Hitler prófétája

- Pogány és okkult tanítások Nietzsche: Így szólott Zarathustra c. művében -

(esszé-levél)

„Isten halott.”
(Nietzsche)
„Nietzsche halott.”
(Isten)

A „próféta” kifejezés elsődleges definíciója szerint az isteni akarat közvetítőjét, kiválasztott emberét jelenti; dolgozatomban azonban nem ebben az értelemben használom. A szó „jós, látnok” meghatározása már közelebb áll a kifejteni kívánt témához, ugyanis Nietzsche saját művének jövőjéről alkotott elképzelésében is találunk erre utalást: „Ötven év múlva talán akadnak néhányan (vagy akad egy-valaki: – zseninek kellene hozzá lennie!), akinek felnyílik a szeme arra, ami általam elvégeztetett.”(1)
Mielőtt azonban és egyáltalán bármiféle alaptétellel kijelölhetném ennek az esszé-levélnek a fő irányvonalát, úgy gondolom, néhány megjegyzéstől már most sem tekinthetek el. Először is, az elemzett mű „voltaképpeni természete ellenáll minden korlátozásnak”. Bár ezt a nehezen vitatható tényt általában még a poszt-modernek is könnyen elismerik, azt már kevésbé tartják igaznak, hogy a könyv az idők során – a költészethez hasonlóan – „merő »irodalommá« és puszta individuális fantázia kifejezőjévé degradálódott”.(2) Sajnos, általában ez az egyetlen értelmezési keret, melyet kortársaink ismernek, hiszen „képtelenek elképzelni bármilyen mást, még akkor is, ha az úgyszólván kiszúrja a szemüket, hiszen kitartanak amellett, hogy kizárólag »irodalomnak« tekintsék”.(3)
Látnunk kell, hogy a pusztán „irodalmi” vizsgálódásnak rendkívül szűkösek a határai. Úgy tűnik, hogy az ateista, materialista vagy profán megközelítés ez esetben sehová sem vezet; főleg akkor, ha tudjuk: „valójában nem létezik profán terület, ahová a dolgok természetüknél fogva tartoznak, hanem kizárólag profán nézőpont, amely végül is csak a dolgok egy illegitim és deviáns szemlélete”.(4) Persze, sokféle-képpen lehet olvasni egy könyvet, s az eredmények így akár teljesen ellentmondóak is lehetnek. Ha azonban kizárólag a profánok okoskodásaira szorítkoznánk, fenn-állna a veszélye, hogy csak valamiféle, pusztán verbális tudásra lelnénk, amely sem-miképp nem célravezető.(5)
Azért időztem itt – egy bevezetéshez képest – talán túlságosan is hosszan, mert ha pogány és okkult tanok kutatásához kezdünk, „fából vaskarika”, ha mindenáron ragaszkodunk egy merőben esetleges racionális nézőponthoz – különösen érvényes ez a hitleri pusztítás tudatában, melyre szinte lehetetlen adekvát racionális magyará-zatot adni… Racionális alatt elsősorban azokra az észérvekre utalok, melyek figyel-men kívül hagyják a téma természetét, amely profán nézőpontból csak nagy hiátu-sokkal értelmezhető. Mindebből nyilván nem következhet az, hogy álmok vagy fan-táziák vezérelnének, mint ahogyan különféle szentimentális törekvésekről sincs szó.(6) Mivel azonban „a tradicionális alkalmazások minden esetben a profánok által felfoghatatlan módon jönnek létre”(7), tisztában vagyok azokkal a fenntartásokkal, amelyek bizonyos körökben a munkám megítélését kísérhetik…
Nietzsche hamis prófétai mivolta felől nincs kétségem, ezért is fordítottam sok időt a számos bibliai és más hivatkozások keresésére – különös tekintettel azokra, melyekről a mű végén található jegyzet sem nyújt tájékoztatást (vagy véleményem szerint adott esetben csak szerény és túlságosan nyilvánvaló, „redundáns” információt közöl).
Ritkán használatos, inkább csak a választékos stílusra jellemző, hogy prófétának mondják egy tan megszállott hirdetőjét. Arra, hogy Nietzsche Zarathustra alakjával kapcsolatban miért ezt tartom a leginkább adekvátnak, már az első részben kifejtem.
Az alcímben jelzett „pogány” és „okkult” szavak is magyarázatot igényelnek.
Pogánynak számít jelen esetben minden, ami a keresztény – evangéliumokban olvasható krisztusi – tanításoknak ellentmond. Nem csupán azok a szövegrészek tartoznak ide, melyek azt sugallják, hogy Nietzsche – általa Zarathustra –, majd tanításainak „interpretálója”, Hitler (és követői) „felcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével” (Róm 1,23)(8); hanem azok is, melyek bármilyen módon szembeállnak a Biblia szellemiségével. Természetesen nem a világ nagy vallásait kritizálom: a fogalmi korlátozásra azért van szükség, hogy még kontrasztosabban kitűnjön az a dekadens és eszkatologikus keresztényellenesség, amely más esetben talán nem lenne ennyire nyilvánvaló.
Az okkult kifejezéssel kissé összetettebb a helyzet. A „rejtett, titkos, titokzatos” szavak egyike sem adja vissza azt a sokrétű fogalmi mélységet, amely a különböző szimbólumok megértése révén feltárulhat. A valódi okkult tanítások ugyanis nem azért titkosak, mert titkolják őket, hanem mert nem tudnak nem azok lenni, hisz’ a „kifejezhetetlenből” állnak, mely szükségképpen közölhetetlen is.(9) Nietzsche esetében viszont nincs erről szó, nála a rejtett nem közölhetetlen, hanem csak implicit, tanainak kifejtése később valósul meg, a Mein Kampf lapjain. Mint ahogyan ma már a széthiánus filozófia és a Heinrich Himmler vezette, ezoterikus náci csoport mágikus praktikái közötti kapcsolatot sem vonhatjuk kétségbe(10), úgy a hitleri tanok nietzschei eredetéről sincsenek fenntartásaink.
Ez a dolgozat arra próbál rávilágítani, hogy az Így szólott Zarathustra című műben szereplő tanítások nem pusztán „irodalmi szövegek”, hanem olyan sötét próféciák, melyek előrevetítik azt az iszonyatos borzadályt, amely a halálgyárak rendszerével megvalósult. Mint ahogyan Nietzsche maga is írta: „Ismerem sorsom. Nevemhez egykoron valamiféle szörnyűség emléke fog tapadni – egy krízisé, melyhez hasonlót nem ismert a Föld, a legsúlyosabb lelkiismeret-kollízióé és döntésé, mely mindazzal szemben felidéződik, amit addig hittek, követeltek és szentesítettek. Én nem ember, én dinamit vagyok. […] Nem akarok szent lenni, akkor már inkább legyek paprikajancsi.”(11)

Zarathustra, avagy az Akárki Megváltó

A könyvben szereplő Zarathustra az iráni népek első teológusa, „sámánszerű ige-hirdető és csodás gyógyító”. Neve (latinosan Zoroaster) tevehajcsárt jelent. Egy szpitama nevű papi nemzetségből származott, „egy-két nemzedékkel az Akhaimenida dinasztia uralomra jutása előtt élt”, tehát megközelítőleg Kr.e. 600 körül. A neki tulajdonított himnuszokat, intelmeket és elmélkedéseket később az Aveszta (Tudás könyve) foglalta össze”.(12)
Vajon miért pont egy iráni teológusra esett a választás?
Zarathustra személyében számos olyan elemet fedezhetünk fel, melyek hallatán egy kevésbé tájékozott ember akár Jézus Krisztusra is gondolhatna. A nyitó mondat egyértelmű utalásán túl,(13) hamar több és még több biblikus ekvivalenciát találhatunk.
Amikor Zarathustra így szól: „Alá kell buknom…” (I:24), ezt a mozzanatot a keresztény aszkézishez hasonlíthatjuk: „gyötrődjetek, gyászoljatok és sírjatok, neve-tésetek forduljon gyászra, örömötök szomorúságra. Alázzátok meg magatokat az ÚR előtt, és ő felmagasztal titeket...” (Jak 4,9-10)
Az ébredés hangsúlyozása általában minden beavatási tan alapja, de jegyezzük meg, ez szintén biblikus elem: „Zarathustra felébredt: mi dolgod hát az alvók között?” (I:45) Pálnak egyik levelében ugyanez olvasható: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból...” (Ef 5,14)
Valószínű, hogy az a sok „Bizony mondom néktek...” (I:580) szófordulat sem véletlen.(14)
A források szerint a valóságos történelmi személy tanításaiban is megjelenik a keresztény próféciákhoz hasonló megváltásgondolat: „a tizenkétezredik évben meg-születik Zaratustra halhatatlan férfiereje által csodás módon megfogant szűz leánytól Szaósjant, a végső idők megváltója. Ő Mithra segítségével végképp legyőzi a rosszat és sötétséget, ezzel véget vet a földi küzdelmeknek, s elhozza Áhura-Mazdának immár végleges uralmát”.(15)
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ez a rendszer alapvetően dualista: „a jó és rossz szellemek, Áhurák és Daivák ellentétének ősi népi elképzeléséből in-dult ki”. A világ minden jelensége a két főisten egyikéhez tartozik: „Áhura-Mazdá teremtette mindazt, ami világos, ragyogó, tiszta, értelmes és hasznos; Ahra-Majniu pedig azt, ami gonosz, káros és tisztátlan.”(16)
Felmerül a kérdés: honnan és miért kerül a „képbe” ez az iráni teológus?
Mondjuk ki: nem csupán a görög-keresztény hagyományokkal való nyílt szembefordulás jelképe ez – a két főistenre osztott vallás lehetőséget biztosít a jó és a rossz közötti határvonal összemosására. Ez a rendszer az európai, Krisztus-követő hitvallástól teljesen idegen, hiszen: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti”. (Mt 6,24) Márpedig, ha két isten van, az kettős istentiszteletet is jelent, de legalábbis a tízparancsolattól való totális eltérést. De nem is kell másra hivatkoznunk, mint Zarathustra tanítására: „Aki pedig teremtő kell legyen jóban és gonoszban: bi-zony mondom, megsemmisítő kell legyen az elébb, ki összezúz értékeket. A legfőbb gonosz így hát a legfőbb jóhoz tartozik…” (II:1072-1074) (Érdekesség, hogy Nietzsche nővére, amikor szembesült testvére filozófiájával, megrémült tőle, mert tartott tőle, hogy Friedrich a gonoszt szereti, nem a jót.(17))
Itt máris utalnunk kell a Mein Kampfra, s kell tennünk egy kisebb kitérőt.
A második fejezet végén, a zárszó előtt, Hitler a hősök közé „sorozza” Dietrich Eckartot is, aki „mint a legjobbak egyike, költészetében, nagy gondolataiban és végül tetteiben is egész életét népünk felébresztésére szentelte”(18). Eckart már 1919 szeptemberében felfedezte a „német nemzet megmentőjét”, Adolf Hitlert. Az öt évvel később, Münchenben írt könyvében a Szentírás mint „a gyűlölet Bibliája”(19) szerepel, s tényként jelenik meg János evangéliumának meghamisítása. Talán nem haszontalan idéznünk egy részletet:

„János evangéliumában jelenti ki Krisztus a szamaritánus asszonynak: »az üdvösség a zsidóktól jön«, és ugyanabban az evangéliumban pár fejezettel később így szól a zsidókhoz: »ti nem Istentől valók vagytok«... A vak is látja itt az ismert szemfényvesztő utólagos betoldását. Ugyanaz a csalás van ott, ahol azt mondja Krisztusról, hogy nem azért jött, hogy a törvényt feloldja, hanem azért hogy beteljesítse. [...] Maszlag! Lépésről lépésre megszegi a törvényt, kifejezett szándékossággal! Sőt tanítványainak is így és így tanácsolja. Sabbatkor megy át velük a vetésen, ami tilos; a zsinagógában eszik a szent kenyérből, amiből csak a papok ehetnek, és a kísérőiknek is ad belőle, nyilványosan felszólít az étkezési törvények megszegésére – az ördög hallott ilyen »beteljesítésről«! Mindez lárifári, csak arra szolgál, hogy elhitesse velünk, hogy tiszteli a zsidó babonát.”(20)

Esztelenül bátor kijelentések ezek. Zarathustra az igazság maszatolását már elvégezte: az első parancsolat („Ne legyen más istened rajtam kívül!” (Móz 20,3)) tagadása után nem okozhat különösebb nehézséget vagy lelkiismereti vívódást a fent idézett összefüggéseket befogadni. Aki ilyen kijelentéseket tesz, egyértelmű, hogy nem tud mit kezdeni a kereszténység misztériumával. Milyen igaza van Guénonnak, amikor azt írja: „aki életének egy részét kizárólag »jelenségek« produkálásával töl-tötte, az bármi másra képtelen lesz, és ennek okán egy másik rend lehetőségei hely-rehozhatatlanul elzáratnak(21) előle”. Márpedig Eckart és Hitler nagyon is olyan embereknek tűnnek, akiket rabul ejtettek ezek a mágikus spekulációk, „olyan gyer-mekekre emlékeztetve, akik magukra maradva veszélyes dolgokkal kezdenek ját-szani anélkül, hogy közben bármit is tudnának ezekről”(22). Egy sajátos hasonlattal élve: olyan ez, mintha egy informatikai algoritmus-mezőben valaki egyetlen ponton megváltoztatná az igen/nem döntést: a logikai rendszer egyetlen elmének „átkötése” még okozná magának a rendszernek a működésképtelenségét, viszont kétségkívül torz eredményekhez vezetne.
Az Eckard könyvében szereplő állításokat egyébként nagyon könnyű cáfolni.
Jézus ugyanis valóban betöltötte a törvényt, ’ezt a vak is látta’ – képletesen és valójában is. (Mt 9,27-31) Ez a gyógyítás azonban számára több, mint egyszerű „orvosi feladat”, hiszen szimbolikus jelentőséggel bír (és itt visszautalunk a fentiek-re: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból...”). Se Eckart, se Hitler nem érti a krisztusi utat. Mindketten pont úgy viselkednek, mint az a zsidó írástudó, aki megkérdezte: „Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?” Mert a „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”, valamint a „szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mk 12,28-34) ugyanazt jelenti, mint a tízpa-rancsolat: mindkettő az emberért, az ember védelmében keletkezett! Tehát a törvény célja sosem lehet a holt cselekedetek mániákus betartása.
A fentiekből látható: ha Jézus bármely tettét kritizálni kezdjük – ahelyett, hogy elismernénk nagyságát –, hamar védtelenné válhatunk az ilyen zavaros spekulációk-kal szemben. Nietzsche a Krisztust Zarathustrára cseréli, s ezzel megnyitja az utat egyrészt további hasonló „cserék” előtt, másrészt a saját tanainak a kifejtéséhez is keretet biztosít, s ezáltal „hőse” messianisztikus színben tűnhet fel.

Egy antikrisztus manifesztációja

„Áldj meg tehát, nyugodt szem...” (I:26) – így szólott Zarathustra. A Nap szemmel való kiábrázolása szinte az összes okkult irányzatban fellelhető.(23) Figyelemreméltó, hogy maga a horogkereszt is egy napszimbólum, mely forgási irányát tekintve a hitleri lobogókon természetellenesen – fordított.
Zarathustra az Istent szereti, az embereket nem (I:53), amely a keresztény isten-felfogásban elképzelhetetlen. Jézus parancsolata, hogy „úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 15,12), hiszen maga a tanítás is teljesen a test-vériségre épül: „…ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott va-gyok közöttük.” (Mt 18,20)
Miféle más életvezetési stílust várhatnánk egy olyan tanítótól, aki nem lát a hedonizmusnál messzebb? „Nagybeteg haldoklók voltak bizony, a test és a föld megvetői, akik feltalálták a mennybéliséget és a megváltó vércseppeket. Menekvést kerestek nyomorukból, de távol voltak tőlük a csillagok.” (I:668-671) Jogosan aggódik Pál apostol, amikor így ír: „Kérlek titeket, testvéreim, tartsátok szemmel azokat, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak azzal, hogy az ellenkezőjét tanítják annak, amit tanultatok.” (Róm 16,17)
Nietzsche nyilvánvalóan képtelen felfogni a szenvedés mibenlétét: „Papok járnak errefelé: és ellenségeim ugyan, mégis csöndben kerüljétek ki őket és alvó karddal! Akadnak hősök közöttük is; sok van, ki fölöttébb sokat szenvedett –: ezért akarják a mások szenvedését.” (II:266-269) Ez már konkrétan egy alattomos vulgarizáció, mely „végletesen profán” látásmódot és jó adag értetlenséget feltételez, nem látva, hogy Isten ereje az erőtlenség által ér célhoz. Pál apostol ezért is „dicsekszik” szenvedéseivel, hiszen tudja, hogy a fizikai erőtlenségek elviselése az igazi lelki és szellemi erő. (2Kor 12,9-10)
Merőben ellenbeavatási érzetet kelthet a pihenés magasztalása is: „Tiszteljétek az alvást, és ne legyetek véle szemérmetlenek!” Tehát Zarathustra nagy bölcsessége csupán annyi: „virrassz, hogy jól aludj.” (I:529.592)
A példabeszédekben valóban olvashatjuk, hogy „ha lefekszel, nem rettensz fel, hanem fekszel, és édesen alszol” (Péld 3,24), viszont ez az Isten bölcsessége és tu-dása által elért megfontoltságnak az eredménye. A parancs viszont ez: „Ne szeresd az alvást...” (Péld 20,13) Most is Pál apostol lehet a példa, aki büszkeségnek tartja, hogy kivehette a részét „fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhe-zésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben”. (2Kor 11,27) Az ilyen Igék összezavarása egyébként igen jellemző az egész műre, s ez oly tipikus hivatkozási stílus azoknak a profánoknak a részéről is, akik különböző „logikai bukfencek” keresésével töltik a kegyelmi idejüket – említettem, hogy ezek a dolgok racionális aspektusból csak ritkán válhatnak érthetővé.
Zarathustra így szól: „…kérlek, testvéreim, maradjatok hűek a földhöz, és ne higgyetek azoknak, akik földöntúli reménységgel kecsegtetnek benneteket!” (I:106) Ez megint pontosan az ellenkezője annak, amire Jézus figyelmeztet: „gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg”. Hiszen „ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is”. (Mt 6,19-21)
A Föld negédes magasztalását nevezhetjük szimplán „szeretem-mondásoknak” is(24) : „Szeretem, aki szeretetből megfenyíti istenét: mert istenének haragja miatt kell tönkremennie”. (I:198-199) Milyen fintor, miféle „szeretet” lehet az, mely egy nép tragédiájának princípiuma? Talán inkább úgy igaz, hogy „ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában, ahol meg-kísértettek engem őseitek azzal, hogy próbára tettek, bár látták tetteimet negyven éven át. Ezért megharagudtam erre a nemzedékre, és ezt mondtam: Tévelygő szívű ez a nép, mert nem ismerte fel az én utaimat. Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mennek be az én nyugalmam helyére.” (Zsid 3,8-11)
Ebben a kontextusban válik igazán világossá, hogy annak alapja, amiről Hitler a Mein Kampfban szól, abszurd spekuláció. Tudniillik az, hogy majd kétezer évig „nincs területileg határolt, a faj fenntartásának és szaporodásának szervezetét jelentő zsidó állam(25)” , az isten Nagy Mű (Opus Magnum) misztériumának hatáskörébe tartozik – ezt tenni alapvetéssé nem csupán ostobaság, de rendkívül veszélyes kon-cepció is, keményebben szólva: nyílt istenkáromlás. Isten ugyanis nem vetette el Izráelt, sőt: elesésük üdvösség lett a pogányoknak!(26)
Az állatok jelképszerű alkalmazása szintén nem lehet csupán a költői képzelet szüleménye: „Egy sas húzott széles köröket a levegőégen, és vele együtt egy kígyó, nem zsákmány, hanem barátnő gyanánt, a sas nyakára gyűrűződve…” (I:436.440) A kelta hitvilágban „az emberek és az istenek lakhelyét »hatalmas óceán veszi körül, ennek mélyére vetették az istenek a világot fenyegető kígyót (Jörmungand)«, […] melyet a vég kezdetén Loki, a tűz istene elszabadít…”(27)
Mi hát ez a sas és mi ez a kígyó, s hogy jön ide Loki, a tűz istene?
A birodalmi sas képzete önmagában is beszédes (hiszen 1933-ban „a sas leszállt”); de még inkább sokatmondó jelkép a kígyó: „És levettetett a hatalmas sár-kány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész föld-kerekséget; levettetett a földre, és vele együtt angyalai is levettettek.” (Jel 12,9)
Akik pedig mindezt túl sötét, apokaliptikus víziónak vélik, azoknak nyilván sokkoló meglepetésnek hat majd, amit Nietzsche maga mond ki: „A Zarathustra Nietzsche önképét és önértékelését is megváltoztatta: »Új nevet akar adni nekem? Az egyházi nyelvben talál egyet: én vagyok ---- az Antikrisztus.”(28)

A felsőbbrendű faj akaratának diadala

„Akarat – ez a neve szabadítónknak és örömhír-hozónknak: így tanítottam néktek, barátaim! [...] Az akarat megszabadít...” (II:1792-1793.1975) Vagyis: az akarat Isten Fiának helyére ült. János evangéliuma szerint csak akkor leszünk valóban szabadok, ha a Fiú megszabadít minket. (Jn 8,36) Míg Jézus azt mondja: „Békességet hagyok nektek” (Jn 14,27), Zarathustra így érvel: „A megbékélésnél is magasabbrendűt kell, hogy akarjon az az akarat, mely a hatalomnak akarása…” (II:1850-1851) Az verte láncra őket, kit megváltójuknak mondanak: – Hamis értékek és agyrém-szavak láncára verte őket! Ó, bárcsak megváltaná őket megváltójuktól valaki!” (II:278-282) Témánál vagyunk: Hitler a Mein Kampfban ilyen megváltótól megváltottnak tűnik: „Ismeretlen volt előttem a szólásmód, hogy »ez lehetetlen, az nem megy, ez igen veszélyes, amazt meg nem merem megtenni...«”(29) Merni megtenni – de mit? „Az erősebbnek uralkodnia kell a gyengébben és nem szabad a gyengébbel egybeolvadnia, mivel ezzel feláldozza saját nagyságát. Csak a születésénél fogva gyengébb egyén találja ezt kegyetlennek, ami csak gyengeségét és korlátoltságát bizonyítja.”(30) Ez a fajta gyengébbeken való uralkodás nem nevezhető éppen humá-nus magatartásnak, viszont tudnunk kell, hogy Hitler már nem tett sokat hozzá Zarathustrához: „Háború és vitézség több dolgot vitt végbe, mint a felebaráti szeretet. Nem szánalmatok, de mindig is eltökéltségetek segítette meg a bajba jutottat.” (I:1120-1121) Hiszen „mérges legyek a te felebarátaid, és azok is maradnak; ami nagy benned – épp az növeli mérgüket, attól lesznek mindegyre legyeskedőbbek. Magányodba menekülj, barátom, oda, hol csípős és erős a szél.” (I:1327-1329) Hitler szintén eljut addig, hogy a felebaráti szeretet nem helyes út a „jobb világ” felé: „Nem az állam képezi előfeltételét a magasabb színvonalú emberiség kifejlődé-sének, hanem az a faj, amely a szükséges képességekkel rendelkezik. [...] a nagy jelentőségű pillanatokban az egységes fajú egyed helyesen és határozottan dönt, a kevert fajú tétovázik, tökéletlenül intézkedik. Mindez a kevert fajúnak nemcsak bizonyos alsóbbrendőségét jelenti az egységes fajúval szemben, hanem a valóságban egy gyorsabb pusztulás magvát hordja magában.(31)” Nietzsche alapjában a „Führer” tökéletes tanítómesterére ismerhetünk rá, hiszen már idejekorán felhívta figyelmét az alsóbbrendű fajra: „Nézzétek csak ezt a fölös-sokaságot! Elorozzák maguknak a feltalálók műveit és a bölcsek minden kincsét: aztán műveltségnek hívják tolvajlásukat - de betegség és balsiker lesz mindenből kezük alatt!” (I:1204-1206) Hitler tehát onnan folytatja, ahol Zarathustra abbahagyta: „A múlt nagy kultúrái mind csak azért mentek tönkre, mert az eredetileg alkotó fajt a vérkeveredés meg-mérgezte. [...] A kultúra fennmaradása a jobb és erősebb egyed győzelme szükséges-ségének és jogosultságának megdönthetetlen természeti törvényétől függ. [...] A szerencséjét eljátssza az ember, ha félreismeri és lebecsüli a faji törvényeket. Meg-gátolja ezzel a magasabb rendű faj diadalát, és ennélfogva az emberiség tökéletese-désének előfeltételeit is.(32)” Zarathustra a hatalom akarására lelt mindenütt, ahol csak élőre akadt. Hozzá-teszi: „úr akar lenni, ezt találtam még a szolga akaratában is.” (II:1026-1028) Ha a filmművészetet vesszük alapul: „»Az akarat diadala« nem cinéma vérité, egy esemény dokumentációja, hanem politikai hitvallás. [...] A középpontban Hitler személye áll, akit már a főcím is »megváltóként« ünnepel.(33)” Tudnunk kell azonban, hogy mi az ember rabságáról szóló végső igazság: „az ember önmaga rabja. A tárgyi világ rabságába kerül ugyan, de ekkor is saját exterorizációjának lesz a rabja. Különböző bálványok tartják rabságukban az embert, de ő maga hozta őket létre.(34)” Bergyajev háromféle emberi állapotot ismer: „az »úrét«, a »szolgáét« és a »szabad emberét«. Az úr és a szolga kölcsönösen függ egymástól, nem létezhetnek egymás nélkül. A szabad ember önmagában létezik, önmagában hordozza a maga minőségét anélkül, hogy kölcsönösen függő viszonyban lenne a vele ellentétesekkel. [...] Míg az úr tudata annak tudata, hogy a másik ember őérte létezik, a szolga tudata az, hogy ő a másik emberért létezik. A szabad ember tudata pedig annak tudata, hogy mindenki önmagáért létezik, miközben ki is lép önmagából a másikhoz és mindenkihez(35)”. Hitler felteszi a kérdést: „Hányan érthették meg, hogy a haza és a nemzet nagyságának tudata, a kulturális és művészeti téren felmutatott eredmények ismerete, mint különböző összetevők eredője, adta meg nekik azt a jogos önbizal-mat, amellyel egy ilyen kiválasztott nép tagjainak vallhatták magukat?(36)” S ezzel a farkába harap a kígyó: az új választott nép már az árja faj. S természe-tesen úgy érzi, hogy ezzel a Magasságos kedvében jár: „Hiszem, hogy a mindenható Isten akarata szerint cselekszem, amidőn a zsidóval szemben védekezem és harcolok az Úr művéért!(37)”

(1) Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra. [ford. Kurdi Imre; a fordítás alapjául szolgáló mű Alsp sprach Zarathustra Ein Buch für Alle und Keinen (1883-1885)]; [szerk. Hévizi Ottó]. Osiris, Bp., 2000. (569. p.)
(2) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. [ford. Baranyi Tibor Imre, Virág László]; [szerk. és az utószót írta Baranyi Tibor Imre]. Kvintesszencia K., Debrecen, 2002. (145. p.)
(3) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (145-146. p.)
(4) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (210. p.)
(5) vö. René Guénon: Beavatás és spirituális megvalósítás. [ford. Bencze Tamás]. Kvintesszencia K., Debrecen, 2006. 42. p.
(6) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (36-37. p.)
(7) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (23. p.)
(8) „Állataim vezetésére bízom magam tehát!” (I:445)
(9) vö. Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (90. p.)
(10) Nevill Drury: Mágia és boszorkányság. Katalizátor Könyvkiadó, Bp., 2004. (200-201. p.)
(11) Friedrich Nietzsche: uo. (589. p.)
(12) Hahn István: Istenek és népek. 2. átdolg. és bv. kiad. Budapest : Minerva, 1980. (120. p.)
(13) „Harmincesztendős lett Zarathustra midőn elhagyta szülőföldjét és a szülőföld tavát, és felment a hegyekbe” (Lk 3,23; Mt 19,29; Mt 5,1)
(14) Ez is csak egy újabb elem, melyből kiderül, hogy Zarathustra folyamatosan Jézus Krisztus modorában érvel. (Mt 5,18; 6,2; 6,5; 8,10; 10,15; 10,23); stb.
(15) Hahn István: uo. (123. p.)
(16) Hahn István: uo. (121. p.)
(17) Friedrich Nietzsche: uo. (558.p.)
(18) Adolf Hitler: Harcom [Mail Kampf]. Interseas Editions, Hódmezővásárhely, 1996. (360. p.)
(19) Dietrich Eckart: Bolsevizmus Mózestől Leninig. Nevelő célú beszélgetésem Adolf Hitlerrel. Nemzetek Európája Könyvkiadó, Bp., 2001. (10. p.)
(20) Dietrich Eckart: uo. (43-44. p.)
(21) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (159. p.)
(22) René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. (19. p.)
(23) L. Menyhért László: Okkult tudományok kézikönyve. Urbis, Bp., 2005
(24) vö. Boldog-mondások: Mt 5,3-12, melynek utolsó gondolata is hasonló: megtörve az ismétlődő mondatszerkezetet, a mennyekről és a prófétákról szól – N. a villámról és az embert fölülmúló emberről...
(25) Adolf Hitler: ou. (179. p.)
(26) vö. Róm 11
(27) Katus László: A középkor története (egyetemi tankönyv). [a skandináv országokról szóló fejezet Sashalmi Endre kézirata alapján kész.]. 2. jav. kiad., Pannonica, Rubicon, Bp. 2001 (39-41. p.)
(28) Friedrich Nietzsche: uo. (562. p.)
(29) Friedrich Nietzsche: uo. (208. p.)
(30) Adolf Hitler: uo. (171. p.)
(31) Friedrich Nietzsche: uo. (222-223. p.)
(32) Friedrich Nietzsche: uo. (171. p.)
(33) Brigitte Beier: A film krónikája; [ford. Abai Ágnes et al.]; [a magyar kiadást szerk. Markó László]; [a bevezetőt írta Nemeskürty István]; [a magyar kiegészítéseket írta és a német szócikkeket átd. Csala Károly, Székely András]. 2. bőv. kiad., M. Kvklub : Officina Nova, Bp. 2000., (115. p.)
(34) Nyikolaj Bergyajev: Az ember rabságáról és szabadságáról. [ford. Patkós Éva]; [... az utószót írta Török Endre]. Európa, Bp., 1997. (162. p.)
(35) Nyikolaj Bergyajev: uo. (72-73. p.)
(36) Adolf Hitler: uo. (27. p.)
(37) Adolf Hitler: uo. (45. p.)

Hitler prófétája - Pogány és okkult tanítások Nietzsche: Így szólott Zarathustra c. művében  Írta: Andriska János Debrecen 2006.


A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2013. 04. 26. - 09:19 | © szerzőség: Andriska János