Míg 2017-ben egy titkosított Pink Turns Blue koncerttel futottunk neki a fesztiválnak, addig a 2018-as esztendő egy lényegesen fenköltebb startmezőről indult. Nem a minőségről van itt szó, hanem műfajilag jelentett egészen mást egy zsúfolt klubhoz képest a Városi Színáz és színpadán a Raison d'Etre.
Miután itthon már számtalan megmerítkezésben volt részem az Alchymeia album jóvoltából, annak szinte minden dobbanásával érkeztem meg a Schausspielhausba. Ugyan Peter Andersson nem kifejezetten albumbemutatóval készült, de az időhurok-csapda ezen a kora délutánon ugyanúgy körém tekeredett, sötét pulzáló csápjaival lélegzet visszafojtva a lépcsőre szegezett (az utolsó pillanatban érkezőként hely a zsölyékben már nem került).
Még évekkel ezelőtt egy szabadtéri koncerten nem érvényesült úgy az a hangulat, ami csaknem három évtizede az Élet Értelmét adja. Akkor világosban és szabadtéren valahogy eltűnt a horizont mögött az erő, ezúttal a sötétben a folyamatosan pulzáló és elmosódó koponyába tekintve a vásznon újra és visszaépült a figyelmem, meditálásra hívott, elmerengeni valómon, zsigeri kontúrokon egyensúlyozva, alászállva.
A még mindig megdöbbentően fiatalnak számító Peter néhány instrumentumot megszólaltatva tette élőbbé ezt az alapvetően programozott zenefolyamot, ami csaknem egy órán keresztül utaztatta a színház néma csöndbe burkolózó közönségét.
Záróakkordként a csendet csak a szélső hangfalsor egyik magasan elhelyezett burkolata törte meg, mely nagy robajjal csapódott egy méterre az első sorban ülők lába elé. Szerintem ez az öreg épület is csak tetszését akarta kifejezni valamilyen tapintható módon, csatlakozva az előadás után kitörő megérdemelt tapsviharhoz.
fotók: Valovics Tímea
