Gnóthi Szeauton

"A szép mindig groteszk"
(Charles Baudelaire)
 

Rásonyi Ábel festményei igen szélsőséges reakciókat válthatnak ki a szemlélőből. Furcsa zavarodottság, döbbenet kerítheti hatalmába, mikor e különös portrékra tekint, melyek a XXI. század elejének mindennapi valóságától oly eltérő, oly idegen világból tekintenek le rá. Hiába próbálna azonban zavarát rejtve tovább sietni; a kifejezésmód különös szuggesztivitása már az első pillantás után a képekhez bilincseli.
A lélek mélyén meglapuló kifürkészhetetlen sötét, az emberi létezés abszurditásának kíméletlen igazsága válik láthatóvá ezeken a – hangulatukban és kifejezésmódjukban némiképp Francisco Goya fekete festményeit idéző – ábrázolásokon. Igazságtalanok lennénk azonban, ha Rásonyi művészetének csak a sötét, az emberi psziché árnyoldalaival foglalkozó szemléletét emelnénk ki. Megjelenik ugyanis egy másik, fény felé törekvő aspektus is, amely a lélek transzcendencia-igényét, a szellemi felemelkedés lépcsőfokait igyekszik formába önteni. A művész választása itt az emberiség egyik legtiszteletreméltóbb kultúrája, az ind-hindu hagyomány formanyelvébe öltözve fejeződik ki.

A művész felfogása mondhatni egyedülálló napjainkban: a legtöbbször bizarr, sokszor a groteszk határait is súroló alakokat egyfajta hieratikus, a középkori freskó és a keleti ortodox ikonfestészet szabályait idéző rendszerben alkalmazza. A perspektivikus ábrázolásmód elvetése az ábrázolt alakok ontológiai helyzetére utal: a harmadik dimenzió bevezetése az időbeliség megjelenítését vonná magával, a művész szempontja azonban a személyiség individualitása helyett annak örökkévaló, ideális lényegére vet fényt. A farost lemez konzekvens használata és a sötét háttérből kiemelkedő alakok alkalmazása szintén az ikonfestészet hatásáról árulkodik.

Miként a mennybe való felemelkedést megelőzi a pokolraszállás, először a sötét, démonikus entitásokat ábrázoló festményeket vegyük sorra.
Az itt bemutatásra kerülő alkotások többsége a középkori és kora újkori Európa okkult hagyományából építkezik. A képeken megjelenő démoni entitások leginkább a John Dee, Johann Weyer, Cornelius Agrippa és némileg Nicholas Flamel nevéhez köthető keresztény hermetizmus irányvonalához kapcsolódnak. Találhatunk azonban egyéb hagyományokra utaló allúziókat is: a görög-római antikvitás, a középkori japán buddhizmus (Necsuke) vagy belső-ázsiai samanizmus (Sitri) is képviselteti magát egy-egy képen.
Johann Weyer különösen fontos a művész számára, hiszen a reneszánsz okkultista egyik munkája, a démoni hierarchiákat ismertető Pseudomonarchia Daemoniorum kiemelt ihletforrásként szolgált. A H.P. Lovecraft-hatásait is magán viselő Nutrix Gamigini című kép a Gamigin-re utal, amely entitás Weyer szerint a pokoli hierarchiában a márki-fokozatnak felel meg, és démonok légióinak parancsnoka. Ez a lény a bűnben elveszett lelkek és a vízbe fulladt emberek kísérteteinek tanítója. A képen a Gamigin dajkaként jelenik meg. Az ábrázolás felkavaró és ugyanakkor ironikus: Gamigin, a Kisdedet kezében tartó Mária egyfajta torz ellenképe, amely az ellentétébe fordult spiritualitást, a lárva pedig a bűn csíráját, a gyermek Antikrisztust jeleníti meg. Ha a biblikus motívumok nyomán akarunk továbbhaladni vegyük szemügyre következőként a Patefacio (Signi Tabei) című művet. Ez a festmény az egyik leggazdagabb szimbólumokban, ugyanakkor kifejezésmódját, hangulatát tekintve talán a legriasztóbb is egyben. „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona.” Olvassuk a Jelenések Könyvében (Jel 12,1). A „Napba öltözött asszony” szintén a Mária-ikonográfia egyik motívuma, jelen esetben viszont az isteni fenségesség félelmetes aspektusaként jelenik meg. A fátylak mögül előbújó asszony kezében a halál rúnáját tartja. Az Apokalipszis, azaz a „fátylak lehullása” itt mint a világ lényegének feltárulkozása értelmezhető: a kép szélein látható koponyák a hamis próféták pusztulását, a ledőlő torony Babilon – azaz a bűnös világ - lerombolását jeleníti meg. A háttérben látható szigillum, egy ördögűzésnél használatos szimbólumcsoport tagja.
Szintén a halál egy aspektusa jelenik meg Nemesis című képen. Itt azonban a félelmetes helyett a fenséges kerül előtérbe: az ábrázolás harmonikussága a görög-római antikvitás apoteózis-felfogásához kapcsolódik: császárok, hadvezérek, kiemelkedő hősök haláluk pillanatában istenekké magasztosulnak. Sokkal riasztóbb azonban Yama, a hindu és buddhista hagyomány halálistenének ábrázolása. A megvalósítás a tibeti buddhista ikonográfia nyomvonalán halad, amelyre a jellegzetes Bódhiszattva-korona és holttesten taposó istenség tradicionális indo-tibeti képzete is utal.
A holttest az egot jelképezi; a buddhizmus felfogása szerint halálban megsemmisül az ember empirikus énjének teljessége. Ugyanakkor - a tantrikus felfogással megegyezően – a halál mint transzformáció misztériuma felfogható. Yama brutális és kíméletet nem ismerő módon temeti maga alá a „régi embert” – amely egyszersmind a feltételekhez kötött szubjektum, a szamszárai én feloldódása is az ember lényegi, abszolút természetében. A halál csak az empirikus, testi ember számára megsemmisülés: a felébredt „belső ember” a szellemi „én” számára a felszabadulás kapuja is lehet.
A Sámán szellemi „utazása” során a legkülönbözőbb élőlényekkel találkoznak. Ezek mind szimbólum-értékkel bírnak, lehetnek az isteni világ küldöttei amelyek transzcendens tudással ruházzák fel a sámánt. Különösen negatív előjel azonban, ha révületében rovarral találkozik, amely a halál szimbóluma. A művész itt Weyer demonológiájának Sitri-nevű alakjával, a pokol nagyhercegével azonosítja ezt a gonosz hatalmat.
Az eddigi – szellemi hagyományokhoz kötődő témáktól - némileg eltér a Zaelos és a Mons Dementiae című alkotás. Mindkét kép H.P. Lovecraft munkásságához köthető. A Mons Dementiae, az író egyik kisregényének, Az Őrület Hegyeinek hatására keletkezett. Az Antarktisz jéghideg magányából kiemelkedő sziklaóriás alatt más dimenziókból származó lények városa fekszik – ugyanakkor a fejjel lefelé fordított Istenszem és a tengerben sötéten tükröződő szikla az önnön ellentétébe forduló isteni, az őrületként megmutatkozó pusztító hatalom, mely a teremtő princípium örök kiegészítője. A Zaelos a lovecrafti „külső űr” az ismert világ formáin túl fekvő differenciálatlan káosz félelmetességére utal: az abszolút, csillagtalan űrben feketén lángoló nap a modern ember végletes, önmagába zárkózó magányának is szimbóluma.
Ezzel a végső magánnyal szembeállítva azonban ott találunk egy pozitívabb, a megváltás lehetőségét magában hordozó irányvonalat is. A Mahábharátában ezt mondja Visnu: „A jámborok felszabadítása, a gonoszok megsemmisítése, valamint a vallás elveinek visszaállítása végett korszakról korszakra megjelenek Én.” (Bg 4.7-8) Visnu, egy világciklus alatt kilenc avatára formájában jelenik meg, amelyek közül itt ötöt láthatunk. A hinduizmus szerint az idő ciklikus folyamat, melynek során a létezés állapota a kezdettől való távolság arányában fokozatosan romlik. Isten azonban időnként inkarnálódik a teremtett világban, hogy a kezdetek bölcsességét helyreállítsa. A Puránák tanúsága szerint a teremtés kezdetén Visnu Matszja avatáraként inkarnálódott. Az isteni hal az óceán mélyére merült, hogy felszínre hozza az elveszett Védákat. Kurma, a teknősbéka-avatára is a földet mentette meg, mikor az elsüllyedt Mandara-hegyet a helyére emelte. Varáha-formájában az Úr megszabadította a világot Hiránjaksa démontól. A félig ember, félig oroszlán Naraszinha odaadó bhaktáját, Prahláda-királyfit mentette meg zsarnoki apjának uralmától. Vámana a törpe, a démonkirálytól szerezte vissza a világot, akitől csak három lépésnyi földet kért, ám három lépésével átszelte az egész kozmoszt. Szintén a hindu tradícióhoz kapcsolódik Ganésa, az elefántfejű isten. Itt azonban nem szokványos, vidám és jóindulatú aspektusában láthatjuk, hanem mint Gana-Ishvarát, vagyis a mágikus és ezoterikus tudományok patrónusát. Kali a vérivó istenség jelenlegi sötét korszak, a Kali-Yuga reprezentánsa, míg férje Siva a hinduizmus kiemelkedő istenalakja. A mai indiában Siva Visnu mellett a leginkább tisztelt istenség. Itt meditációs testtartásban, mint archetipikus jógit láthatjuk. Míg a Visnu-tisztelők alapvetően egy teista nézőpontból tekintenek Istenre, Siva hívei sokkal inkább a Legfelsőbbel való misztikus egyesülés lehetőségeit keresik.