A törzstagok újságot szerkesztettek /Lyukság/, a bevételt a berendezések korszerűsítésére fordították. A fellépő zenekaroknak próbahelyet biztosítottak és teret kaptak a társművészetek is, tárlatok, filmvetítések, irodalmi estek, performance-ok formájában.
Ha nem is tekinthető az itt folyó tevékenység műhelymunkának, valamiféle kulturális többletet azért mégis biztosított más szórakozóhelyekkel ellentétben, bár látszatra sokkal veszélyesebbnek és kíméletlenebbnek tűnt. A Fekete Lyuk "virágkora" tulajdonképpen születésétől az évtizedfordulóig tartott. Igazi varázsa valamelyest csökkent a rendszerváltást követően, igaz ez nem volt annak közvetlen oka, inkább csak a véletlenek egybeesése. Működése megszokottá vált, már nem keltett szenzációt, ezenkívül pedig megjelent a konkurencia is más hasonló jellegű éjszakai szórakozóhelyek formájában.
1991. Az "Első Szabad Év", de a hurráoptimizmus puttója helyett már a reménytelenség fekete angyala bújt elő a felhők közül, igaz, erről nem illik beszélni. Közhellyé, demagógiává silányultak a negyven éven keresztül kiradírozott gondolatok, a nemzeti ünnepek korteshadjáratokká változtak. Politizáló humoristák és humoros politikusok, gittegyletek a parlamentben, össznépi "nemecsek-tudat" Hőzöngés a lelátókon: mindenki mindenki ellen.
A jelszavak újra csak szójátékok, üres frázisok. Az egyetlen, ami boldoggá tehet: a teli erszény, egyre nagyobb címletű bankjegykötegekkel. A vigyázó szemek lesütve, felesleges ide-oda tekingetni, miért irigyeljük a Nyugatot, és ezt az ideges dühöt miért kellene Kelet felé továbbítani? Úgy látszik, ez azért még kötelező.
A diktatúra alatti összesugdosások bizsergető izgalma megszűnt, a sorok közt olvasás, a felfedezés mámoros pillanatai elfelejtődtek, mint az egyre halványabban ragyogó, majd lehulló csillagok. A jelen, a jövő vált az igazi kérdéssé, a múlt egyre kevésbé számít. Csak a kommerszre van idő és igény, a gyorsaság mindennél fontosabb, az agynak nincs ideje elmélkedni, beéri néhány hitvány bombával is.
Az egykori rockhősök pocakos vállalkozóvá lettek /korunk emberei, de mindazonáltal még mindig dédelgetett kedvencek, kell ennél több?/, a zene, a szöveg csupán "fülbevaló", semmi más. Piac, verseny, image, mást nem is hallani, a koncerttermek viszont konganak az ürességtől, a néhány ezer példányszámban elfogyott lemezek már sikernek számítanak. A magyar könnyűműfaj ennyire igénytelen és felszínes, utoljára talán az 50-es években volt, de akkor legalább a képzettség követelménynek számított. A koncertirodák minden hétre szállítanak egy-egy világsztárt, a kábeltévék napi 24 órában tudósítanak arról, mi történik a "fellegvárakban", Londonban, New Yorkban, Los Angelesben. Arrafelé sem jobb a helyzet, mégis úgy tűnik, ennél itt csak rosszabb lehet.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
