Haláltánc XXXI.

A HALÁL ÉS ÁBRÁZOLÁSAI A KÖZÉPKORBAN

I. A középkor halállal kapcsolatos alkotásai

Túlvilági látomások

Az ókorban főként a váratlan, dicsőséges, hősi halált ábrázolták. Ezzel szembena középkori regények és költemények szereplői általában tudták, mikor éri őket a vég, így alkalmuk nyílt végiggondolni az életüket.[1]A középkor embere tehát beletörődött a majdan bekövetkező halálába, ettől kezdve pedig nem maga a halál, hanem az utána következő túlvilági sorsa érdekelte.[2]

A kereszténységgel kialakult az a gondolkodásmód, amely szerint a világ kettős, van a földi világ, ahol az emberek élnek, és van az égi szféra, ahol isten és az angyalok. A két világ között határ húzódik, amelyet a lélek a halál pillanatában átlép, a testétől pedig megszabadul.[3]A jók jutalma a halál utáni feltámadás a Paradicsomban, a vétkeseké a szenvedés a Pokolban.

Az egyházi tanítás szerint az elhunyt rendelkezett egy könyvvel, amelyben az életének története szerepel, ennek alapján hozza meg a mindenható az ítéletet.[4] Azonban az Élet könyve nem csak úgy jelent meg, mint amely az egyéni élettörténetet mutatja be, hanem úgy is, mint az egész emberiség életét tartalmazó könyv, amely az Utolsó ítéletnél kerül elő.[5]A felfogás kialakulásában szerepet játszott az úgynevezett látomásirodalom, amely már a középkor első felében népszerű volt, mint a túlvilági utazások leírása.[6]

A középkor embere úgy vélte, hogy ezek az írások olyanoktól származnak, akik meghaltak, jártak a túlvilágon, majd visszatértek onnan. Ezt az utat kiérdemelt isteni csoda folytán sikerült megjárniuk.[7] Ezek a gondolatok nagy hatást fejtettek ki a hívek nevelésében, főleg, ha valós, ismert személyek pokolbéli szenvedéseit részletezték.[8] A látomásirodalomban azonban nem közvetlenül a halálhoz kapcsolódó érzések és gondolatok, hanem az azt követő túlvilágtól való félelem jött felszínre. A középkori ember tehát nem a halál pillanatától félt, hanem attól, hogy ha az váratlanul következik be, nem tud megfelelően felkészülni erre.[9]A jók és rosszak szétválasztása, a feltámadás és az utolsó ítélet ábrázolása a templomok falaira és nyugati homlokzataira azért került fel, hogy a túlvilági borzalmakkal elijessze a hívőket a helytelen élettől.[10]

A halál pillanata és a haldoklás művészete

A haldoklás menetéhez kötődnek az ars moriendi (a haldoklás, meghalás művészete) könyvecskék. Ezek az alkotások metszeteket és rövid szövegeket tartalmaztak, amelyeket papok állították össze. A szövegek a halál helyes menetét tárgyalták és útmutatást adtak az ilyenkor elvárt és szokásos cselekedetekhez. A legkorábbi változatot az úgynevezett „anzelmi kérdéseket” Canterbury Szent Anzelmnek tulajdonították, tehát a XII. századra datálhatóak.[11]Frances M. M. Comper 1907-ben több ars moriendi témájú alkotás szövegét jelentette meg, ezt a munkát vette alapul Virág László a 2004-es magyar fordításokban.[12] A könyv hat fejezetben tárgyalja a kísértéseket, a kérdéseket, amelyeket a hívőnek halálos ágyán fel kell tennie, és a fohászokat, melyeket el kell mondania.[13]

A kiadványok általában tizenegy képet tartalmaztak, ezek a halálkor fenyegető öt kísértést ábrázolták, amelyek démonok formájában vannak jelen.[14]A haldoklót a szobájában, halálos ágyán fekve láthatjuk, amint körülveszi a családja. Eközben az égiek valamint a Sátán és a démonok harca zajlik, melyet csak a haldokló lát maga körül.

Ars Moriendi, BodleianLibrary, Douce 75 MS, fol. A4r

Az ars moriendi könyvekben főleg a halál lelki oldalát közelítették meg, a test pusztulását kevésbé tartották fontosnak. “Bár a testi halál a legfélelmetesebb dolgok között a legborzasztóbb, … mégis a lélek spirituális halála annyival szörnyűbb és gyűlöletesebb, amennyivel a lélek méltóbb és értékesebb a testnél;”[15] (Virág László fordítása) Azonban a XIV. század végétől a pokoltól való félelem mellett egy másik gondolat is felbukkant az alkotásokban, mégpedig az, hogy milyen lesz a test a halál után.

A temetkezési szokások változása és a síremlékek típusai

Az egyház törekedett a pogány temetési szokások megakadályozására, büntetés járt azoknak, akik halottaikat eszközeikkel, pénzzel vagy élelmiszerrel temették el. A kereszténység ugyanis a test múlandóságát és a lélek halhatatlanságát hirdette, ezzel pedig ellenkezett a pogány felfogás, miszerint az elhunytnak halála után is szüksége lesz anyagi dolgokra.[16] A szerzetesek prédikációikban gyakran figyelmeztettek az anyagi javak múlandóságára és ezt úgy tudták a legjobban kifejezni, ha részletezték a test halál utáni pusztulását. Az saját teljes anyagi megsemmisülésüktől való félelmük késztette arra a hívőket, hogy a lehető legdíszesebb síremléket emeltessék, amelyek majd örök emléket állítanak földi jelenlétüknek.[17]

A XIII. és XIV. században a nemesek nagy gondot fordítottak egyrészt a sír helyének megválasztására, másrészt a temetési szertartás pompájára és a sírhely díszítésére.[18] Eleinte a halott békés arckifejezéssel, idealizált külsővel vagy jellemző tulajdonságainak kiemelésével volt látható a koporsón. Azért ábrázolták úgy, ahogy az életében ismerték, hogy halála után is így emlékezzenek rá. Ez az úgynevezett gisant síremlék. A XIV. században viszont változás következett be, megjelent a transi.[19] Ezeken a síremlékeken élethű, oszló holttest vagy csontváz ábrázolása található Ezek a szobrok azt voltak hivatottak bemutatni, ami a testtel történik a halál után, ami a koporsóban van.[20]Transi-ábrázolást láthatunk Jean de La Grange bíboros síremlékén, aki az avignon-i katedrálisban nyugszik

 Jean de La Grange sírja, Avignon

és Guillaume de Harcigny-nek, V. Károly francia király orvosának Laonban látható nyughelyén is.

 Guillame de Harcigny sírja, Laon

XII. Lajos francia király és felesége, Bretagne-i Anna síremléke nem sorolható a szűken értelmezett transi kategóriába. Az 1515-ben elhunyt uralkodó és egy évvel korábban eltemetett feleségének közös nyughelye a Saint-Denis-i bazilikában van. A pár ruha nélkül látható, tehát nincs rajtuk olyan viselet, ami megmutatná azt, hogy kik voltak életükben, azonban csak csekély mértékben látszanak a test bomlásának jelei.

 XII. Lajos és Bretagne-i Anna sírja, Saint-Denis székesegyház, Rouen

Láthatjuk tehát, hogy a síremlékeken kifejezésre jutott az a gondolat, hogy a legnagyobb méltóságok teste is az enyészeté lesz. Ez alól, - úgy tartották a középkori hívők – csak a szentek lehetnek kivételek.[21] A transi megjelenésével pedig elmondható, hogy a XIV. századtól kezdve a haláltól való félelem már nem csak a túlvilági borzalmaktól való rettegést jelentette, hanem a test bomlásától való iszonyodást is.

A Három élő és három halott legendája, Everymantörténete és tanulságaik

Az eltemetett holttestek felszínen történő ábrázolása nemcsak síremlékeken volt jelen, hanem könyvek lapjain, épületek falain is. Ezeket a munkákat pedig olyan a XIV. század végétől szerte Európában elterjedt történetek ihlették, melyek több változatban fennmaradva ugyan azt az üzenetet hirdették: Mementomori! Azaz: Emlékezz a halálra! Ennek a gondolatnak a tartalma az, hogy a halált mindig szem előtt kell tartani, hiszen bármikor bárkit elérhet.

Francesco Traini (1321-1363) a pisaiCamposantóban a Halál diadala című festményén egy denevérszárnyú nőalakot alkotott, mely kaszájával sújt le egy vidám társaságra.

Francesco Traini: A Halál diadala, Camposanto, Pisa

Azonban a festmény baloldali részén látható egy másik jelenet is, ahol három lovon ülő nemes ifjú megpillant három koporsóban fekvő testet. Ez az úgynevezett Három élő és három halott legendájának ábrázolása.

A Három élő és három halott legendája, részlet Francesco Traini: A Halál diadala című festményéből, Camposanto, Pisa

A legenda arab eredetű, egy apokrif, a Historia Josephi fabrilignarii rögzítette, és alakította keresztény legendává.[22]Később a történet átalakult, és már három nemes ifjúról szólt, akik három holttesttel találkoznak, amelyek az oszlás különböző fázisaiban vannak. A halottak így figyelmeztetik őket: „Olyanok voltunk, mint ti vagytok; olyanok lesztek, mint mi vagyunk!” (Quodfuimus, estis; quodsumus, eritis.)

A három ifjú története idővel az úgynevezett Everyman legendává alakult. [23] Ez a rövid, moralizáló dráma a XV. század végén keletkezett, de szerzőségéről vita folyik. Az sem tisztázott még, hogy a közép-angol vagy a flamand nyelvű szöveg az eredeti-e.[24]Everymant a történetben különböző megszemélyesített fogalmak veszik körül, úgymint a Barátság, a Rokonság, a Javak, a Jó cselekedetek, a Tudás, a Gyónás, a Szépség, az Erő, a Körültekintés és az Öt Érzék.[25] Rájuk hagyatkozhat, tőlük kérhet segítséget élete során. Everymant megszólítja a Halál, aki azért jön el a halandókhoz, hogy utat mutasson a bűnös életet élőknek. Everymansegítséget kér a Barátságtól, a Rokonoktól és a Javaktól, de ezek azonnal cserbenhagyják. A második részben a Tudást, a Szépséget, a Körültekintést, az Erőt és az Öt érzéket szólítja meg, de azok sem állnak mellé a Halállal szemben. Everyman, azaz „Mindenki” maga az ember, magába foglalja az összes emberi életkort és az összes társadalmi csoportot. Ezzel szemben vizuális ábrázolásban sokszor királyként jelent meg.

Később Everyman alakja részekre bomlott. A „Vadomori” (Megfogokhalni) kezdetű versekben már nem egy, az egész emberiséget magába foglaló alak szólal meg, hanem különböző rangú és életkorú személyek.[26] Ezek a versek már azt az üzenetet hordozzák, hogy a halál mindenkit elér, nincs tekintettel korra, rangra vagy nemre. A Három élő és három halott legendájában megjelenő alakoknál is fontos lesz a társadalmi aspektus. A három fiatal nemes közül az egyik a királyfi, a másik egy herceg, a harmadik pedig báró, míg a holttestek egyike a pápa, a másik a kardinális a harmadik pedig a pápai jegyző. A párizsi Aprószentek temetőjének főkapuján volt látható a Három élő és a három halott legendája, amelyet 1408-ben Berry hercege készíttetett, ez azonban mára nem maradt fenn.[27]Ennek a történetnek az ábrázolása szerepel több hóráskönyvben is. Ezek a könyvek a nap különböző óráiban alkalmazható magánjellegű imádságokat tartalmaztak. Ezekhez rendelték a legendát bemutató, gyakran rémisztő hatású képeket. A vadászó nemes ifjak oszlófélben lévő halottakkal találkoznak, amelyek egyes képeken támadóan viselkednek. Ezek az ábrázolások a XIV. század végétől a XVI század végéig megtalálhatóak az imádságos könyvekben.

Taymouth Hóráskönyv, XIV. század második fele, British Múzeum, Yates Thompson MS 13, ff. 180r.

Stuart de Rothesay hóráskönyve, 1500-1538. k., British Múzeum, Add MS 20927, f. 119v

Az a gondolat, hogy élete végén a társadalom minden egyes tagja ugyanúgy áll szemben a halállal megnyugvással és reménnyel tölthette el azokat az embereket, akik kemény munkával szolgálták előkelő uraikat. Ezeknek a történeteknek a hatására a középkori ember már nem tudhatta ugyanolyan belenyugvással várni a véget, mint korábban, hanem joggal gondolhatott a halálra úgy, mint egy olyan hatalmas erőre, amely legyőzi az embert. Valójában ezt a jelenséget nevezhetjük a Halál diadalának.

Dansemacabre: halottak táncai és haláltáncok

Johan Huizinga szavaival élve a macabre egy szóban fejezi ki a középkor végének halálkoncepcióját.[28] A szó etimológiájával kapcsolatban számos elmélet született, talán a legvalószínűbb, hogy a XIV. század második felében arab közvetítéssel került francia nyelvterületre.Kérdéses az is, hogy olyan drámai előadások adták-e vagy adhatták-e a festmények témáját, amelyekben a halottak az élőket táncolva kísérik, vagy akár körtáncot járnak. A burgundi hercegek pénztárkönyvéből tudjuk, hogy 1449-ben a herceg eljátszatta palotájában a Haláltáncot.[29]Ez és ehhez hasonló előadások már a XIV. század végétől hozzájárulhattak a halottakkal való tánc ábrázolásának elterjedéséhez.

Folytatása következik!

IRODALOM

Ariès, Philippe: Gyermek, család, halál. Gondolat, Bp. 1987.

Behringer, Wolfgang: A klíma kultúrtörténete a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina, Bp, 2010.

Brown, Peter: A szentkultusz kialakulás és szerepe a latin kereszténységben, Atlantisz, Bp, 1993.

Deák Zsuzsanna :Everyman és a Halálán lévő ember siráma. A késő középkori moralizáló dráma és az ars moriendi-hagyomány egy lehetséges kapcsolata. In: Képes beszéd. Színház- és filmművészeti tanulmányok. Egyed Emese szerk., Erdélyi Múzeum- Egyesület, Kolozsvár, 2014

Duby, Georges:A katedrálisok kora, Gondolat, Bp, 1984.

Gurevics,AronJakolevics: Individuum a középkorban. Atlantisz, Bp, 2003.

Huizinga, Johan:A középkor alkonya. Magyar Helikon, Bp. 1976.

Kozáky István:A haláltáncok története, Bp: Történeti Múzeum 1936.

Le Goff, Jacques: Európa születése a középkorban. Atlantisz, Bp. 2008.