„Omnis mundi creatura
quasi liber et pictura
nobis est, et speculum.”
Alanus ab Insulis:
Omnis mundi creatura
Fiat
Ez az, amit sosem írt meg,
amiről éveken át csak gondolta,
hogy egyszer okvetlenül megírja.
Gondolta, megírja, de ki sosem
ejtette a szót, mely mintha félelmetes
varázslat hívószava volna.
Fel-feltámadó viharként, sosem
elülve visszhangzott fejében
a legyen, legyen, legyen, legyen.
De csak a suttogó hiányt hordta
körbe a nyugalmat remélő vér,
a bizony mondom érthetetlen
és folyton széttörő édességét,
olykor pedig beleborzongott
a távollét felfoghatatlan hűsébe.
Sötétlő télbe
Rövidülnek egyre a napok.
Irigyen rejtik el világukat,
a szerteszóródó égi fényt,
s ködpaplannal a felhő kapukat.
Rövidülnek egyre az évek...
Nem jók a régi, hetyke miértek,
amelyekkel gyerekes lépteim
hosszát egykor a nyárhoz mértem.
És elégnek a könnyű titkok;
füstté válnak, mint összesepert
száraz levelek, és hamuvá,
a gondosan végzett munka után.
Szakadó képek zaja űz hozzád:
barnuló szirmok hullanak így
az első faggyal a sötétlő télbe,
a szerelem evilági végzetével.
Müszterion
Ki kérdezné, milyen
régóta vacakol itt
ezzel az átokkal
– mintha lenne értelme
gondolkozni régi
és örökre elveszített
jelenléten. Részvétlen
szelek nyitnak zúgó
űrt parázsló agyába,
míg az új égre gondol,
és arra, hogy jó volna
érkezni messzi helyekre
vezérlő csillaga útján
énekelve, táncolva,
magafeledő álomból
ébrenlétbe hajolva.
Örök bíztató
Remegő kezed alól
egyre könnyedebb vonalak,
egyre biztosabban záruló
gömbölyű alakzatok,
és egyre törékenyebb ívek
rajzanak a fehér lapra.
Útjaid nem fogynak
lábadat, mégis, egyre kevésbé
zavarja görcs, nehézség,
járásod csak egyenesebb lesz.
Mintha valami készülődne
a lapos történetek ülepedtével…
Holnap még nem az ünnep
hajnalát köszöntheted,
ám az átvirrasztott éj után
izzó szemed tisztábban lát,
mint ezelőtt akármikor
örömben, várakozásban.
Életet zendítő dallam árad
kemény ágyat kívánó részeidben,
ébreszt, és mintha muszájból,
vég nélkül darálod magadban
dallamára az örök bíztatót:
Veletek leszek minden nap–
Alétheia
Őszi, sötét hajnalon siettem
saját utamon – a messzi
város felöl fújó hűvös szél
sebzett felhőket vert.
Míg zártam a kertkaput,
elnéztem a szántás felé,
ahol együgyű, ismerős
őzek szimatoltak az ég felé.
Ősi rémület nyúlt fel értük
és kapta el csánkjukat;
várnák meg, ahogy a kelő
Nap fénye láthatóvá festi
ama űzött vándorok bőrén
a felhőkarcolók vágta, már
sosem gyógyuló sebeket.
Összeértek pillantásaink
és bokámon éreztem
közös végzetünk szorítását–
Meleg, sós cseppekben
vér kezdett szemerkélni.
Szénégető
Megmásulnak mind
a féltett emlékek, mert
végtére csak begyulladt
és ég, lassú tűzzel,
mintha körben minden
egy mutatvány lenne,
egy halom hasított fa;
és szétterül sűrű,
maró, fojtó füstje
erdőkre, tisztásokra,
falvakra, városokra,
megfakítva, kiszürkítve
az éghetetlen színeket,
a világot, az én kiterített
szívemet, az én
végtelen szívemet.
Oranta
Most nem emlékszel, akárhogy
erőlteted magad, hogy máskor
sírtál-e már úgy, mint akkor,
az égre tárt karú Szűzanya
képe alatt, az örömhír
értelmének villanó fényében
állva, ahogy eztán arra
sem fogsz emlékezni talán,
ahogy ím', ama kép kísért,
hiszen kemény vagy,
kikezdhetetlen és sima,
hiába a mennyek minden
megnyílása fölötted,
holott a titkaid kulcsát őrző
szekrénykében, hívogató
szenvedélyeidbe gyűrve
ott az a régi kép Noéról,
ahogy azon a világelejei
napon átlátszó lélekkel
várja vissza galambját.
Képzelt versek
Képzelt versek szálldosnak
fejem körül, mint lámpafény
bűverejét megtörni
gyenge pillék és bogarak.
Pedig ó, hogy mennének,
törve a gravitáció
értelmetlen szerelmét,
csak erejük volna hozzá...
És ha sikerül néha
egynek-egynek szakítani,
végignyúlva egy cetlin
gúnyolódik, átkozódik.
Átsuhannak felette
a szépre és bölcsességre
vágyó mohó nézések:
Sosem tudni, mit keresnek.
Katabolé
Mintha, mint néma kísértetek
a fekete ágakon, még a madarak
sem tanulták volna meg
a világot ébresztő énekeiket.
Mintha meg se hallotta volna még
senki a teremtett dolgok és lények
neveinek messzehangzó
himnuszát zengő angyali kart.
Mintha az áradó vizek sem
lettek volna még szétválasztva,
a jóslatok alatt fuldokló égen
meleg szürkeség boltozódott.
Egyre-másra akadtak el a siető
gondolatok, és észrevétlenül
változni kezdett lassan,
lényegtelenné válva minden.
Aztán ahogy az a jelekből már
kiolvasható volt, hullni kezdett
a hó, és a táj idővel űzött
emberpárhoz vált hasonlatossá.
33
Kései kísértetek zörgetik
a sárga-piros-barna leveleket,
mintha csak a hajnali szél
tenné, ahogy azt sokszor vakon
hiszem, hiszen megnyugvás
másra gondolni, mint
a mindig új holnapra éhes
régi holtakra, amikor titkos
akarattal és örökké hibás
hittel játszom a fények
és árnyékok egyszerű játékát,
hogy vagyok és élek ott,
ahol bizonytalanul állnak
a munkák, és csak tolódik
a bedeszkázott templom-
ablakok újraüvegezése,
pedig a régi, színes üvegek
a békét őrző altemplom
pókhálós zugában állnak,
háborúk elöl menekítve.
Ancilla Domini
Csontokat kapar elő
ismerős mélységekből,
s mintha múlna valami
a makacs képzeleten,
múzeumi tárlókba
tölti rendszerezve,
az emberöltők óta
kristályosodó színes
légvárak tágas, hideg
termeiben, csak lássa
bárki az álmodott múlt
árulkodó jeleit.
S míg fejében hanyatló
birodalmak árnyai
kísértik egyre-másra,
szívesen gondolkozna
már inkább a felfénylés
igazi természetén,
megértve, miért is járt
az angyal Máriánál.
Képmutató
Építkeznek a hegytetőn.
Szerszámok zúgnak az egyre
magasabb falak árnyékában,
felverve minden élőt, amíg lent
a völgyben, ahol megrekedt
a hideg, fagyos mosolyú
porcelánbabák alusszák át
a reggelt. Álmukban a napos
lejtőket járva borzongnak meg
és rezzennek össze, amint
fedetlenül hagyva gömbölyű
formáikat lecsúszik róluk
a paplan; alig is érzik, hogy
melegebb a sugaras, zöldülő
hegyoldal, ahol favágók járnak
a tavasz előtt, mint a nyíló
szemüket fényesítő pára, mely
hajnalban még hajuk hullámos
tincsein zúzmara volt, fehér
szépségük koronás takarója.
Mandala
Csak itt a külső udvarban
járnak egyre körbe, csoszogva,
óvatoskodva, nehogy elessenek.
Megfogadták, amíg tart e játék,
nem hallgatnak figyelmeztető
szóra, kérésre és hívásra,
hanem ha ismerősökké vált
a meztelen talpaknak minden
kavics és rög, akkor leülnek
az égtájakra nyitott kapuszárnyak
árnyékába, és megbeszélik, hogy ki
mire emlékszik a forró évezredek
közösen elképzelt formáiból,
melyek virágillata visszaaltatja
bennük egyenként a fürge senkiket.
Csak színes falakat tornyoz a szél-
Carmen
Nem okvetlenül a szerep miatt
suttog annyira halkan, hogy a maszkon
túl nem hallatszik egy fél szava sem,
hanem talán mert a játszott alakról
éppen annyit sejt, hogy nem rá írták,
az tőle messzi, számára idegen;
de most a színpadon, e játékban
mégis jelen kell hogy legyen valahogy,
legyen egy-két semmitmondó sora,
amivel hozzászokik az örökké
változó körülményekhez, amíg
el nem dől, hogy a művet előadják
végül, vagy csak szépen megköszönik
a szerzőnek, hogy volt szíves és gondolt
rájuk, foglalkozott a lecsúszott,
vidéki társulattal, tehetségét
rájuk pazarolta, de ezúttal
a régit vennék elő újra, hiszen
úgysem érheti baj őket, amíg
süt körülöttük az ostobaság.
Üresedik
Mint ujjbegyével az egyszerű
pohár peremén körbe-körbe,
táncol gondolatban, és miközben
bora hozzámelegszik langyos
hitéhez, elbizonytalanodik
szent felindulásában. Szétcsúszó
magabiztossága egy kérdéssé
olvad: Miért is löttyintene
italából a szomjas földre?
És mintha a közeledő ködből
valami szétzavarni készülne
nyugodalmas perceit, szél
koccint a kancsó hasához
egy frissen törött ágat; a béke
jeleként kéri talán, igyon,
amíg tart még a fűszeres borból,
amíg tartanak még az ősz
kellemesebb napjai, hiszen
ideje fogy egyre, hogy eldöntse,
mit is akar feledni végül.
Larvae
Miképp mondhatod őszintén,
hogy te aztán végképp nem vártad
a derű ígért felfénylését, ahogy az,
mint a május, íme, eljött mégis?
Mondhatod-e, hogy nem vártál
az örökké nyirkos beton-repedésekbe
kukucskáló, hívó napsugárra,
mely melegít vagy lángot gyújt?
Síró fák lombfüggönyén át hallom,
mintha még tanítanád: Hazugság
az élet a tükrökön túl, mint fényes
irodák polcai között. Hazugság,
hogy lehet élet a nagy akaratok
és a feszülő szél közötti csendekben.
Pedig láthatod, remény sincs már
arra, hogy az életet máshol–
Gyors, gyors, lassú
Plaza Regia
Innen úgy látszik, hogy átléptek
egy belvárosi háztetőre
a székesegyház oszlopszékéről
a szobrok. Talán megelégelték
az ott töltött emberöltőket,
és indulnának, amíg a savas
esők el nem marják omlékony
mésztestüket, mint Máriának
ajánlott országukat a maradék
vágyakból gyúrt emberek;
körbenéznének, él-e vajon
a feldúlt Kárpátok alatt,
a tarra vágott Kárpátok alatt,
a mérgezett Kárpátok alatt,
a meggyalázott Kárpátok alatt
még rendíthetetlen alattvaló-
Apatheia
Sosem volt bátorsága
közelebbről szemügyre venni
a különös, de mindig távoli
jelenségeket, amelyekről
tudni vélte, hogy mifélék
és mi végre történnek,
mi a hatásuk és meddig,
és amelyekről azt biztosan
tudta, hogy őt soha,
sehol és semmiért, hiszen
jelenléte e világban minden
másnál nyilvánvalóbb,
leírható és behatárolható
élete semmiben sem hasonlít
a szerencsétlenekéhez és
a kiábrándultakéhoz, akik
arcán a mosoly mégis, mintha
másképp állna, mint a próba-
babákén, amelyekkel viszont
bármikor bármit eljátszhat.
Játékrontó
Hét, esetleg nyolc éves voltam.
A délutáni szürkületben
madarak vonulását figyeltem,
amint érthetetlen módon
hozzák-viszik az évszakokat
a messzeség és Nagyatád között;
és a távoli erdőkre gondoltam,
mély tavakra és hűs folyókra,
amikor anyu megkérdezte,
mi leszek? Erdész, azt mondtam,
vagy favágó. [Rönkházban
éldegélve, idegenül mindenkinek.]
Felnevetve juttatta eszembe,
hogy hiszen félek a sötétben,
egyedül, mindenféle neszezésben…
Akkor nem válaszolhattam azt,
hogy az elmúlik, mihelyt
megnyertem a magam életét,
hanem fekete-fehér filmekre
gondoltam zúgó rakétákról.
Athanor
Virágait nyitogatják
az éltető lángok, húsa
titokzatos virágait,
és méheraj kel a vérből.
Összegyűjtik a sóharmat
alatt nyugvó rét melegét,
öszzegyűjtik a nyűglődő
életvágyak maradékát,
hogy az egyre féktelenebb
hőség elől égrenövő
látomásként vigyék el
a jövendő lángok hírét.
És mikorra már azt hinné,
a tűzé lett az élete,
csodálkozva néz fel s körbe:
Szóló dalként árad egyre.
Biztos látta őket
Erre jártak, láttam őket.
Mind itt voltak, megszámoltam őket.
Nem készültek semmire, láttam őket.
Sokszor gondolok úgy rájuk,
ahogy láttam őket egyszer,
aztán többször. Mindig kevesebben jöttek.
Lassan elmaradoztak,
és talán öregedtek is velem,
hiába, hogy ködből voltak
és felette szikrázó napsütésből.
––– Láttam őket...
Hiányoznak, de talán nem is
nekem, hanem annak, aki látta őket.
Valaki biztos látta őket.
JHVH
Régi, nagy várakozásába
menekül dörmögve-dudorászva,
és kopott nevű angyalok sárguló
csontszobrocskáival játszik.
Tervezve rendezgeti őket,
hogy azokon a tűzesős
napokon melyik hol álljon,
merre nézzen és induljon.
Aztán valami unalmas
gondolattal félresöpör mindent,
és újra előveszi a dicsőségek
szamárfüles albumát,
és úgy mosolyog a Gyehenna
fényes képein, a bárányokon,
választott népén, mintha
nem történhetne már semmi–
Deus erat Verbum
A magány mélyén a legszebb, amikor
végre hiánytalanul együtt lehetünk
mindannyian, akik csak voltunk
és vagyunk, mindannyian, akik
valaha szót váltottunk egymással,
akik összenéztünk, és ugyanazt
gondoltuk egy és más dolgokról,
mindannyian, akik olykor úgy éreztük,
egy a tüdőnk és egy a szívünk,
és így, együtt, a csendek lassú
virágzásában, amelyről tudjuk,
ez is csak szerelem, mégha talán
a varázslat hiányzik is belőle,
lehúnyhatjuk fáradt szemeinket:
Talán így szeret minket az Isten
a teremtés szavának világlásában.
Hajlékot készít
A gondolatot mindig elvéti,
a szót mindig eltéveszti,
a verssorokat mindig elrontja,
hiába igyekszik nem igyekezni.
A dallamokat mindig elhallja,
a színt mindig félrenézi,
a mozdulatot mindig elrontja,
csak nézik egyre, bolond madár.
A titkokat sorban elárulja,
a semmiségeket sorban felnagyítja,
a kis könnyeket zokogásnak hazudja,
míg aranymetszést keres mindenben.
Pedig ha mély álomba ringatná
egyszer a jó isten, végigmutogatva
neki a homály fokait, nem méricskélné
talán a véges csendeket többé.
Hészüchia
Mire odáig jutsz, hogy
nem gondolkozol a rád találó,
megoldhatatlan kérdéseken,
millió évek fénye fehéríti
bőröd egyre áttetszőbbé.
Koporsódra fegyelmezetten
lapátolják szüntelenül derék
legények az omló rögöket,
hányják a völgyből fel,
hegytetőre, vágyakozva
utánad, bárcsak melletted
fekhetnének, földsüketen,
abban az ismeretlen, mély
csendben. Vagy kalapot
emelnének előtted újra,
álmaikon túl összefutva
veled a lerombolt város
kísértetházai közt, ahol
karjukban pörögtél régen,
minden táncot eljárva.
Világ Tamása
Megkötötted magad a végtelen
hitetlenség nyűhetetlen kötelével.
Mintha mondtad volna, úgy rémlik,
a kételkedés szálaiból fontad.
Félrenézésed, képtelen voltam
eldönteni, kitől való jel inkább:
A szégyenlős, örök kisfiútól,
vagy a hazugságok szőttesében
otthonra lelő embertől? Mindegy;
hiszen ahogy kezemben fogom
csak annyit érzek, dacból van.
A dac fénylő, bordó selyméből,
mellyel Istenhez kötötted magad,
mielőtt még bármit elhatároztál volna.
Már ha lehetőség lenne rá, mondod,
sem nyúlnál a világ vérző sebébe.
Gyors, gyors, lassú
Nigredó
Mérgezett, fekete rögöket szór
távoli, nyitott szívébe, mintha
virágot dobna temetetlen
halottjára; illatos szirmokat,
világa legjavát. Nyeljen el
csak mindent ez a sose
feltelő sírgödör, embert
és angyalát, hogy később
megszülethessenek újra,
az idők végezetén – erre
gondol, és arra, hogy ki
is az, aki gondol valamire.
Ki az a tébolyult, aki hiszi,
hogy vezet valahova
a minden dolgok összetörése.
Talán ha elhagyna néhány
bekezdést a szövegből,
megtarthatna néhány rózsát,
hogy valaki később síremléke
vázájába tegye megbocsájtón,
vagy visszatérve az eredeti
recepthez, kihagyhatná a fényt
mindebből. Túl régóta
hibáz el minden lehetőséget.
Pandemonium
Két lépés között a földre köp.
Nehéz műszerét igazgatja
vállán, ne nyomja nagyon,
míg Átok-földjén óvatosan jár;
és mint ki sejt valamit,
félve körbenéz, a messzibe kémlel,
mozgást keres a Koponya-hegy
alján, amerről hallja még
Bernát lovagjainak csatazaját,
de amerre csak apró ördögök
árnyait látja munka közben
– mintha makacs láz gyötörné.
Aztán felállítja mérnöki
leleménnyel okos eszközét,
hogy a távolságokat megmérje
körbe, és a szinteket. Rajza
pontos lesz, jól használható,
ha gazdája kéri majd égig
érő tervéhez, a terméketlen
pusztaság benépesítésekor.
Fantazma
Ha költő volnál igazán, akit
előzékeny társak olykor odaengednek
az irodalom teteméhez,
hogy mintha csőröddel, belevájj,
hogy mintha fogaddal, belemarj,
akkor talán mint élőről szólnál
róla, hogy íme, lettünk egymás
részei, még az idők vége előtt;
közben pedig azon lennél, hogy
küldjön a sors valakit hozzád, aki
bekémlelne az elefántcsonttorony
elefánttemetőre néző ablakán,
mi hír támasztható a puszták
végéről, amit hálátlan szelek
vinnének romlott vidékekre,
pár szóban, gyorsan égő címként,
hogy mosolyogva mondhasd,
nem így gondoltam ezt az egészet.
Hiszen te mindig tudtad, milyen
volt, amíg élt, fényessége teljében.
Deus ex machina
Ahogy tested sara nehezül,
éjjelente egyre gyakrabban
zuhog rémálmaid belakott
színpadára lapos kavicsokban,
éles szilánkokban
és hófehér gyöngyökben az idő,
mint égi leirat, hogy fejeznéd
be végre az oktalan ténfergést
az élet csodás felvonásai
között; és bár érted, mégis
azzal magyarázod újra,
történeted angyala az,
aki eltéveszti a jelenetét.
És csak forog veled az éj,
talán valaki pörget és húz,
a gerinced beleroskad, amíg
ráébredsz, nem nyithat
a hajnal, csak üres teret,
ahol már biztos nem ér földet
az ég titokzatos küldöttje–
Szökőnap
A nyugati domboldalban, ahol
foltokban kopik az erdő szövete
délutánra kissé felmelegszik
a sokéves avar, de ahová nem
kukucskálhatott be a Nap, a dér
maradéka tartja magát hajnaltól
hajnalig, mintha nem változott
volna semmi az évszázadok múló
hullámverésében, csak a fájó
illúzió nőne valahol, innen
elég messze ahhoz, hogy békében
zöldüljön a föld új tavaszra várva.
Aztán napnyugtával véget érnek
a kivételes órák és a röpke
varázslat, hogy a halálfélelem
íze itassa át ismét a tájat.
Teretiszmata
Hajnali egekbe részegedve
Arisztotelész, aki azelőtt
sosem, hirtelen könnyűnek
és felejthetőnek érezte
összes kifejtett és kifejtésre
váró eszméjét. Lehunyta röpke
pillanatra álmos szemeit,
de mielőtt még vérével
szétáradhatott volna újkeletű
gyengesége, megemberelte
magát. Miközben színes madárkák
hulltak a deres fűre, átfutott
agyán, hogy talán hibás nézet
a csicsergést így elválasztani
a kotkodálástól, és talán jó
volna kimasszírozni kezdődő
görcseit lábából, derekából,
hogy felidézhető maradjon
még néhány ezer évig, vagy tovább,
az elröppenés örökös mozdulata.
Múlóban
Múlóban a báli szezon. Látom, elszállnak
arcodról a festett madarak jobb hely
után kutatva. Csak el, el a mélyülő
ráncokhoz hasonló kiszáradt folyómedrek
forró, kavicsos meredélyeitől. Eddig jó
volt erre fészkelni, ám a forróság
számukra végképp elviselhetetlenné válik.
Valahol, túl az életed feledhető napjain
aztán rálelnek a sosem tétlenkedő hősökre,
akik kivágják mind az elbeszélhetetlen kínokat.
Tested törődöttségét újabb gondolatokkal
elleplezni ráérsz talán aprószentek felé.
Ecetesedik
Az ínség éveire gondol, és arra,
hogy mire befejeződik ez a háború,
egy önmagát túlélt vénség lesz.
Kicserélhetetlen hadifogoly
egy soha fel nem épült városban,
a haladás áldozata. Elgondolja,
talán ha semmi mást nem tesz
egész életében, mint üldögél
társaival némán a hantokon
szanaszét, ahogy teszi végre,
a láthatáron túlfutó, vörös vonalak
vázolta álom jövő főterére
vágyakozva, emberségben
elrongyolódva, akkor is különb
értelmet nyert volna minden.
És mindenre ráígérve táplálja
múlhatatlan rosszkedvét,
egyre szebb szavakat keresve.
Pszükhopomposz
Belekapaszkodna szállongó szavakba,
hátha elröpítik magasra, messzire.
Csak tudna jó erősen közéjük markolni.
Csak tudná magát egyszer biztos helyen,
távol a hiány rossz varázslataitól,
és mindentől, ami csak emlékezteti
méltatlan és múlhatatlan éhségére,
mellyel hagyta nyakát a küszöbhöz
láncolni, örök merengésre kárhoztatva.
És amikor világosodó, deres hajnalokon
erőt gyűjt az égre nézéshez mégis,
tudva, hogy a csoda látásáról lemarad,
még épp látja a kapun áthúzó hollót.
A vágy fényes fájdalmat szül benne,
ha hirtelen mozdul, és félelmet,
mi szívét üresíti. Bárcsak az övé lehetne–
Szalosz
Egyáltalán nem a nyelv
kiüresítéséről van szó
a névtelen feladótól érkezett
régi tanításokban, hanem
sokkal inkább a fázó
bokrok felöltöztetéséről,
arról, hogy cserében az édes
csipkéért mindig kell adni
magunkból egy fontos részt
a tájnak, és ha nem tudnék
jólakottan finom köddé válni
felette, vagy összerogyásig
futni a mezők jeltelen útjain,
akkor tegyem meg, hogy
végtelen áhitattal hallgatom
a hajnali eget üdvözlő
madarakat, legkisebb
testvéreimet, és a szélbe
szórva hagyom el szavaimat,
mielőtt még bármiről szólnék.
Az élet betege
Valami megártott. Újra.
A még ritkás koronákon
átütő bronz sugarak
üveghangokat pendítenek.
Mintha volna célja, varázsol,
pedig valahogy szétesett.
Újra. A zsebre rakott
marék cserép egy képpé áll:
Emberré lesz az erdőről
hozott csemetetölgy,
lombjával évszázadok
akaratába gabalyodva–
Metanoia
Tarts ki még, szépséges
vándor, és odaérsz a ligetbe,
ahol lombok zöld fényű
sátrában hűs patakvíz
zubog, a mohás kövekről
jókedvvel pattanva fel
madarak teleénekelte
örökké termő június
egére, tarts ki és hidd el,
nehéz köpenyednek lesz jó
helye a puha fűben, ahol
elheveredve kipihened majd
az elcsorgott ezer évek
összes reménytelenségét,
kialszod lelked felgyűlt
vágyait, elfelejted az arcodat
gyűrő keserű képleteket
életről, sietségről, soha meg
nem bocsátásról, és elfelejted,
hogy halálod álom volt csak.
Ashford (Egy régi képre)
Ködös időben, amikor egyszerűbb
a közlekedő angyalok rejtőzése,
vidám részegség lángja gyúl
és telepszik meg az emberszív
kormos kályhájában, hogy
feledtesse az ész megfontolt
számításait, amelyek hazudott,
ördögi fényektől sarkallva
vernek gyökeret a fejben, hiszen
így, amikor a szemerkélő, hideg
esőben lassul kicsit a világ
forgása, és a máskor erőszakosan
jelenlevő dolgok vonalai
homályosulnak valamelyest,
máris elérkezik a csodák ideje,
és ahogy lanyhul a zsigerekbe
markoló, láthatatlan kéz szorítása,
még az is előfordul, hogy virágot
viszünk egy alig jelzett sírra,
hogy imádkozzon értünk valaki.
Talán veled
Jégzajlás idején, amikor
a szívekbe lopózott hideg
már nem elég erős a minden
lángok megfagyasztásához,
összehúzzák magukat
a túlélő nagy hitek, és hozzá-
készülnek az alászálláshoz;
amíg lehet, még mélyebbre
kívánkoznak, a pokol
szívedből nyíló forró fenekére,
öngyulladó szenvedélyek
marasztaló mocsarába,
ahol három nap a világ;
három nap szerelem
és három nap gyötrelem,
míg megnyílik az égbe
vezető út, hogy Jézus
nyomát követve felérjenek,
talán veled, a magas mennybe,
végül csak nem eltévedve.
Autoagathon
Körültekintően és óvatosan,
a ráhagyott varázslatban
bízva hagyja tovasodródni
a szóárban ébredő képeket,
mert nincs szíve megtörni
az elkezdett mondatok
egyszerű ívét, amelyekben
iramló indulatokat, mint
ismerős arcokat vél megidézve
látni, amint felbukkannak
mélysége sötétlő folyamából,
elfutó világok ragyogásától
hitben megszomjazva,
hogy valaki majd biztos,
mert kell, eljön és felemeli,
megtartja fénylő tenyerén
és partra teszi őket,
mégha magukra is maradnak
utóbb gazdájuk átjárhatatlan
éjébe áradó beszédével.
Fagyhalál
Végül valóban elértem a plafont,
de akkor már nem tudtam, hogy
ami hordoz, és amin járok, az mi,
és nem tudtam azt sem, hogy
vajon fog-e még mindez változni,
holott ha jobban belegondolok,
tudnom kellett volna régen,
és pontosan, nem csak úgy szívből,
valahogy, hajnali álmok világos
képei közül előténferegve,
a felfénylés minden előzetes jele
nélkül, de egyáltalán, hogy
az agyba hulló különös szavak,
amelyeket pontosan cimkéztem,
sorszámoztam és értelmeztem,
mennél számosabbak lesznek,
annál nagyobb teret nyitnak ott,
és azzal együtt hűsebb is lesz,
de amíg lefoglalt a mindenféle
tetszelgés, vigyázatlan voltam,
és most már nem mondhatom,
hogy nem akartam, vagy hogy
nem érdekel ez a fagyhalál,
ez a végtelenülő üresség.
Aquas ab aquis
Elnyomja cigijét,
mintha elvágyódna.
Szisszen az épülő
rend sarába hullva.
Magát látja körben,
ezerfelé esve.
Menekülő szikrák
csúsznak a résekbe,
sehogy és valahogy
hízó réseibe.
Már szétválasztaná
világa vizeit.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
