Amikor elkezdődött a pandémiával járó bezárás az első hullámban, hetedik érzéktől vezérelve még leszaladtunk a Dürerbe; utolsó koncertjeinket láttuk akkor hosszabb időre. Ugyanez vezérel a jelenben, néhány eseményre van még lehetőség aztán ki tudja meddig forgathatjuk itthon lemezeinket élőzenére vágyva.
Ez volt a vezérfonal november 27-én is, na meg a nem elhanyagolható tényező, hogy idei egyetlen koncertjét adta a Black Nail Cabaret. Nem mintha nem lenne foglalkoztatott a tatabányai duó, nemrég jöttek haza egy koppenhágai fellépésről, az elmúlt időszakban a Covenantot is kísérték németországi miniturnéjukon. A Fekete Zaj szervezésében előzenekarként a francia Saigon Blue Rain vendégeskedett, a friss helynek számító Turbina volt a placc, ami ha a beengedő legényeket leszámítjuk, egészen kiváló koncerthelyszínnek tűnik az első jelenlét után.
Majdnem egy évtizedes múltra vezethető vissza az Ophélie Lecomte és Franck Pelliccioli által megálmodott banda, ezen az estén négyesfogatként álltak színpadra. Ami miatt a Twin Tribes is mellőzésre került nálam, az nem hozott volna el hozzájuk sem, ha nincs mellettük fellépőként a BNC. A texasiak és a párizsiak is megtanultak jól zenélni, utóbbi esetében (is) ügyesen van ötvözve a sötét hullám és a post punk, nyakonöntötték némi éteri lebegéssel - a kémia nálam mégsem működik. Sablonos nóták, hiteltelen színpadi jelenlét (tényleg, kinek vicc a Joy Division oszcilláció fölé írt Depeche Mode?), szenvelgés. Tudom, egyre inkább mennek ezek a nevek manapság, ha rosszul vagyok kódolva, adjatok egy időgépet, itt sem vagyok.
Szerencsére az este összhangzattana azért jól sikerült. Sikerült Krisztiánnal is beszélgetnem dániai és germániai élményeikről, az is kiderült számomra, a Covid nem verte annyira őket el, mint oly sokakat. Ami lényegi információ, nemcsak a Black Nail Cabaret az egyetlen szál, komoly műhelymunkát folytat más kiadási elképzelések mentén, ugyan a konkrétumok terén többet nem írhatok ide, de ha megvalósulnak a tervek sokakat hozhat majd izgalomba a végeredmény.
A bő egyórás előadás egyik pillére a Gods Verging on Sanity tavaly megjelent albuma jelentette, míg folyamatosan soroltak a kedvelt korábbi slágerek is. Természetesen erre volt szükség ezen az estén. Láthatóan meghatott volt Emke, szép számmal és lelkesen jöttek rajongók, kívülről fújva a számokat. Nagy dolog ez ebben a stílusban itthon, ha személyes tábort tudhat magáénak egy zenekar. A Black Nail Cabaret megérdemelten kap rajongást és hálát, tehetségük visszajelzése nem merülhet ki lemezeladásban és like-ok formájában. A történet leginkább a színpadon él, mint már azt korábban is megírtam, hús-vér lüktet az egész, magával ragadja a hallgatót - nem egy egészen fiatalt is, a közönség sorai közé pislantva.
Zárásként a Gods Verging on Sanity bemutató sorai álljanak itt, köszönöm az estét a szervezőknek és a fellépőknek egyaránt.
"...Mi vagyunk az istenek, ánusszal. Elmélkedünk a helyünkről a világban, a halálunk értelméről. Megtaláljuk és megteremtjük a szépséget, és mégis eszünk, ürítünk és szaporodunk, mint bármely más állat ezen a bolygón. Egzisztenciális organizmusok vagyunk, és elménk küzd ezzel a kettősséggel. Különböző módokon küzdünk saját halandóságunk ellen - egyesek a szaporodással, mások a művészettel, mások a hatalommal, és vannak, akik egyáltalán nem küzdenek.
Milyen messzire jutottunk, és merre megyünk tovább? Hogyan vetjük le a régi bőrt most, hogy alatta az új nő?"
fotók: Valovics Tímea
