Pénteken kezdetét vette a 14. M’era Luna fesztivál, Hildesheim repterén megteltek a parkolók és a kempingek, amiknek most már közel 25 ezer embert kell befogadniuk. A sátrakból szóló zene és az esti táncos mulatság a hírnöke az első fesztiválnapnak.
Az idei évben is többféle stílusban tevékenykedő előadók léptek fel, a rocktól kezdve a pagan folkon át a szintipopig elmerítkezhettünk a sötétebb dallamokban.
Első nap
Szombat délelőtt a newcomer Aeverium gothic- metál hangja nyitja a fesztivált, a vásárosbódék is várják már a vendégeket.
A két nap során összesen 40 előadó lépett fel két helyszínen, a szabadtéri nagyszínpadon és a szűkösebb és kevésbé szellőző hangárban. A kisszínpad helyszíne több oldalról is vérzett. A korábbi tapasztalatomhoz képest jóval sötétítettebb volt a tér, ami szűkebb érzetet adott. A be- és kijutás sem volt egyszerű, de sokszor nem azért, mert sokan lettek volna a koncerteken, hanem mert a tömeg mozgásának szabályozása végett a kaput két részre osztották, ami egyáltalán nem tűnik rossz ötletnek. Azonban a be- és kilépést jelentősen megnehezítették azok az ámuldozó, várakozó látogatók, akik a közvetlenül a kapu előtt elhelyezett kivetőre meredtek, illetve az ide helyezett mobilwc-hez tartozó sort képezték. A szervezők is a fejükhöz kaptak, és a második napra igyekeztek oldani a tumultust a wc sor elterelésével. Tömeg pedig mindenhol volt, az első nap teltházzal zárt.
Az első nap a leginkább az asszimilálódással telt, csendes megfigyeléssel, és a terep felderítésével. A vendéglátó egységek próbáltak minden igényt kielégíteni, sörrel, méz(bor)-ral folyó Kánaánt nyújtottak, nem csak az állatkedvelőknek kínáltak frissensült malachúst, hanem a növényevőket is megcélozták a Vegefarm menüikkel, ha volt 10 eurónk, jóllakhattunk egy nap. Itt vegánok és az egészségesen élők örülhettek, volt bioétel, nem használtak tartósítószert, ízfokozókat, színezékeket. Különlegességként volt nemzeti konyha is, többek között magyar, ázsiai, indiai is. Magyar „ízekkel” nem csak az ételesnél találkozhattunk, hanem a középkori faluban bolyongva is, körtemuzsika és egyéb kézműves terméket bemutató standdal.
Kora délután a nagyszínpadra négy, ezüstre maszkírozott ember lépett fel, a Stahlmann zeneileg igen hasonlított a Rammstein-hoz és az Eisbrecher-hez. A show-t a "Willkommen" című számmal kezdték, az énekes fején hegesztő szemüveggel jelent meg, a hátára egy poroltó volt csatolva, a csövek pedig a karhoz voltak rögzítve, amit rögtön az elején használatba is vett. A legnagyobb ovációt a "Süchtig" és a "Schwarz" kapta, a "Spring nicht"-nél pedig mindenki ugrált, egyszerre mozgott fel-le több ezer ember, majd a "Tanzmaschine"-nel búcsúztak a rajongóktól. Mindent egybevetve egy jó hangulatú koncertnek lehettünk szem és fültanúi.
A fesztivál egyik legjobb produkcióját a 35 éve alakult Deutsch Amerikanische Freundschaft, röviden DAF nyújtotta, a német ikonikus zenekar, akiket titulálnak ős-electropunknak, ebm-nek, minimalista technonak is. A színpadkép valóban minimalista volt: feketében, felgyűrt nadrágszárban, bakancsban és egy hatalmas DAF felirattal a háttérben. Tökéletesen hozták a Neue Deutsche Welle hangulatát, energikusak voltak, és a színpadra varázsolták a 80-as éveket. A szűk egy órás játékidőben megszólaltak a slágerek, a legismertebb provokatív számuk, a “Mussolini”, a csilingelő tabutémával a “Der Räuber und der Prinz”, az “Alle gegen Alle”, “Rote Lippen”. A közönség méltatlanul kis létszámmal volt jelen, de ez még fokozta is a házibuli érzést, mintha egy kicsi, sötét klubban összeverődtek volna a rajongók, a fiatalok mostanra középkorúvá értek, de táncos lábaik maradtak (ha már a fiatalságukat eltékozolták).
Ha meguntuk volna a fülbemászó dallamokat, és az igen békésen hömpölygő tömeget, lehetőség volt egy harmadik helyszínen felolvasásokat hallgatni, persze a németül értők előnyben. Ez volt a helyszíne a Gothic – Divat Shownak is, ahol négy divattervező mutatta be munkáit, az industrial, a romantikus fűzősruhák és a szexisebb latexdivat után érdeklődők számára.
Az egyik szombati fő attrakció Marylin Manson volt, amely név és zene szinte mindenki számára ismerősen cseng, a fesztiválon is nagy érdeklődésnek örvendett. A színpad elé feszített feszültségfokozó lepedő az “Angel With The Scrabbed Wings” ütemeire hullott alá, egy rövid intro után. Manson fellépése visszafogottabbá vált az idők során, de a megszokott provokációval találkozhatunk: a “mObscene felvezetője a „divatorientált” közönségre szabott, az énekes kés alakú mikrofont szorongat a “Disposable Teens” és “No Reflection” számok alatt, szószékről adja elő az “ Antichrist Superstar”-t, gólyalábakon és mankókkal sétálva a “Sweet Dreams”-t, reflektordobálás után a színpad elé igyekszik, s pacsizik a rajongókkal. Mindkét nagy sikerű feldolgozásuk hallatán a közönség ujjongásban tört ki, a keményebb “Sweet Dreams” –t még az is ismeri, aki egyébként nem hallgat Mansont, a Depeche Mode feldolgozásuk (“Personal Jesus”) is szintén egy népes rajongói tábort vonz be. Az együttesnek 75 percbe kellett sűrítenie egy karriernyi best of szettet, ami tökéletesen sikerült is, de leginkább az elvakult Manson rajongók fülének volt élvezhető, tekintve, hogy a hangtechnika rengeteget rontott a produkción. Én a terület több pontjára is elsétáltam a fellépés alatt, de nem találtam olyan helyet, ahol nem a dob lett volna túlzott hangsúlyban, s a számok tompán szóltak. Sokan várták a “Beautiful People” felcsendülését, amit ráadásszámként meg is kaptak, volt is kánonéneklés és további taps. Utána a tömeg pedig szépen megindult, az egyetlen futó programra, a Hangárba.
A Combichrist gyakori vendég a német fesztiválokon, hiszen Andy LaPlegua számtalan projektével nagy népszerűségre tesz szert. Andy azon előadók közé tartozik, aki sosem marad nyugton a porondon, ez a dinamika áttevődik a közönségre is. Színpadi megjelenésük a megszokott volt, harci díszben léptek fel, a hangszerekkel pedig beterítették az egész színpadot. Az egy órás játékidő meglehetősen rövidnek tűnt, az új számok mellett (“We Were Made to Love You”, “Can't Control”, “Maggots at the Party”, “Denial”, “Love Is a Razorblade”) már csak néhány régebbi muzsika csendült fel: A “Blut Royale”és a “What the F**k is Wrong with You?”, mint vezető slágerek, mindenkit táncra és ugrálásra bírtak a teremben. Az egyetlen újdonság a színpadon hirtelen felbukkanó rózsaszínű nyúl jelmezébe bújt figura volt, akinek habár leesett a fejfedője a “Get Your Body Beats” –re való ugrabugrálás közben, megállapítani azonban lehetetlen volt, hogy tervezetten vagy véletlenül vált show elemmé.
A nagyszínpad utolsó fellépője a holland szimfonikus metált játszó Within Temptation, 10 perc csúszással kezdett, hagyták a rajongókat égni a vágytól. A nyitó “Let us burn” és a Hydra turné színpadi kellékei frenetikus hatást váltottak ki a közönségből, a két, egymással szemben álló sárkányfej az énekesnő minden egyes "Égj!" (Burn!) kiáltására tüzet okádott, illetve a színpad elején is megannyi lángcsóva gyulladt ki egyszerre. A korábban divattervezőként is dolgozó Sharon den Adel a fején egy hatalmas fejdísszel és a maga által tervezett fekete ruhában jelent meg a színpadi emelvényen, majd a szám zárásaként a 6 db piros rózsával díszített mikrofonállványhoz sétált. Az énekesnő beszédhangja kissé rekedt volt, de fölé tudott énekelni, így az énekhangja a tőle megszokott angyalian csengett. A második szám a “Paradise ( What about us?) ”alatt - amit az egykori Nightwish-frontasszonnyal, Tarja Turunennel énekelt el-, egy klip vetült a háttérre, amin Tarja áriázott, Sharon hangját pedig a mikrofonon keresztül hallhattuk. A régebbi slágereket (“Faster", “In the middle of the night", “Fire and ice", “Stand my ground") egy Lana Del Rey feldolgozás, a “Summertime sadness", majd az Xzibit-tel közösen elkövetett “And we run" követte, a klip itt is ment a háttérben, ahol hallhattuk rappelni a fekete énekest. A “The last dance" akusztikus verziója közben Sharon fehér poncsójában és ezüst színű maszkjában is gyönyörködhettünk. Az “Edge of the world" számot a nosztalgikus “Mother earth" követte, végén egy kis tűzijátékkal, ami a koncert végét jelezte. A rajongóknak hatalmas tapsviharral és "Zugabe!" (Ráadás!) kántálással újra dalra fakasztották Sharon-t, ezúttal a “What have you done" következett, Keith Caputo-val a háttérben menő klip segítségével. Az új album “Covered by roses", majd a "Sinead" akusztikus verziója után pedig a záródallá váló “Ice queen"-nel búcsúzott a mindig mosolygós énekesnő, aki különleges táncával és gyönyörű hangjával ma este is elvarázsolta közönséget.
A koncertes szelfik eluralkodtak ezen a fesztiválon is, hiszen szokásossá vált, hogy az együttes a fellépés végén saját magáról fotót készített, háttérben a rajongókkal. Ezeket bátran kereshetitek a közösségi oldalaikon.
Második nap
Vasárnap egy korai Ohayo! köszöntéssel adtam hangulatot mindenkinek a csípős reggelhez, majd a J-Rockot játszó Bo Ningen riffjeit fújta a szél a sátrak felé.
A Hangár programjai közül csipegetünk a következőkben, az első megtekintett műsorszám ezen a napon, a dán Euzen. Az énekes hajkoronája elfedte északi származását, egyvalami viszont nagyon is utalt rá, és ez a Björk-höz hasonlatos énekhang. A fellépésbe négy szám fért bele a 2011-es Sequel c. albumukról, és hallhattunk két kiadatlan új számot. Felcsendült az ismertebb “Judged by” és “The Great Escape” című számuk is. A hangzás nem volt tökéletes a Hangárban, a korai időpont miatt is kevesen jelentek meg. A fesztiválterületre igyekezve ugyanis mi is nyugtázhattuk, hogy a sátorlakók többsége reggel óta még mindig sorban állt a napi zuhanyért, tisztálkodásért.
A következő előadó a belarusz Ambassador21, hatalmas kontrasztként ékelődött be a programba, zenei ricsajuk hasonlatos az Atari Teenage Riothoz. A duó szövegeit kitörő, agresszív kiáltásokkal fejezi ki, amelyek belesimulnak a masszív ütemekbe. A fesztivál egyetlen digital hardcore fellépőjeként ők sem töltötték be rajongókkal a teret, de egy hangulatos, családias bulit élvezhettünk, ha bírtuk a sok ujjmutogatást.
Aznap először a Solar Fake alatt telt meg teljesen a Hangár, rengetegen voltak kíváncsiak Sven Friedrich (Dreadful Shadows, Zeraphine) 2007 óta létező electro-projeckt-jére. Frank Arnold, a korábbi szintetizátoros helyét ez évtől André Feller (Dreadful Shadows, Herzfeind) vette át. A zenészek az új album "I hate you more than my life" számával kezdtek. A tömeg az elejétől kezdve a csapattal volt, táncoltak, tapsoltak, énekeltek, sikoltoztak. A jó hangulatnak Sven rendkívül örült, ezt nem is titkolta, végig mosolygott és minden szám elején beszélt a közönséghez, a rajongók csüngtek minden szaván. Az együttes eddig megjelent mindhárom albumáról hallhattunk dalokat: "No apologies", "Here I stand", "Parasites". A csúcspont egyértelműen a két nagy sikerszám " More than this" és "Reset to default" volt. Minden koncerten elsütnek egy feldolgozást, ezúttal a Linkin Park nagysikerű "One step closer" -re esett a választásuk.
A Hocico előtt a Spetsnaz segített bemelegíteni az EBM rajongók ugráló izmait. A rutinosak egyből bent is maradtak és elfoglalták a helyüket az első sorokban. Jól is tették, mert a koncert előtt tíz perccel már nem lehetett megközelíteni a színpadot, de a Hangárt sem nagyon. A koncert előtti napon jelent meg az új DVD-jük Die Hölle über Berlin címmel, ami a Berlini 20 éves jubileumi koncert videója. A DVD-hez készült a Die Hölle über Berlin feliratú póló, erről lehetett felismerni a legelkötelezettebb rajongókat a fesztiválon. A fellépést az El Mariachi mexikói népi kisegyüttes nyitotta, de ezúttal csak egy számot adtak elő, amibe belemixelték az "Odio Bajo El Alma” című Hocico dalt gitárra átdolgozva, népdalosítva. Stílusosan a Mexikói halott kultuszból ismert halálfej maszkot viselte a kisegyüttes is, és a Hocico is. Természetesen elegánsan felöltözve, ahogy a halottakhoz illik.
Az első szám a “Dead Trust” volt, ami valószínűleg a létező legbulizósabb száma az együttesnek. A közönséget kissé felkészületlenül érte a hirtelen kezdés, mert igazi tombolás csak a terem középső sávjában volt, Erk többször is üvöltve ösztökélte a népet több mozgásra. Aztán a második darab, az “Untold Blasphemies” már felébresztette a közönséget valószínűleg azért, mert régebbi és mindenki ismerte. Annak ellenére, hogy ez viszonylag lassú szám, szokatlanul sok érzelemmel átitatva, a terem végéig mindenkinek fent voltak a kezei a levegőben. Az “Intruder”, “Bite Me! ”, és a “T.O.S. of Reality” című daraboknál már egységben ugrált a terem apraja-nagyja, és nem csak fel-le, hanem jobbra-balra és előre-hátra is. Szerencsére a terem szélein is felbomlott a rend, mert mindenki feladta a tiszteletre méltó távolságtartást a szomszédoktól. A “Forgotten tears”-t mindenki úgy énekelte, mint egy nemzeti himnuszt, de ez így is illik Hocico koncerten. A “Poltergeist”-re már semmi levegő nem maradt a Hangárban, csak pára, de az jó sok. Ennek ellenére mindenki kiadta magából a maradék energiát táncolás, ugrálás és üvöltés formájában. A “Tiempos de Furia” volt az utolsó darab, szerencsére jól táncolható, így jól látszott, hogy a közönség nagyon együtt van az előadókkal. A szám közben a terem közepén lobogtatott mexikói zászló valahogy előrevándorolt a koponyákkal borított mikrofon állványra, és végleg ott is maradt, mint egy asztalterítő. Végül az El Mariachi kisegyüttes csapott bele ismét a húrokba, ezzel lezárva a vadulást a rajongók nagy bánatára.
A nagyszínpad táján a Die Krupps-nak rendezték be a terepet, betolták az acélcsöveket is. A veteránok még mindig határtalan népszerűségnek örvendtek, főleg az elmaradhatatlan darabok, a Metal Machine Music és a To The Hilt.
Sokan voltak kíváncsiak természetesen a kultikus együttesre is, Alexander Veljanov karizmatikus hangjára. Kilenc évvel ezelőtt ugyanitt volt szerencsém látni a Deine Lakaien szereplését, és akkor elég vontatottnak érzékeltem a koncertet. Ma elkergette az esőfelhőket, és sötétebbnél sötétetebb darabok követték egymást az elektronikus showban. A klasszikusokat (“Dark Star”, “Over and Done”, “Into my Arms”) váltották a nagy kedvencek (“Reincarnation”,“Love me to the End”), és újabb számokat is hallhattunk. A taps nekik szólt, és hogy van még helyük a darkwave terepen.
A 2014-es M'era Luna az And One koncerttel búcsúzott el a fesztiválozóktól. Az énekes Steve szokásához hűen öltönyben lépett a nagyszínpadra, ezúttal sárga inggel. Most sem hazudtolta meg önmagát, a színpad minden zugát beugrálta, táncolt, magyarázott, viccelődött. A klasszikusok "Für", "Get you closer", "Techno man", "Krieger", "Millitary fashion show", "Wasted" új albumról is elhangzott az "Unter meiner Uniform", amely két nappal a koncert előtt jelent meg. Tréfálkozott is, ha most mindenki előveszi a telefonját és egyszerre megveszi az új cd-jüket, akkor ő gazdag lesz. Szerintem nem lett.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
