Olyan volt talán, mint még soha!
Egy szabadtéri helyszín, lemenő nap fénye, elsőre nem a legkézenfekvőbbnek tűnt egy olyan zenekar számára, amelynek katalógusában gyilkosságokról-öngyilkosságokról és bibliai gyilkosságokról szóló dalok is szerepelnek. Mégis, mire elkezdődött a Gouge Away elsőként az összesen 32! szám közül, az este is megérkezett és minden tökéletes lett.
Több mint 30 évet vártunk erre! Már aki, hiszen krisztusi korommal furcsa lenne, de így is jó pár éve már, hogy elcsavarta a fejemet teljesen ez a banda. Kedvenceim sorába ette be magát. Így meglehetősen izgultam hónapokig. Olyannyira, hogy aznap kicsit kiégve vágtam neki az útnak, hiszen 2019 óta tolódott az esemény és hiába már nem akartam előre örülni. Az első hangok hallatán viszont gyorsan túlcsordult bennem a party hard.
Több mint három évtizede már, hogy a bostoni zenekar - leírások szerint - utánozhatatlan keveréke a surf rocknak, a Puerto Ricó-i vibrálásnak, a hardcore punknak és a csendes/hangos dinamikának. Ma már az eredeti tagok szépkorú férfiak, de Charles Thompson IV énekes/gitáros - akit egykor Black Francis, majd Frank Black néven ismertek - egész lényét beleadta az éneklésbe. David Lovering dobos sosem hagy ki egy ütemet sem, és Joey Santiago, a vadul leleményes gitáros mára igazi showman lett. Kim Deal persze nem volt, de az argentin-amerikai Paz Lenchantin a basszusgitáros/ alkalmi énekes zenei szerepét remekül töltötte be.
Bár a Pixies a 2004-es újjáalakulás óta négy, nem annyira nagy visszhangot kiváltó albumot készített, a sok dalos setlist nagyrészt az 1986-93-as birodalmi időszakból származott. Egyébként három dal szerepelt a hamarosan megjelenő albumról, a Doggerelről. A There's A Moon On, egy csavarosan dallamos vérfarkas-témájú múltba kacsintó, visszafogott tombolás ("Don't like to fight, don't like to spit / I like a steak with no pepper on it") elég meleg fogadtatásban részesült a klasszikusok között.
Youtube link: https://youtu.be/ZbXP8PdwnWM
A másik kettő pedig a Vault of Heaven ill. a The Lord Has Come Back Today volt, amiket viszonylag ismeretlenként hallhattunk.
A Here Comes Your Man és a Break My Body című dalokhoz illő módon félidőben már rég a csúcsra ért a hangulat. A Monkey Gone To Heaven című környezetvédelmi himnusza próbálta visszalassítani a közönség lüktető lelkesedését. Azonban itt még csak félidőben jártunk. A frontember egész este egyetlen szót szólt a közönséghez, de ekkor egyet kiáltott: "Hey!" Valahogy ennyi elég is volt.
Ezzel jelezte is, hogy a pörgés mehet tovább. Jött még egy Velouria, Caribou, Tame, Debaser, Gigantic, Bone Machine. Így szépen sorban. És nem, nem a Where Is My Mind? volt a búcsúszám. A könnyes elváláshoz még öt dal kellett.
Valakitől azt hallottam/olvastam, hogy a 32 szám túl sok volt. Nos részemről, még sokkal tovább tudtam volna hallgatni, addig, míg a lábaim bírják. Szinte haza se akartam menni, a többieket is marasztaltam, aminek következménye egy soha véget nem érő hazaút lett. Ez van. Valamit, valamiért, és ez az este mindenképp megérte!
kép forrása: Wikipédia
