Nincsen idehaza elkényeztetve az, aki a dark-gothic műfajon belül igényes magyar produkcióra vágyik. Az okokat nem feltétlenül a napjainkban felszínen lubickoló nemzetközi körülményekben kell keresni - hiszen az elmúlt két évtized sem igazán termett időtálló és maradandó goth-legendákat kis hazánkban. Leszámítva néhány próbálkozást, jelenleg a lakk-fétis-s/m pukkanás farvizén evező új generációtól sem várhatjuk mindezek változását. Üdítő színfoltja hát a koncertszíntérnek a másfél éve alakult Cantara, mely követ ugyan hagyományokat (Dead Can Dance, VHK), de azt jó ízléssel és az egyediség megtartásának szándékával teszi. Az alábbiakban Molnár Lujóval, a zenekar alapítójával beszélgettem...
Akinek felkelti az érdeklődését, szeptember 10-én szombaton a csepeli Voodoo-ban megnézheti a Cantara zenekart élőben.
Gothic.hu: - A Cantara egy éve lépett először színpadra, te viszont már nem egy neves zenekart erősítettél korábban. A Világfa folkos hangzása után született meg a Cantara… Mi volt az oka az újrakezdésnek és a stílusváltásnak? Milyen elképzelések mentén formálódott azzá, ami mára lett a Cantara?
Lujó: - A Cantara zenéjét sokan értetlenül fogadják, ezért most, kihasználva az alkalmat szeretnék röviden mesélni az előzményekről. Ehhez viszont egy kicsit régebbre kell visszamennünk: bár zeneiskolába jártam, ahol természetesen belénk oltották a népzene és a klasszikus zene szeretetét, hosszú ideig jóformán csak a rock hangzása érdekelt. Viszont jóval később, a Vágtázó Halottkémekben eltöltött évek alatt felfedeztem magamnak újra a magyar- és általában véve az archaikus népzenét, és érdeklődésem ekkortájt kezdett kinyílni a történelmi korok zenéje iránt is. Grandpierre Attila, a VHK énekese a kezdetektől fogva gyűjtötte a ritkaságszámba menő felvételeket, és persze figyelemmel kísértük a népzene legújabb kori fejlődését is. A zenekar nyitott szellemiségének hála, nem egyszer találkozhattam kiváló magyar népzenészekkel. A közös koncertjeink alkalmával mindig irigykedve figyeltem a zenészek invenciózus játékát, életörömét, és csodálattal vettem kézbe a rendkívül értékes népi hangszereiket is. A muzsikusokkal egyébként nagyon jól összebarátkoztunk, és rengeteget tanultunk tőlük. Ők is szerettek és tiszteltek minket, ezért nem véletlen, hogy a Téka zenekar muzsikusaival közösen felvett Régi magyar tánc az Éden visszahódítása c. VHK lemez legsikerültebb, és a legelementárisabb produkciója lett.
Én magam, ekkortájt más európai népek tradicionális zenéit is keresgéltem, és előszeretettel hallgattam arab zenét is. Ezzel párhuzamosan a klasszikus zenét is megkedveltem. Elsősorban a huszadik századi szimfóniákat kezdtem el hallgatni, a kedvenceim Debussy, Ravel és Sztravinszkij lettek. Örömmel hallgattam viszont egyházi zenéket is, pl. a gregorián dallamok a mai napig kedvesek a számomra.
Később, a VHK feloszlása után nem sokkal, a Világfa zenekarban új zenésztársaimmal az volt az elképzelésünk, hogy a dalainkat kizárólag akusztikus hangszereken adjuk elő, így segítve a népzenéhez-, ill. a modernebb felfogású világzenéhez leginkább közelálló hangzás kialakítását. Ennek megfelelően az akusztikus gitár mellett elsősorban vonós hangszereken, csellón és hegedűkön játszottunk, és a dobosaink szinte kizárólag archaikus ütőhangszereket, pl. derbukát használtak, és alkalmaztunk sámándobot is. Ebben a felállásban aztán adtunk néhány sikeres koncertet, de én valahogy elégedetlen voltam a saját gitárhangzásommal. Az is csalódást jelentett, hogy az itthoni világzenei kísérletek egyszerűen nem váltották be a hozzáfűzött reményeket. (A Ghymes koncertjein kívül a Besh o drom feltűnése jelentett még valami izgalmat, de aztán évekig semmi új nem történt, csak mostanában örülhetünk, hogy a Barbaro újra aktívan koncertezik.) Ráadásul, egyre többször születtek olyan zenei témáim, melyek előadásához egy jóval szélesebb hangszerpark lett volna szükséges, ezért kénytelen voltam a korlátlan lehetőséget biztosító szintetizátorokra gyűjteni. A Világfa tagjai egyáltalán nem örültek. Meghallgatva az új elképzeléseimet bizony megrémültek, sehogyan sem értették, hogy miért akarok a friss lendületű dalok után "kriptazenét" játszani? De hát így van ez, aki dalok írásával foglalkozik, annak muszáj aszerint dolgoznia, amit érez… Így történt, hogy a Világfa két év működés után feloszlott, én pedig nekiláttam új zenekart alapítani, aminek végül a Cantara nevet adtuk. Itt már nem is annyira a világzene, hanem egyre inkább a klasszikus zenei hatások kerültek előtérbe. A misztikus, ugyanakkor emelkedett hangulatú dalaink helyenként a középkor illúzióját kelthetik, és hát a nagy kedvencem: a Dead Can Dance hatása itt igen erősen kimutatható.
A gothic hangzást annak is köszönhetjük, hogy időközben egyre többször látogattunk le a Voodoo klubba, a Nekromantika estekre, és az ott látott-hallott dolgoknál kiderült, hogy ez bizony közel áll hozzánk! Fontosnak tartom megjegyezni azt is, hogy a dark-rock érzékeny, kissé szentimentális világa sem idegen tőlem, hiszen a nyolcvanas évek közepén a Love együttessel a műfaj egyik hazai úttörői voltunk. Ami a külföldi zenekarokat illeti, egy időben még a Cure-t is szerettem, pedig az inkább a tinilányoknak való… A Sisters of Mercy persze azonnal megragadott, mint ahogy a Fields of the Nephilim is, a Mission dalait pedig a mai napig szinte transzban hallgatom végig… Tehát a régebbi dolgok mostanában visszaköszönnek, de emellett nagyon sok új dologra is felfigyelek. A zenésztársaim a fiatalabb korosztályt képviselik, így a legújabb, a legfrissebb "ízeket" ők "hozzák", ezért hát valóban elmondható, hogy a Cantara zenei forrása szinte kiapadhatatlan.
- Koncertről-koncertre változik a hangszerpark, a zenészek jönnek-mennek. Ez kívülről látva izgalmasnak tűnik, ellenben egy stabil formációval lehet igazán hosszú távra tervezni. Tudatos “vérfrissítés" Nálatok ez, kísérletezgető kalandvágy, vagy pusztán nem találtad meg minden posztra az igazi embert?
- Igen, hát valóban sokat változik a felállás, de ez nem olyan műfaj, aminél a hangzás egészen pontosan ki van találva, muszáj tehát kipróbálni ezt-azt. Ez kudarcokkal is jár, pl. nagy fájdalmunkra a cselló kihangosítását egyszerűen nem tudtuk/tudjuk megoldani. Eleinte olyan sokan hiányolták a gitárt is, hogy végül "engedtem az erőszaknak", de Földi Tamásnak, a Cantara gitárosának néhány számban "muszáj" dobolnia is. Tudni kell azt is, hogy a legtöbb zenekarnál az első két év a kísérletezés korszaka, a változások szinte elkerülhetetlenek. Senki sem lehet biztos abban, hogy amit kitalált, az működni fog a koncerteken is. Ugyanakkor ahhoz is idő kell, hogy a csapaton belül a különböző mentalitásokat össze lehet-e egyeztetni vagy sem. Ami a Cantara-t illeti, mostanra azért már kezd állandósulni a felállás, ha jön még valaki, az csak hozzátenni fog a muzsikánkhoz. Ez lehet valaki akusztikus hangszeres, fúvós vagy ilyesmi, netán egy szintis, mert újabb szólamokkal még gazdagabbá tudnánk tenni a dalainkat.
- Cantara koncertjeit versfelolvasásokkal is színezi. Miert tartod fontosnak az irodalommal való fúziót?
- A kezdettől fogva arra törekszünk, hogy ne csak a zenénk, de a színpadi produkciónk is különleges legyen. A versmondás, úgy gondolom, hogy illik a mi zenei világunkhoz, és mi azok közé tartozunk, akik nem csak kitalálunk vagy gondolunk valamit, hanem meg is valósítjuk ezeket. Ha most visszaemlékszem, korábban láttam, illetve hallottam már ehhez hasonló kezdeményezést, és nagyon tetszett. Lydia Lunch, vagy Anne Clark a legemlékezetesebb a számomra, igaz, ők szinte csak verset szavaltak, zenei aláfestéssel, és nem énekeltek. Ezzel együtt nagyon izgalmasnak gondolom, ha a színpadi produkció során a megszokottól eltérő dolgokat is bevállalnak az előadók. Az eddig elhangzott műveket zömmel Cornix válogatta, ő az előadójuk is. Cornix egy nagyon fiatal, mindössze tizenhét éves lány, aki viszont elképesztően tehetséges, nagyon büszkék vagyunk rá! Hogy éppen mi kerül előadásra, az rajta múlik. Cornix általában figyelembe veszi az éppen aktuális műsor összhangulatát, és ami erről eszébe jut, azt kipróbáljuk. Előadtunk már közösen egy bibliai történetet, egy Baudelaire verset, és legutóbb Cornix a saját versét szavalta...
- Benne voltál az underground 80-as évekbeli hőskorában, a Vágtázó Halottkémek gitárosaként szintén sok mindenre rálátásod lehetett. Amennyire szűken meg lehet ezt fogalmazni, összehasonlítanád a jelent a múlttal a lehetőségek-közönség összefüggésében?
- A mi időnkben könnyebben el lehetett jutni a közönséghez, mert a nyolcvanas években még rengeteg klub működött országszerte, és a művelődési házak is rendszeresen adtak fellépési lehetőséget a zenekarok számára. Egy amatőr bandának is jutott lehetősége arra, hogy akár minden hétvégén fellépjen valahol. Ennek megfelelően, ha valaki tényleg jó dolgot csinált, az igen rövid idő alatt népszerű lehetett, és onnantól kezdve, kis szerencsével még a nagyobb népszerűséget is megszerezhette. Ennek a korszaknak köszönheti máig tartó népszerűségét az Európa Kiadó, a Sziámi, a Kispál és a Borz, a Tankcsapda, legendává válhatott a Vágtázó Halottkémek, a Cpg, a Kretens, és a Fuck of System. A kedvező folyamatok később, a kilencvenes években is segítették a zenekarokat, hiszen igen gyorsan népszerűvé válhatott a Korai Öröm, a Quimby, a Heaven Street Seven, a Másfél, az Anima Sound System, ezeket a zenekarokat évek óta szinte „ki sem lehet lőni” a fesztiválok programjaiból. Na, most, ha megnézzük a mai helyzetet, fogalmam sincs, hogy kik lesznek a közeljövő „sztárjai”! Koncertek azért most is vannak, de a fiatalok annyi mindent „kapnak” most már innen-onnan, hogy rövid időn belül unni kezdik az egészet. Az igazság az, hogy nem is szeretek erről beszélni… Én igazából azt várom, hogy izgalmas koncerteket, jó előadókat lássak az itthoni színpadokon is. Azért annyival mégiscsak javult a helyzet, hogy ez a mostani generáció nincs annyira rákattanva a „technora”, tehát egy kicsit „visszajöhet” most a zene szeretete is.
- Az elmúlt esztendő a kívülálló szemével egészen sűrűn telhetett el számodra. A Cantara útjának megalapozása mellett a Kék Yuk-Vörös Yuk adott otthont rendezvényeidnek. Elsősorban zenekaroknak adtak ezek a estek fellépési lehetőséget. Bár tudomásom szerint a célod a "dark-gothic" csapatok színpadra segítése volt, mégis a progresszívabb vonal mutatkozott meg inkább. Milyen tapasztalatokra tettél szert, mi a véleményed a fentebb említett stílusirányzatról hazánkban?
- Visszatekintve elmondhatom, hogy érdemes volt elvállalni ezt a rendezvénysorozatot, hiszen kimondottan sikeres évet tudhatunk magunk mögött: a Dark-Gothic Nights néven futó estjeinken rengeteg zenekar fellépett, és volt néhány igazán sikeres koncert, vagy jó hangulatú, hajnalig tartó party is. Meglepetésre, szinte csak metál zenekarok jelentkeztek nálam, majd valaki felvilágosított, hogy a metálnak van egy dark-gothic irányzata. Ezt el kellett fogadni, de ma már örülök ennek, mert a fiatal zenészeknek hála, sok új dologgal megismerkedhettem. Csak azt fájlalom, hogy majdnem mindenki angolul énekel, pedig ha megpróbálkozna a magyar nyelvű dalokkal, akár komolyabb sikereket is elérhetne. A black metálból hozott hörgéshez én már tényleg öreg vagyok, úgyhogy erről nem is szeretnék véleményt mondani. Ami viszont a jövőt illeti - a klubvezetőkkel egyetértésben – a Dark-Gothic Nights rendezvényeit megpróbáljuk egy kicsit igényesebbé, ugyanakkor felszabadultabbá is tenni. Ugyan a Kék Yuk filmvetítésre vagy kiállítások megrendezésére nem igazán alkalmas, de az őszi idénytől kezdve jobban megválogatjuk majd a fellépők körét, és több szerepet szánunk a dj.-knek. Ettől én azt várom, hogy több értéket tudunk majd közvetíteni, és talán egy kicsit jobban is érezzük majd magunkat.
- Visszakanyarodva a Cantara-hoz: Mi várható az idei évben? Volt némi kényszerpihenő, lesznek-e koncertek, készül-e valamilyen hanghordozó?
- Nagyon várjuk már az őszt, amikor több fellépést is tervezünk. Addigra elkészülhet első demónk is: három olyan felvételen dolgozunk, amelyeket az interneten is meg lehet majd hallgatni. Saját weboldalt is tervezünk, szóval vannak elképzeléseink. A teljes album elkészítése, amit feltétlenül szeretnénk, inkább jövőre, azaz 2006 őszére várható.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
