Az ember egyik legősibb és legintenzívebb tapasztalata a bűn. A bűn autentikusan, mint szellemi deviáció jelenik meg a vallási hagyományban. A szoros értelemben vett zsidó-keresztény tradícióban, a fortiori, alapvető jelentőségű fogalom. Hogy megérthessük a kereszténység fogalmát a gonoszról, ahhoz előbb a keresztény eszmerendszer bázis-tradícióját képező zsidóság bűnértelmezését kell megvizsgálnunk, nem megfeledkezve, a kereszténység esetében szintén alapvető jelentőségű görög hagyományról sem.
A görög diabolosz szó, (a „szétválasztani” jelentésű dia-ballo igéből) a szünbolon (szün-boleó azaz „valamit egyesíteni”igéből) ellentéteként használatos. A vallásos ember a létben szimbólumok rendszerét tapasztalja, gyakorlatilag minden, a világ ontológiai totalitása is szimbólum. Minden szimbólum a lét egy magasabb realitására utal, - valami olyanra, ami saját ideális mivoltában nem nyilatkozik meg az empirikus létben - tehát a szakrálishoz, mint az emberi állapot esszenciájához való visszakapcsolódásra (religio) enged következtetni, míg mindaz, ami ezt akadályozza diabolikus, szétválasztó aspektussal áll kapcsolatban. Valószínűtlen, hogy a gonosz, a bűn, mint eredendően erkölcsi kategória állt az archaikus világ szemléletének középpontjában, a morális jelentőség az ontológiai jelentőségből volt levezethető. Nem a bűn önmagában rossz, hanem azért rossz, mert megsért bizonyos tabukat, amelyeket a világtörvény, mint a relatívum világában megnyilvánuló abszolút tételez. A törvénytől való eltérés tehát az istenihez való visszakapcsolódás akadályozása miatt válik diabolikussá. Erre a tényre Nietzsche is figyelmeztet, ahogyan Szókratésztől származtatja az új típusú „jó és rossz” dualizmusát szemben az archaikus görög világ ettől eltérő erkölcsszemléletével.
Már az olyan ősi ind filozófiai rendszerekben, mint a szánkhja, vagy a jóga megjelenik a lélek (purusa) és az anyag (prakriti) kettőssége. Az anyagiságot, mint a lét egyfajta másodlagos állapotát értelmezik. Az anyagnak, mint megnyilvánult létnek van egyfajta démoni, diabolikus aspektusa, hiszen csak az anyaghoz kötött szellem az, amely felett Jama, a halál diadalt arathat. Az anyagi világ maga, nem egyértelműen gonosz, csak kiszolgáltat a gonosznak, ami a hindu gondolkodásban markánsan, mint szenvedés (vagyis „kimozdultság” – dukkha) jelenik meg.
Ez az eszme nemcsak az indiai, hanem az egész indoeurópai gyökerű civilizációra jellemző, gondoljunk csak a platóni idea-tanra. A lélek testet öltése, mint alapvető tévedés, vagy hiba folyománya, már az orphikus-püthagoreus gondolkodóknál feltűnik, Platónnál pedig kifejezetten hangsúlyozott a lélek testbe kényszerülése, mint felejtés (Léthe), az ember originális-ideális állapotának elhomályosodása. Legradikálisabb formájában e gondolat a gnózisban, főleg annak manicheus változatában fejeződött ki. Itt válik az anyagi, teremtett lét, az istenitől, a magasabb létállapottól való szétválasztottság értelmében gonosszá. A gnózis legtöbb irányzata, már minden rossz okának az anyagi világot tette meg, annak teremtőjét, mint vak démiurgoszt állította be, aki a világot mintegy tévedésből, a valódi Istenről nem is tudva, esetleg annak ellenlábasaként hozta létre. Az emberi egzisztencia létrejötte bukás következménye, a megváltó pedig maga is megváltott (Salvator Salvatus) aki azért jön, hogy az emberben immanens, anyagi testbe börtönzött Istent transzcendenssé tegye, az eredeti – teremtési előtti állapot helyreállításával. A Sátán tulajdonképpen maga az evilág teremtője,(2) így egész anyagi világ felett a gonosz törvényei uralkodnak.
Ez a - platóni - szemlélet változott meg radikálisan a zsidóság és a zsidó gyökerekből táplálkozó korai kereszténységben, ahol a teremtés, mint Isten bölcsességének megnyilatkozása értékelődik fel. Az ősbűn itt nem a lélek anyagba zuhanása, hanem az ember szabad akaratából kifolyólag megtörténő cselekedet, az ember lázadása az eredendően jó teremtő ellen. Az egész szituáció fordított, hiszen az ember csak áttételesen isteni, „Isten képmására teremtett” valójában azonban el van választva a teremtőtől. Minden rossz forrása a tudás (gnózis) megszerzésének vágya, ami által az ember Istenhez válhat hasonlóvá. Maga a zsidó vallás már sokkal fogékonyabb volt a létet, mint alapvetően morális jelentőségű eseményt átélni, itt kezdődött meg a világ archetipikus rendjének hangsúlyozottan időbelivé, egyfajta teleologikus elrendezésű folyamattá válása.(3) A Sátán maga, mint a bűn ősforrása, azonban nem jól definiált az Ószövetségben. Nagyon ritkán kerül említésre,(4) a Genezisben szereplő kígyó eredetileg csak egy egyszerű „csábító” figura volt, csak később valószínűleg a Zoroasztrizmus hatására változott meg a szerepe, ahogy a zsidók perzsa fennhatóság alá kerültek.(5) Jób könyvében szerepel egyedül meghatározó figuraként, itt azonban mint Isten szolgája képében jelenik meg(1). Nincs független akarata, a rosszra való felhatalmazást Istentől kapja, hogy próbára tehesse Jóbot.
A zsidóság ezoterikus tradíciója a Kabbala értelmezése szerint, az univerzum az alef-betű formájának felel meg, amely egyben az ember (Adam) kezdőbetűje is. Ez megfelel az archaikus gondolkodás analogikus természetének, az alef betű formája ugyanis egy égre és földre mutató emberként is olvasható, ami az „ami lent van ugyan az ami fent van” gondolatának tükröződése – egyben az emberi állapot magas metafizikai rangjának kinyilvánítása. Az őseredeti ember a paradicsomban tartózkodott.(6) A gréko-latin paradisus szó (kert, park) és a szanszkrit paradesa (felső, magasabb világ) közös eredete mutatja, hogy az ember eredeti pozíciója a több mint emberi irányában keresendő. A kert közepén emelkedő Élet Fája(7) megfelel a számos tradicionális kozmogóniában és kozmológiában megjelenő Axis Mundi-nak. A fa az ősforrásból, Istenből kiindulva átszeli a transzcendens világ szintjeit egészen a megnyilvánult világ (Malkuth) eléréséig. Ez egyesíti, köti össze a világokat – átvitt értelemben a szellem permanens jelenlétét nyilvánítja ki – ez a középpont vagy arkhé. Ellentétben az exoterikus hagyománnyal, a Kabbala szerint „Az élet fájáról az ember és az összes teremtmény kedvére ehetett, hogy az Abszolút utáni „éhségét” kielégíthesse”(8).
A Szefiróth fa legmagasabb szefirája a korona (Kether). Lucifer a Korona angyalaként is ismert, „a korona ékköve volt” aki a legmagasabbról, a legmélyebbre bukott alá. Az élet fájának tükörképe is megtalálható, a halál fája, amely a világokon át lefelé transzcendálva, az infernális szférákba vezet. A fenevad száma, a 666 számértéke ( a héberben a betűknek bizonyos számok felelnek meg) a Szórath-ot, vagyis a napdémont jelenti. Az a napnak, mint Logosznak önnön ellentétébe fordultságát jelenti – a démonivá vált istenit(9)
A Kabbala megkülönbözteti a transzcendens embert - (vagy Egyetemes Embert Adam ilaa vagy Adam Kadmon) amely az ember „formája” vagy ideája (görög: Macrantrophos, vagy az indiai mítoszban Purusa) végső soron maga az Isteni realitás. (Hasonlóan a hindu doktrínák Átman-jához) Az immanens embert (Metatron) mint Isten spirituális emanációját – és a primordiális embert (Adam Harison) amely az ember megnyilvánuló, időbe vetett aspektusát képviseli.(10) Az ősbűn a Kabbala szerint az emberi állapot őseredeti egységének megbomlása. A teremtmény szembefordult a teremtetlennel, ember és Isten egysége a dualizmus csábítása miatt omlott össze. A Sátán, mint Isten ellensége jelenik meg az Egy „elfelejtésének” ősképeként. Az ember, mint Egyetemes Ember gyakorlatilag már birtokolta a „jóról és rosszról való tudást” azonban egy tudati elhomályosodás következtében elbukott, mert az egytől a sokszerűség állapota felé fordult.(11) Ez sokkal inkább a platóni vagy gnosztikus értelmezésre emlékeztet, mint a zsidó-keresztény exoterizmus ősbűn-képére. Szembetűnő a párhuzam a hindu vaisnavaizmussal, amely szerint, az Istennel egylényegű alapvetően transzcendens egyedi lélek (Jiva) saját választása miatt kerül az anyagvilágba. A Kabbala és a Tóra értelmezésének szembenállása jól példázza egy tradíció ezoterikus és exoterikus arculatának különbségeit, látható, hogy az archaikus világra jellemző gnózis hogyan él tovább a Kabbalában, míg a Tóra és a Talmud (ahogyan egyes Kabbalisták hangsúlyozzák) csak leegyszerűsítése, exteriorizációja a hagyománynak.
A gonosz szerepe az Újszövetségben vált hangsúlyozottabbá. Jézus 40 napig böjtöl a pusztában, hogy megküzdjön a Sátán kísértésével, meggyógyítja a Sátán által megszállt beteg asszonyt,(12) mint exorcista működik. Az ördög megszállja Júdást.(13) Az újszövetségi szövegek sem beszélnek azonban egyértelműen a Sátán eredetéről, nem adják komoly jellemzését sem, amikor említik, mindig Jézus - a megváltás művének segítségével - a Sátán, mint archetipikus őselv felett aratott diadalát hangsúlyozzák. „Láttam a Sátánt: mint villám úgy zuhant le az égből” (Lk 10,18) – mondja Krisztus, ezt nyilvánítja ki, hogy a Sátán veresége visszavonhatatlanul elkezdődött.
A szövegek ritkán, de utalnak arra, hogy a Sátán és angyalai az Isten elleni hübrisz miatt buktak el (Jud 6, 2Pért 2,4) azonban, mindig óvakodnak attól, hogy a gonosz hatalmát valami végső soron Istentől független, abszolút létezőként állítsák be. Ez megfelelne, az iráni eredetű és gnosztikus vallások dualista elképzeléseinek, amelyek mindig is szemben álltak a kereszténységgel. Ahogy a kinyilatkoztatás szerint már eleve eldöntetett az Antikrisztus uralma, majd a mennyei királyság eljötte, a Sátán végső soron nem egy manicheus értelemben vett princípium. Szent Ágoston filozófiájára jellemző, hogy a plótinoszi monizmus álláspontjára helyezkedik, amikor a manicheus dualizmust cáfolja. Mivel Istent, mint principiális Létet fogja fel, a rossz nem más, mint léthiány. Minden az Egy-ből árad, semmi nem lehet önmagában véve rossz, az arisztotelészi szubsztancia-felfogás értelmében az önmagától nem is létező rossz megjelenése egy szubsztanciális létezőt feltételez, mint hordozót, amely önmagában jó, de Istenhez képest teremtményi (anyagi) állapota miatt ki van téve a változásnak, így nem lehet tökéletes. A Sátán szabad akaratából lázadt fel Isten ellen, ez adta az ember lázadásának ősképét – mindkét esemény mögött Istennek, mint a lehetőségek teljességének állítása húzódik meg. A szabad akarat, amit a mindenható megadott a teremtménynek - lényegében a létezés időbe vetettségének kifejeződése, szemben az archaikus gondolkodás rögzített, időn kívüli világképével, amely az „örök visszatérés” – re alapozott. A teremtmény immár saját sorsának kovácsává válik – és ebben éppen a szabad akarat jelenti az alapot. Nélkülözhetetlen tehát a Sátán szerepének egyrészről a hangsúlyozása, - hiszen a csábítás, a rosszra való hajlandóság nélkül nem érne semmit a választás, a lélek kísértéseinek meghaladása, mint próbatétel - másrészről a leértékelése, ami végső soron az Atya mindenhatóságában és mindenek fölöttiségében nyilvánul meg. A szabad akarat által felértékelődött történelem célja, pedig a Mennyei Jeruzsálem eljövetele. Jól kifejezi ezt a keresztény felfogást az a középkori gondolat, hogy a Sátán nem más, mint Isten majma, vagy paródiája. Az Antikrisztus a Jelenések Könyvében Krisztushoz hasonlóként jelenik meg, hamis csodatételekkel szerez híveket magának. Hatalma azonban korlátozott, és a Biblia semmi kétséget nem hagy végső legyőzetése felől. A Sátán figurája tehát nem is állt a középkori gondolkodás középpontjában, sokkal inkább egyfajta parodisztikus, tricksteri figuraként jelent meg.
A gonosz megjelenése a folklórban
A középkori folklórban jelentős a démon-hit, amely a hagyományos, szakrális alapokon nyugvó agrár-civilizációk állandó kísérőjegye. A kereszténység nem semmisítette meg, hanem involválta azokat a mágikus (hermetikus) hagyományokat, amik a pre-keresztény kultúra részét képezték. A gonosz az európai népi kultúrában elsősorban, mint káosz-princípium, az eredendően jó teremtés isteni rendjének felbomlasztója jelenik meg. Ahogyan a keresztény kultúrkörben a makrokozmikus teremtés a káosz fölötti győzelmet, a teremtő Isten bölcsességét, vagyis a forma alatti pszeudo-realitás megszüntetését képviseli, a mikrokozmikus teremtés, azaz egy falu vagy város alapítása, a közösség a szakrális rendbe való bevezetése az in divinis teremtési aktus megismétlését jelenti. A démoni, negatív hatalmak, a betegség, rontás, a termés tönkretétele formájában, az isteni világrend tönkretételét szolgálják. A gonosz így gyakorlatilag az élet bármely területén megjelenhetett, a keresztény teológiai tanítás összekapcsolódott a kereszténység előtti szemlélettel. Ez a felfogás jól látható például a lutheri Asztali Beszélgetések-ben. Az ördög, itt nem mint valami infernális hatalom, hanem egyfajta nevetséges, ám kellemetlen figura jelenik meg, de egyszerűen, profán módszerekkel is elűzhető. Okozhat ugyan komoly problémákat olykor halált is, azonban a szentségek felett semmiféle hatalma nincs. Ez az írás a kora újkori népi kultúrába enged remek betekintést. Ez is mutatja az archaikus demonológia továbbélését Európa hagyományos paraszti kultúrájában, ahol a gonosz, mint materiális, kézzel fogható jelenség a betegségek, természeti csapások okozója. Említi az ördögöt, mint az öngyilkos gondolatok sugalmazóját, a bányákban kísértő látomások okozóját. Az ősi „elcserélt gyerek”-hiedelemkör mögött álló figurát. A Jézus nevének említésével, imával, azonban könnyedén elűzhető, valódi veszélyt nem képvisel. „Mert a lelkednek és a testednek mit sem árthat, ezt eddig valósággal megtapasztalhattad, mivel tusakodott érted az Úrnak angyala”(14)
Luther korában már folytak az inkvizíciós perek (VII. Incre 1484-ben adta ki a boszorkányság elleni bulláját) azonban az ördögi megszállottságtól való félelem sokkal inkább a felvilágosodás és az azt megelőző-előkészítő időszakban erősödött fel, jelezve ezen áramlat felszíni racionalitása mögött meghúzódó irracionális tendenciákat. Jellemző hogy az Istenben, a mindenhatóságban és a gondviselésben való hit megingása galvanizálta a gonosz, és az okkult iránt érdeklődés fellángolását, ez mintegy az agnosztikussá váló világ válasza volt a szilárd metafizikai alapok lerombolására. Európában, a teista, majd deista világképet felváltotta a mechanikus-materialista látszólag semmi szerepet nem hagy a gonosz, mint metafizikai kategória számára, azonban éppen a materializmusban mutatkozik egyfajta visszhangja az archaikus világfelfogás alapvető tapasztalatának a rosszról, az anyag abszolúttá tételéről, mint a múlandóság forrásáról a diabolosz mint szétválasztó princípium valóságáról. Így az örök visszatérés gondolata itt beigazolódni látszik. A modernitás paradox jelensége az ú.n. „sátánizmus”. Ez egyrészt inkább egyfajta ateizmussal kombinált vulgáris szexuál-patológiás jelenség - a sátánizmus bizonyos változatai elvetik a transzcendenciát – annak negatív aspektusait is-, másrészt, némely valóban démonimádó szekta esetében - a deszakralizált, „felvilágosult” társadalom bizonyos (deviáns) egyéneinek tudatalatti éhségét jeleníti az (ál)misztikum iránt.
(1) A teremtés-teremtettség azonban pozitív jelentést is hordoz, hiszen sok archaikus vallás eszmerendszerében, mint a teremtés előtti őskáoszból in illo tempore megnyilvánuló Rend az Isten vagy Istenek hatalmi-uralmi potencialitása jelenik meg a világot az őskáoszba visszarántani akaró gonosz ellenében. A teremtés ebben a megközelítésben a forma-alattiságból a formaiságba való felemelkedést képviseli míg a forma-feletti realitást a teremtő jeleníti meg.
(2) Bizonyos gnosztikus irányzatok a teremtést, mint a sötétség fény elleni támadását értékelték
(3) Eliade: Az örök visszatérés mítosza
(4) Pl.: 1Krón 21,1, 2Sám 24,1 – itt inkább, mint isten bosszújának beteljesítője jelenik meg, és nem mint egy önálló akarattal bíró, Isten ellenlábasaként definiálható figura. A Sátán szerepe a későbbi rabbinikus irodalomban növekedett meg, a Babiloniai Talmud a halál angyalaként említi.
(5) A mazdaista hagyomány szerint két egyenrangú princípium a jó (Ahura-Mazdá) és a rossz (Angra Mainju, Ahriman) küzd egymással. Az egyik legtisztább dualizmus kifejeződése. Az eredeti zsidó hagyományban valószínűleg nem volt ilyen kitüntetett szerepe a rossznak.
(6) Bakos József: Világló Kert – a Kaballah világa, In.: Őshagyomány XVIII.
(7) Vagyis a Szefiróth-fa. A Kabbala központi szimbóluma
(8) Leo Scahya: Az ember és az Abszolútum a Kabbala szerint 111.p.
(9) Baranyai Tibor Imre: 666
(10) Ez a hármasság pontosan megfeleltethető az ember testből, lélekből és szellemből való felépítettségének. Ha az ember teljesen el volna választva az Istentől nem is tudhatna róla – ahogyan a görög bölcsesség is tartja: „Az ember azzá válik amit megismer.”
(11) Ami korábban egy volt – még ha több megjelenési formája is létezett – abban megjelent az elkülönültség, ami fent volt, az lekerült, az elrejtett megnyilvánult, a nyilvánvaló elrejtőzött a belső külső lett, és a külső visszahúzódott a belsőbe. – Leo Scahya: Az ember és az Abszolútum a Kabbala szerint. – a sok és az Egy dialektikájában a plótinoszi, neoplatonikus gondolkodásra is ráismerhetünk.
(12) Lk 13,16
(13) Lk 22,3
(14) Luther: Asztali Beszélgetések 78.p.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
