vÁLSÁG!

„A világ minden időben kedvezett az olyan gondolatoknak, amelyek rémültet keltenek. Az emberek, különösen a tömegek, szeretnek rettegni(...) „Európa halálos órája”, „a kereszténység agóniája”, „gazdasági összeomlás”, „termelési válság” (…) De mi ebben a reális? Van-e egyáltalán krízis?”(1) tette fel a kérdést hetven évvel ezelőtt Hamvas Béla. Ma éppen ugyanott tartunk, mint akkor. A gazdaság mutatói drasztikusan zuhannak. „Világválság” van. Mi ebből a reális? A válság felfogása ma egyértelműen és kizárólag gazdasági. A modernkor, gazdaságkor. Ha a növekedés megáll beköszönt a krízis. Ha valamiről azt állítják, nem fejlődik, biztosan azt is állítaniuk kell, hogy hanyatlik. A „fenntartható fejlődés” a „végtelenbe nyitott evolúció” gondolata a ma emberének második természetévé vált.
A tapasztalati világban azt figyelhetjük meg, hogy az okozatok mindig okokkal, méghozzá ezek rendkívül komplex rendszerével összefüggésben nyernek csak létet. Ahhoz, hogy bármi megnyilvánuljon az empirikus létezésben, a körülmények olyan összejátszása szükséges, ami távolról sem merül ki a puszta biológiai vagy fizikai körülmények ismeretében. Épp így értelmetlen dolog a válságnak egyoldalúan gazdasági jelentést tulajdonítani.
„Mindig krízis van” – folytatja Hamvas. "Ha az ember előveszi a legrégibb írásműveket, már találkozik azzal a sajátos szellemmel, amely a kort kifogásolja, és azt jósolja, ha az emberek nem térnek jobb útra, pusztulásnak néznek elébe. (…) Krízis ma éppoly kevéssé van, mint Lao-ce korában, vagyis ma éppúgy van, mint akkor volt: de ez a mai kor nem kivételesen válságos, nem válságosabb, mint a történelem bármilyen más korszaka."(2)

Az, hogy a léttel valami nincs rendben, alapvető emberi tapasztalat. Ez a szanszára, a minden élőt felemésztő létörvény, a szörnyű daráló hindu gondolata, ez a válságtudat az, amely a Buddhát is arra ösztönzi, hogy kijelentse: „ A lét szenvedés.”
A szenvedés okának a premodern világ is a „bukást” teszi meg. Az óiráni mitológiában ez a farr(3) elvesztésének jelentősége, de Hésziodosz művéből tudjuk, hogy az ókori görögség is az „aranyból formált ember” megromlásából vezeti le a szenvedés megjelenését a világban. Ez összecseng a hindu és buddhista tanítással a yuga-król, és kalpakról: az ember egzisztenciális helyzete fokozatosan destruálódik, mégpedig azért, mert valami a kezdetek kezdetén elromlott.
Az azték hagyomány, az „ötödik nap ciklusáról” tud, ami az emberi bűn miatt szakadt a világra, - hogy az elkerülhetetlen véget elodázzák Huitzipotli hadisten számára a bűnös ember vérét áldozták. Az egyiptomi teremtéstörténet is elbeszéli, hogy Ré - t, aki „kezdetben az emberek és istenek királya volt” az emberek nem tisztelték, ezért az büntetéssel sújtotta őket.
Az Abidhamma Kosa(4) - szerint, az eredetileg „szellemi testtel” rendelkező emberek, akik a formavilág isteneihez voltak hasonlatosak „önfényüktől ragyogva” megkóstolták a „föld levét” (prthivírasza) és az anyagi tápláléktól elnehezülve, lassan maguk is az anyaghoz váltak hasonlatossá.
Feltűnő az a hasonlóság, amit a buddhista mítosz, egy hermetikus szöveggel, a Poimandrészal, mutat. Eszerint, az égi ember (Anthroposz) „a szerelemtől becsapatva” leszállt a földre, és a természettel (Phüszisz) egyesülve a földi embert hozta létre.(5) Ettől kezdve vált az égi ember földi emberré.(6)

Semmi sem kapcsolódik jobban össze a válság megjelenésével a zsidó-keresztény eszmekörben, mint a lázadás fogalma. Az eredeti, Isten ellen elkövetett lázadás az, amely minden későbbi lázadás archetípusát adja. Ez a hierarchia lerombolására tett kísérlet. A hierarchia szó annyit jelent, mint a szent (hierosz) uralma (arkhé). Az arkhé görög szó, megközelítőleg olyan kezdetet jelent, amelyben a cél (telos) is benne foglaltatik. Az anarchia szó arkhé-nélküliséget jelent. A sátán a par excellence anarchista, aki azt hiszi a szabadság a korlátlan létesülést, horizontális kibontakozást jelent. Mivel maga képtelen uralni az erőket, azt képzeli, hogy az uralomból származik minden rossz. A lázadásnak e prototípusa megfigyelhető a görög tradícióban is, egyfelől az istenek ellen fellázadó gigászok, másfelől Prométheusz, az isteni tüzet ellopó titán személyében. A bibliai és a görög mítoszban a lázadó büntetése a mozdulatlanságra való kárhoztatás - a sátán a jégbe fagyva a pokolban, míg Prométheusz a sziklához kötözve – az olümposzival szemben, a lázadó végső magatehetetlenségét fejezi ki. A lázadó a tudás birtoklásáért száll harcba, - ezt jelképezi a tűz is - hiszen a (szellemi) uralom alapját az uralkodó magasabbrendű megismerés által birtokolja. Ez a tudás azonban nem „működik” illetéktelen kezekben, - miképpen a Grál-mitológiában a Grál birtoklójának „gőgtől tisztának” kell lennie, különben elbukik(7), A sátán tettében nem a magasabb felé való legitim törekvés, az isteni állapotok aktív meghódításáért folytatott küzdelem jelenik meg, mivel mozgatórúgója a hübrisz, és cselekedete a bitorlás jegyében áll. Mi az, ami a sátán őseredeti lázadásakor elveszett? Az ember eredeti szellemi állapota, a nirvána, vagy az édeni test, a válságmentes állapot. Mi az, amit az ember aktuálisan, mint létezést kénytelen átélni?

A világba vetett ént, a heideggeri „jelenvalólétet” a létfelejtés állapotát. Ez az állapot maga a válság. A sátán őseredeti lázadása nem az idők kezdetén történt, hanem pillanatról-pillanatra lejátszódik, mindannyiunkban. Valamit el akarunk ragadni önmagunktól, amiről nem tudjuk, hogy mindig is birtokoltuk. Az arkhé voltaképpen saját természetünk.
Az ember a priori tapasztalata, amelyben magát az abszolútummal, a mindenben jelen lévő esszenciával egylényegűnek érzi, a létezés legnagyobb paradoxonját implikálja, amit Friedrich Schlegel, a nagy romantikus gondolkodó így fogalmazott meg: „Egyszerre érezzük magunkat végesnek és végtelennek”. A tapasztalás, azaz a tapasztalás alapját képező tudat végtelensége, mindent átható volta, és a tapasztaló feltételekhez kötöttsége között feszülő ellentét az, amely már az archaikus görögöket is arra indította, hogy a delphoi jósda homlokzatára a következő szavakat véssék: Gnóthi Szeuton.(8)

Hamvas szerint az Antikrisztus nem személy, hanem kollektívum, az ember perverz szemlélete, ahogyan a világra és önmagára tekint.
„Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az első hazugságot… Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt…”(9)

(1) Hamvas Béla: A világválság. Magvető. p. 10
(2) U.o.
(3) A szó jelentése ’dicsőség’
(4) A korai buddhista filozófiát összefoglaló mű, Vashubandu munkája
(5) Ugyan ez a gondolat megjelenik a hindu szövegekben a Purusa (szellem) és a Prakriti (ősanyag) egyesülésének képében. A szellem az ami „formát” ad az anyagnak, ahogyan Arisztotelész is írja az „uszia” (lényeg) és a „szubsztancia” a hordozó szükségeltetik az individuális forma létrejöttéhez. (Kategóriák II)
(6) Lásd: Eliade:Vallási hiedelmek és eszmék története II.
(7) Evola: A grál misztériuma. 92.p.
(8) Ismerd meg Önmagad!
(9) Hamvas Béla: Patmosz