halálfogalmának vizsgálata

Az ember véges lény, vagyis életideje a születés és a halál közé van szorítva. E két végpont között tevékenyen élhetjük mindennapjainkat, de a mulandóság univerzális törvénye nem hagy kivételt, mint ahogy mindenki egyszer megszületett, úgy meg is fog halni; függetlenül történelmi kortól, földrajzi pozíciótól, érdeklődési körtől és nemi identitástól.[1] A halál mindenkire vonatkozó egyetemlegessége mellett mégis egy olyan esemény, ami egyediségre is számot tart, mindenkivel személyesen és különbözőképpen történik meg. Habár életünk minden percével elkerülhetetlenül közelebb kerülünk a véghez, habár nap mint nap hallunk halálesetekről, mégis, az embernek a saját mulandóságával nem „illik” foglalkoznia, megkockáztatom, hogy egyenesen tabu[2] téma. A halál tabuvá válása nem univerzális jelenség, hanem egy kimondottan nyugati problémával találjuk szembe magunkat. Ancsel Évát idézve: „annak következménye, hogy a szubjektum számára léte problematikussá válik.”[3]

            Problematikussá válik, hiszen azzal, hogy a modern korban szuverén szubjektumokká lettünk elveszítettük az élet értelmére, élhetőségére vonatkozó már kitaposott egyértelmű utakat. Egy törzsi társadalom tagjának nem kell feltennie a kérdést, hogy miként tudja értelmesen élni az életét, hiszen a természet diktálta törvények és a törzsi rítusok eleve meghatározzák azt. Ha ezeket követve él nem lehet értelmetlen sem az élete sem a halála. A modern nyugati világ emberének lehetőségek sokaságából kell kiválasztania az életét irányító alapelveket. Ezzel hatalmas súly nehezedik a vállára, hiszen mindenki saját maga lesz felelős saját életéért - és haláláért, - valamint lehetősége nyílik az élet elmulasztására, elpazarolására. Ugyanis egyszerűen előfordulhat az, hogy valaki tökéletesen értelmetlen életet él. Ilyen értelemben a halál félelmetes, mert arra késztet, hogy saját életünkért - és így halálunkért is - felelősséget vállaljunk.

            Hamvas Béla szavaival mondhatjuk „ A modern ember valamely időponttól kezdve elkezdett a halál ellen lázadni s ezzel magától értetődően halálfélelme hihetetlenül fokozódott.”[4] A halálfélelem pedig abból fakad, hogy a halál rátámad életünkre illetve tevékenységeink értelmére. Életünkre akkor, amikor határidőt szab neki, hiszen „a halál ennek a végtelen fontosságú és egyedül fontos létezőnek – ti. az individuumnak - a tagadását jelenti”[5].  Azzal, hogy határt szab, a végtelen lehetőségektől fosztja meg az individuumot, vagyis, hogy mulandóak vagyunk egyben azt is jelenti, hogy véges lehetőségek állnak rendelkezésünkre egy véges időben, amit viszont értelmesen célszerű beosztani, ha nem akarjuk elfecsérelni, vagy hogy  - stílszerűek legyünk  - fogalmazhatunk úgy is: elmulasztani. Éppen azzal, hogy a halál életidőnknek szab határt és lehetőségeinket erre a véges életidőre korlátozza, tevékenységeink értelmére is rátámad, lévén mérlegelnünk kell. Ha végtelen időnk lenne nem kellene fontossági sorrendet felállítani tevékenységeink értelme között, hiszen előbb vagy utóbb mindegyikre sor kerülhetne. Így azonban meg kell fontolnunk, hogy mit mikor és miért teszünk, annak fényében, hogy lehetőségeink szűkösek, legalábbis az idő tekintetében. Az embereknek[6] „ha korlátok között is, de megadatik életük tartalmának megválasztása: a „gazdálkodás” önmagukkal – véges idejükkel”[7] – mondja Ancsel Éva; s mi hozzá tehetnénk, hogy nem csak adatik lehetősége, de egyenesen kell is gazdálkodniuk az idővel, mert a halál lesben áll. Ez a gazdálkodás pedig valamilyen mérce, vagy elv alapján meghozott döntések sorozatát feltételezi, ami a gyakorlatban fontossági sorrendként lesz tetten érhető. Tehát a mulandóság válaszra kötelezi a halandó embert, mégpedig az élete értelmére vonatkozó ki nem mondott kérdésben.

            Ilyen értelemben a halál problémája a legnagyobb és legnehezebb létkérdések egyike, hiszen „amikor a halálról beszélünk, akkor mindig az életről, az életmódról, az élet céljairól beszélünk”.[8] Abban az esetben, ha nem értünk egyet a wittgensteini megoldással, nevezetesen, hogy „az élet problémájának megoldását e probléma eltűnése jelenti”[9] akkor, érdemes a halállal foglalkoznunk – úgyszólván időt szánnunk rá -, amennyiben „a halállal való szembesítés elsőrendű értelme: ráeszméltetni az élet valóságára és lehetőségeire.”[10]