A sárga, vörös, barna levelek már szétázottan, csoportokba tömörülve ülnek a járda szélén arra várva, hogy egy lapát alájukcsússzon, s felemelje őket a levél-koncentrációs táborba. Idejük már lejárt, fénykoruk elmúlt, s már a téli lenyugvó nap, az eső, hó, dér, köd martaléka mind, s most egy kis megnyugvást várnak a szemetesládában. Már nem éri őket se fény, se víz, se hideg. Együtt vannak, megnyugodtak, s most pihegnek. Életük végén már betegségekkel küszködtek: alacsony vérnyomás, kevés táplálék, amputáció, ami számukra mindig a halálhoz vezet. Ha állam leépül, folyamatai lelassulnak, hogy átvészelhesse a leghidegebb hónapokat, hogy ne fagyjon meg, de áldozatot hoz minden nyár végén: hogy a lény regenerálódhasson, szükség van arra, hogy elengedje, elbocsássa szerető, segítő, éltető ujjait. Szörnyű látvány: mintha pestis, kolera pusztított volna: mindenhol hullák hevernek, leszakított testrészek felismerhetetlenné válva s a szent, legnagyobb, legerősebb is megcsonkolva. Egy egész nemzedék hull a sárba minden ősszel, hogy aztán fél év múlva új, ugyanolyan erős, elszánt utódok szülessenek. Mindenütt mocsok, pusztulás, elmúlás, halál, szenny. Ez az ősz. S a veszteségek előtt mindig tiszteleg a természet a maga módján: kis idő múlva fehér gyászruhát ölt, s fehér könnyekkel emlékszik vissza az áldozatokra.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
