A Laibach zenekar legújabb lemezének anyagét Nietzsche Imígyen Szóla Zarathustra új színpadi változatához készítette, majd abból nem csak, hogy önálló új mű koncertezéshez is alkalmas kiváló önálló anyag keletkezett, hanem még a zenekar új felállását is eredményezte. Ezt hozzák el bemutatni az A38 Hajóra !
Ha létezik kultikus zenekar Közép-Európában, akkor a Laibach az, elsősorban azért, mert ezt a kultuszt a tagok maguk gerjesztették. Ma már nehéz elképzelni, hogy ez a nyolcvanas évek elején alakult szlovéniai (akkor még jugoszláviai) művész-, zenész- és provokátorcsoport milyen elemi hatást gyakorolt a korszak gondolkodásmódjára. Hogy milyen brutális csapásként érte a szocialista blokk kultúrpolitikáját egy maréknyi, alig leplezetten náci és kommunista katonai és ideológiai jelképeket használó, Wagnert és a korabeli mainstream popzenét egyaránt parodizáló avantgardista. Pedig - válaszolják ironikusan a képzőművész tagok az ellenük felhozott vádakra - "csak annyira vagyunk nácik, amennyire Hitler festő volt".
A Laibach kétségkívül a legnagyobb hatást gyakorolta a keleti blokk együttesei közül. A Frankie Goes To Hollywoodtól a Rammsteinen át Marilyn Mansonig és a Nine Inch Nailsig számtalan zenekar és zenei irányzat táplálkozik a laibachi örökségből, akár a látványelemekre, akár a zenére, akár a szövegekre gondolunk.
A Laibach története 1980-ban, abban a jelképes éveben kezdődött, amikor Lengyelországban megalakult a Szolidaritás és bevezették a szükségállapotot, Jugoszláviában pedig meghalt Joszip Broz Tito. Egy Ljubjanához közeli bányászvárosban, Trbovljében megalakul az eredetileg képzőművész-csoportként indult Laibach (mely nevét Ljubjana német elnevezéséből nyerte). A csoport később - egyéb színházi és képzőművészeti kezdeményezésekkel egybeolvadva - NSK, azaz Neue Slowenische Kunst néven valóságos művészi állammá nőtte ki magát, és a Laibach eme összművészeti szerveződés zenei leágazásává alakult.
Már korai koncertjei és performanszai óriási botrányt okoztak Jugoszláviában, ahol a náci jelképekkel kokettáló társulat egyenesen az önmagát a partizánmítosszal megalapozó jugoszláv állam szívébe talált. A betiltások és hatósági eljárások ellenére a Laibach 1985-től kezdve viharos tempóban kezdte megjelentetni lemezeit. A zenekar nemzetközi hírneve is egyre nőtt, és 1987-ben a Mute-nál (a Depeche Mode és Nick Cave kiadójánál) megjelent az Opus Dei album. A lemezen található brutál-indusztriál feldolgozások, például az osztrák Opus népi mulatós rockhimnusza, a Life Is Life vagy a Queen One Visionjének metálos-Wagneriánus-pszeudonáci átértelmezései, illetve a megjelenést követő turné valósággal a mainstreambe katapultálta a Laibachot.
A zenekar ezek után tudatosan és következetesen sajátította ki a popkultúra produkcióit. Megjelentette a Sympathy for the Devilt, ami nem más, mint a híres Rolling Stones-szám egy nagylemezre való különböző indusztriál-hangulatú feldolgozása, vagy a Let It Bet, ami az egykori Beatles-klasszikus teljes átköltése. "Nem hiszünk az eredetiségben" - jelentették ki a Laibach tagjai, amikor jóval később megkérdezték tőlük, hogy nem zavarja-e őket az életművét és külsőségeit teljes egészében tőlük lopó Rammstein óriási sikere. "Nem hiszünk az eredetiségben, ezért a Rammstein nem is lophatott tőlünk." Ez az esztétika végigvonul a Laibach-lemezek során, szégyentelenül és kételyek nélkül nyúlnak bármilyen anyaghoz, legyen az popsláger, Wagner-opera vagy nemzeti himnusz. A Laibach utóbbi időben született lemezei is ilyenek: a 2006 őszén megjelent Volk tizenhárom állam (köztük a Vatikán) és ráadásként az NSK hivatalos himnuszát tartalmazza - természetesen a jól megszokott indusztriál-techno átdologzásban. A következő, 2008-as sorlemez, a Laibachkunstderfuge is pontosan ezt az esztétikát követi: ezen, a kötelező szójátékot kihasználva sajátítják ki, és értemezik újra J. S. Bach műveit, bizonyítva, hogy a barokk egyházi orgonamuzsika szoros kapcsolatban áll a szételektronizált ipari technóval. Ezt követte a sokatmondó című Volkswagner projekt, aminek zenei (és ideológiai) tartalmáról mindent elárul a Richard Wagnertől idézett mottó: „Rendkívüli vágyat érzek, hogy megvalósítsam a művészi terrorizmust.”
És persze ott a tavalyi év nagy kult-sikere, az ironikus-parodisztikus sci-fi, az Iron Sky filmzenéje, amiben mindent összehordanak és feje tetejére állítanaik, amit valaha alkottak. A sikert meglovagolva pedig a Laibach még azt is megengedhette magának, hogy másokkal együtt önmagától is lopjon (oppardon: kisajátítson), és Reproduction Prohibited címen nem átallott egy „best of” válogatáslemezt kiadni – csupa-csupa korábban megjelent-játszott feldolgozásból.
Bár a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a szocialista blokk felbomlásával, a hidegháború végével - és az üzletileg jóval sikeresebb hasonló zenekarok feltűnésével – a Laibach, éppúgy, mint a politikus-művészi indusztriál válságba került. Ám a 2004-ben megjelent életmű-összegző válogatáslemez, az Anthems, és azt követő amerikai turné újra a figyelem középpontjába állította a Laibachot. A turnéról készült Divided States of America DVD erőteljes dokumentuma annak, hogy a - ki tudja, hányadszorra - megújult zenekar ismét eltalálta a közhangulatot, jelesül a szeptember 11. utáni össz-amerikai félelmet és bizonytalanságot.
A Laibach három éve járt utoljára az A38 Hajón, akkor a hosszú szünet után megjelenő új sorlemezét, a Spectre albumot mutatta be, most pedig itt az Imígyen szóla Zarathustra című új lemez, amellyel a Laibach kísértete ismét bejárja Európát!
