Egy tizenharmadik századi párizsi püspök reflekciói a tanult mágiára
Talán elsőre meglepő, de a mágiával tudományos formában is lehet foglalkozni, jóllehet ekkor a történész nem annyira a régről - egyébként kéziratokban nagy számban - ránk maradt különféle praktikák hatásosságát, és alkalmazhatóságát vizsgálja, hanem a mágikus műveleteket rejtő kéziratok eredetét, azok szerzőit, illetve a gondolkodásra, a kultúrára, sőt gyakran a tudományra gyakorolt hatásukat.
Az bizonyos, hogy a reneszánsztól kezdve a mágia és a hozzá kapcsolódó egyéb ismeretek jelenléte hangsúlyosabb a korszak írott anyagában, de megállapítható, hogy már körülbelül a tizenegyedik századtól kezdve Európa egyre jobban ellátott mágikus szövegekkel. A mágia ezen fajtája írásbelisége, valamint a megértéséhez szükséges háttértudás miatt is különbözött a népi mágiától, vagy a babonától, ezért is hívja a szakirodalom tanult mágiának. Az, hogy ez a tanult mágia összefüggésbe hozható középkori egyházi személyekkel nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy ebben az időben a megfelelő a kéziratok elolvasásához és megértéséhez szükséges műveltség és tudás elsősorban a klerikusok számára volt elérhető.
A párizsi püspök, akit a cím említ Guillaume d'Auvergne és elsősorban filozófiai és teológiai írásai vannak, ezekben találhatunk számos utalást a korabeli mágikus szövegekre. Természetesen egy klerikus nem engedhette meg magának, hogy csak a saját szórakozására olvasgasson ilyen könyveket, Guillaume célja, hogy a könyvek állításait cáfolatokkal megsemmisítse, és saját olvasóinak útmutatást adjon, hogy mi elfogadható és mi nem a mágiával kapcsolatban.
Az érdeklődők számára meglepő lehet, de az derül ki Guillaume d'Auvergne írásaiból, hogy a korszakban nem nagyon használtak specifikus fogalmakat a mágikus műveletek megkülönböztetésére, így például a necromantia elvesztette eredeti jelentését: nem jelentette az elhunytak szellemeinek megidézést, csupán démoni mágiát. Egyébként is démoninak számított minden olyan tevékenység, amely valamely szellemi lények segítségét feltételezte. Ez jelenti valójában a legfőbb kritériumot a természetfölötti, vagy éppen csak szokatlan dolgok megítélésében: ha valamilyen tevékenység kapcsán démoni segítséget vett igénybe a mágus, akkor az démoni mágia volt, ha nem igényelt a művelet démoni közreműködést, az elfogadható volt még egy püspök számára is, utóbbi tevékenységeket Guillaume a magia naturalis - természetes mágia - elnevezéssel illette. Ez tulajdonképpen csak a természet rejtett erőinek ismeretét, illetve használatát feltételezte, például új teremtmények megalkotásakor, vagy egyes állatok, vadállatok elfogásakor - ezekben az esetekben elég különös receptúrákat javasoltak a szövegek: állati (és néha emberi) testnedvek, akár belsőségek kotyvalékát, vagy főzetét.
További érdekesség, hogy Guillaume d'Auvergne nincs egyedül ezzel a tájékozottságával a korszakban, mások is ismerték azokat a főként az antik Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított, de igazából arab eredetű könyveket, amelyeket ő idéz. Hogy miért olvasták ezeket az írásokat művelt egyházi személyek is, az rejtély, habár a kifelé hangoztatott szándék általában az volt, hogy a káros tudástól megóvják a keresztény olvasókat. Meglepő módon ezek a szerzők - Guillaume is - kihangsúlyozzák, hogy csak fiatalkorukban vizsgálták ezeket a démoni mágiát tartalmazó szövegeket. Ennek ellenére évtizedek múltán is jól emlékeztek pontos részletekre. Lehet, hogy nem is emlékezetből kellett idézniük?
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
