Jóllehet, mint a legtöbb kisgyerek, éjszakánként a sötét szobában én is félve pislogtam a dunyha alól, a nappal ártalmatlan formák hirtelen alakot öltöttek - félelmeim kapui szélesre tárultak.
Ahogy telik velünk az idő, lassan hozzászokunk ezen rejtett „szörnyeinkhez”, megtanulunk az éjszakával hálni, győzedelmeskedünk gyenge gyermeki lelkünkön. Azonban a haláltól való félelem leküzdésében a jelen embere alulmarad, végigkíséri egész életét, s a „tátongó űr” közeledtével egyre inkább eluralkodik rajta a féktelen rémület. Úgy érezzük, csak a halál gondolata nélkül tudnánk teljes értékű életet élni, pedig a boldogsághoz az élet legjelentéktelenebbnek tűnő területein is szükség van az ismeretlenre. Már a gondolkodás kezdetétől élénken foglalkoztatta az embert az elmúlás gondolata. Origenész a lélek halhatatlanságát hangoztatva nem talált gyógyírt kétségeinkre, mert az élet hiábavalóságát sugallta a földön. Még népszerűtlenebb volt Epikurosz azon állítása, hogy a halállal minden véget ér; természetesen a „teremtés koronája” ezt kizárta képmutatásában és gőgjében. A „Szent Offícium” nem egy, az életével és bölcsességével példát mutató alkimistát kínzott halálra merészsége miatt. Mert aki az elmúlás kapuját döngette, az mindig izzó parázsba nyúlt. Más megközelítésből is igazságtalannak mutatkozunk a halállal szemben. Úgy érezzük benne testesül meg minden rossz a boldogulásunkkal szemben, így egész életünkben bujkálunk előle. De mennél jobban próbálunk hátat fordítani neki, félelmeink annál erőszakosabban lihegnek a nyomunkban. Legyőztük a természetet, igába vontuk bolygónk teremtményeinek fejét, büszkén magasabbrendűnek valljuk magunkat, de félve pislogunk a Styx háborgó vizébe, ahol nem látjuk az öreg Káront, csak önmagunk rémült tükörképét.
A haláltól való irtózat egyik oka a jogtalanul neki tulajdonított társképzetek. A technika „csodálatos” fejlődésének köszönhetően elviselhetetlenül hosszúra nyújtható haláltusa a legbátrabbakat is elrettenti. Pedig már maga a szó is hamis, azt inkább „élettusának” kellene nevezni. A földi világból eltávozó lélek nem feszegeti a burkát, az itt maradó test csupán az, mely utolsó fájdalmainkat okozza. "Mert nem a halál jövetele, hanem az élet távozása a rémületes. Nem a halálra, hanem az életre kell hatnunk. Nem a halál tör az életre, hanem az élet makacskodik nyomorultul a halállal." Nemcsak a halál jövetelének pillanataiban vagyunk azonban igazságtalanok. Az elhunyt távozása után következik igazán a vádaskodás! Pedig mi hajítjuk a férgeknek eledelül szeretteinket, porhüvelyük sorsa felől mi rendelkezünk. Borzongva nézünk a sírgödör mélyére, s „lelki szemeink” előtt már magunkra dobáljuk az utolsó rögöket. Görcsbe szorul gyomrunk, remegő térdekkel roskadozunk a fájdalom súlya alatt. Pedig a fekete herceg csak szellemünk felől rendelkezik, mely megtisztulva repül már távoli ismeretlen lakhelyére.
A halálról elmélkedni, titkait fürkészni, és azzal szembenézni éppoly fontosnak tűnik, mint az élet dolgairól való elmélkedés. A pillanat mindenki számára bekövetkezik, akár tetszik, akár nem. Ha megpróbálnánk a damokleszi kardot hüvelyébe csúsztatni, ha bátrabban néznénk szembe az ismeretlennel, akkor nem kéne érett fejjel a gyermekkori dunyha alá bújni. Könnyebbé tehetnénk vele mindennapjainkat, s amikor elérkezik a pillanat és megfújják a harsonákat, büszke emelt fővel járulnánk a Vég színe elé.
A halál az emberi kultúra élményei közé tartozik, egyik fő ihletője a különböző művészeteknek is. Nem bírálható és megvetendő dolog hát az, ha egy zenei szubkultúra az érdeklődésének központi témájául választja. Nem nevezhető morbidnak vagy betegesnek, hiszen nehéz problémát vizsgál és feszeget - az egyetemes kultúra részeként.
/A fenti írás a Tajtékos Lapok VIII. számának előszavaként jelent meg./
