A seattle-i King Dude a folk, blues, rock és metal műfajok nyugtatóan spirituális, időnként okkult oldalát tárja fel. Nemrég adták ki a Fear c. brilliáns albumot, amin érződik Johnny Cash, Nick Cave vagy Douglas Pearce szellemisége. A Reflections Of Darkness TJ-t kapta mikrofonvégre Brüsszelben, az Európa-turné kellős közepén.
Reflections of Darkness [RoD]: TJ, kezdjük azzal, hogy miért választottátok a King Dude nevet?
King Dude [KD]: Az égvilágon semmit nem jelent. Az ötletáradat legmagasabb szintje szülte. Egyszerűen két szó, ami működik együtt. A jelentés itt nem fontos. A név a legkevésbé fontos dolog bármilyen létező esetében. A zene mögötti üzenet sokkal lényegesebb.
RoD: Akkor egy pontosabb név korlátokat jelentene a széles látókörötöknek.
KD: Köszönjük!
RoD: Amiben benne van a gospel, a hagyományos amerikai népzene, egy kis neo-folk...
KD: Igen és szerintem pont ez a szándékunk a projekttel. Nincs határ. Kellett egy olyan név, ami nem határol be...
RoD: Épp most jött ki a Fear (Félelem - a ford.). Hogy jellemeznéd a lemezt? Volt koncepció, egy közös gondolat.
KD: Igen, a félelem. Azokról a dolgokról szól, amik megrettentenek minket. És mindezen túl ez egy szertartás. Hallgasd meg elejétől a végéig...
RoD: Van összefüggés...
KD: Igen, van. Az emberek ettől majd megértenek magukról valamit. A kezdetektől az volt a célom, hogy a félelemről írjak és nem voltak dalaim. Aztán megírtam őket. Nem akartam ijesztő zenét, mert úgy túl könnyű lenne. Felhőtlen, majdnem popos zenét akartam, mert az a lehető legijesztőbb. Nekem a Beatles és a Rolling Stones ki*ottul félelmetes.
RoD: Sympathy For The Devil?
KD: Igen, olyasmi. De benne van a zenekarok mindenen átívelő mitológiája és a körülöttük lévő hisztéria is, tudod, ez ijesztő. Szóval sokáig kutattam ezt és megpróbáltam beledolgozni a zenébe. Mindennek megvan az oka a lemezen. Számomra közel tökéletes lett.
RoD: Mint a Lucifer's The Light Of The World dal?
KD: Az tökéletes. Válaszként íródott John the Revelator számára (aki énekli a dalt). Tudod, ez egy keresztény ének, de én gnosztikus megközelítést akartam. Szeretem a Son House dalt, nem ellentmondásként, csak hogy a beszélgetésnek adjak egy másik hangot is, ennyi. És ugyanazt a formát használtam, mint a Son House dal, blues-t és ehhez nyúlok vissza újra és újra.
RoD: A blues volt az első zene, ami megérintett?
KD: Nem, az a Guns n' Roses volt az Appetite For Destruction lemezzel. Azelőtt a zenét valami felszínes dolognak gondoltam.Olyannak, amit lehet kedvelni, de nem érint meg. Aztán negyedikes koromban egy barátom odaadta ezt a kazettát és mikor meghallgattam, tényleg megértettem valami abból, amit mondtak. Akkor megmozgatott a zene. Azt hiszem, ez a mantrám, a horgonyom. Egy kicsit felemásnak tűnik ez, ha megnézed az én zenémet, de a Guns n' Roses-nak tulajdonítok mindent, amit csinálok. Furán hangzik, de a GNR nélkül nem akarnám csinálni azt a zenét, amit történetesen csinálok.
RoD: Ez közel áll a black metalos oldaladhoz...
KD: Ez vezetett engem a hevay metal ösvényére. De nem én vagyok az egyetlen. Számos banda nálam sokkal jobban csinálja. Nem itt nyugszik a tehetségem. Mindig kis dalokat, népdalokat írtam gyerekkorom óta.
RoD: És hogy kerültél kapcsolatba a folk zenével, a gospellel, ilyesmikkel?
KD: Mindenhol ott voltak. Fiatalkoromban templomba jártam. Tudod, utáltam.
RoD: Hol nőttél fel? Seattle-ben?
KD: Seattle-ben és azon kívül Kelet-Washingtonban. A szüleim elváltak, Washington "vidékiesebb" részén éltünk apámmal. Katolikus és evangelikus templomba jártunk. Ezekben általában nem találni jó zenét. Nagyon kötött, nincs benne mozgás, taszító. Anyám boszorkány volt, tudod, boszorkány, a saját mágikus praktikáit művelte és eszerint nevelt. A családja egyike volt a Church of Christ alapító családjainak még a 18. században. Nem a szó hagyományos értelmében vett keresztény. Kettejük között nevelkedve egyéni szemszögből látom a vallást. Minden, amit manapság csinálok, ennek az Istenhez való kötődésnek a megértéséből származik. És abban is hiszek, hogy a zenén át megtalálhatom a kapcsolatot Istennel, ahogy bárki megtalálhatja azt.
RoD: Hogy oldod meg az Isten-Ördög, Jó-Rossz kettősségének problémáját?
KD: Nem hiszem, hogy a természetben minden ilyen duális.
RoD: Szerinted ez csak egy felfogás?
KD: Igen, kulturális értelmezés, az emberi állapotból ered. Nem hiszek az "Isten az Ördög ellen" elvben. Az én istenem más, nincs írásokhoz kötve, nincs bibliája. Ez az ihletettség pillanata, az egymáshoz való szellemi kapcsolódás. Húson és elmén kívül létezik. A halandó test sérült, a halandó elme hibás. Nem ragaszkodom ezekhez. Veszélyes élet- és gondolkodásmód ez, de szerintem nagyon sok erőt tud adni időnként. Bizonyos dolgokat segít figyelmen kívül hagyni. Csak a spirituális egészség érdekel, másokat jobban foglalkoztat a mentális vagy fizikai állapotuk. Veszélyes felismerés ez, mert még mindig testbe és elmébe vagyok korlátozva, ahogy mások is.
RoD: Ezért tartod a koncerteket vallási szertartásnak?
KD: Igen, pontosan ezért. Ezek jelentik a templomot azoknak, akik nem járnak templomba. Fontos megérteni, hogy együtt énekelni, egyedül, mégis együtt lenni csodálatos érzés. Nekünk, kiközösítetteknek ez rengeteget jelent. Mindez dogmák nélkül történik, a végén távozhatsz és hazamehetsz.
RoD: Szerinted máshonnan jön ez a késztetés.
KD: Biztosan. Tudom, hogy nem belőlem jön.
RoD: Próbáltad már elemezni, mi is történik benned, mikor alkotsz?
KD: Mindig érzek egy másik entitást, amiről nem tudom pontosan, micsoda, nem is akarok neki nevet adni. Valami olyasmi, amit kollektív tudatnak szoktak nevezni. A buddhizmusban tulpa-nak hívják vagy gondolati formának. Ez az a terület, ami körbevesz minket, szinte tapintható, kinyúlhatsz ebbe az éterbe és megragadhatsz a saját kezeddel egy gondolatot. Így tudnám legjobban elmondani. Belegondoltál már, hogy vannak az embereknek néha annyira jó ötleteik? Nem az övék az ötlet, ők csak az ösvényt ismerik a gondolati formához. Az első, döntő fontosságú lépés az alkotáshoz, hogy elválaszd az ént az ötlettől. Ha egyszerre akarsz ihletett és "nagy" lenni, az éned és az inspiráció útja harcolni fognak.
RoD: Szóval alázatra van szükség?
KD: Nem, csak tudd, hogy az ihlet forrása egy folyam, ami körbevesz téged. Például Alan Moore, a kiváló képregényíró és mágus elmondta egy dokumentumfilmben, hogy a gőzerőt egyszerre három különböző ember fedezte fel a világ három különböző részén...egy időben! Tudjuk, hogy ez nem egy véletlen egybeesés: Ez egy ötlet, ami megadatott bizonyos embereknek. Az ötletek ajándékok, ez a kulcs.
RoD: És mikor jön egy ötleted, tudod róla, hogy működni fog-e?
KD: Nem, nem tudhatod. Egy isteni sugallatú tettre készülni teljesen más, mint hírhedtséget vagy hírnevet vágyva tenni valamit. Az ilyet egyszerűen muszáj megtenned. Mindenki megteszi. A különbség ott van, hogy egyesek felismerik ezt, mások nem.
RoD: Néha a művészek akkor alkotják meg a legnagyobb sikereiket, mikor sietnek vagy mikor gyorsan kell írniuk valamit, hogy befejezzék az aktuális lemezt. Veled történt már ilyen?
KD: Mindig kaotikusan alkotok. Nincs megtervezve, nincs előkészítve. Ez a kihívás és és néha nagyon kemény. Néha úgy gondolom, nem akarom ezt csinálni soha többé és valami mégis rávesz arra, hogy folytassam. De soha nem próbálom előre megmondani, mit fognak szeretni az emberek és mit nem, csak írom, amit érzek, ez a lényeg. Csak kinyúlni és megfogni valamit. Azt is fontos tudni, mi a legjobb idő a munkára, az alkotásra...
RoD: Neked ez az éjszaka?
KD: Ez a kora reggel. De az alváshoz is közel van, tulajdonképpen mindkettő jó.
RoD: Olyan ábrándozós helyzetben, az alvás és ébrenlét között félúton?
KD: Igen. Felesleges is lenne azt kérni, hogy írjak egy dalt délben. Korán reggel a dal megírja magát. Egyszerűen bevésődik és nekem csak le kell fognom az akkordjait. De mindent úgy csinálok, hogy megmaradjak a tudatfolyamban elszigetelve, majdnem buddhista módon. Az egyedüllétben nagy vigaszt találok...
Az interjút a Reflections of Darkness készítette, a fordítás Tonka Zoltán munkája
