Vámpír | Átkozott kiválasztottak

A népi hiedelmek, az emberi félelem az ismeretlentől hívhatta életre azt a mitikus lényt, aki a halál csókját leheli áldozata nyakára, hogy aztán a vérétől újjászületve vándoroljon az éjszakában. Sápadt, izzó szemű szörnyeteg, aki nem tartozik sehová. Hosszú szemfogain megcsillan a holdfény, mielőtt áldozatába mélyesztené. A sötétség ölelésében lel nyugalomra, s nem hallani jöttét, mert gyorsasága leírhatatlan. Hiába ölt fizikai testet, nem vet árnyékot, és a tükör sem mutatja meg a kárhozottat.

Ettől a lénytől, akit vámpírnak neveznek, évszázadokig rettegtek az emberek, és elkövettek mindent, hogy felvegyék vele a küzdelmet. Napjainkra az irodalmi alkotások, a filmek hatásaként úgy tekintünk a vámpírra, mint egy ismerősre, aki csak szerepet játszik, kitaláció a jó nép szórakoztatására. Sokan elfelejtik, és nem is tudják, hogy réges régen valódi, hamisítatlan rettegés lett úrrá őseinken, ha meghallották ezt a szót, mert igazi fenyegetésnek vélték.
Számos dolog hozzájárult ahhoz, hogy higgyék, a vámpír, vagyis a halott kikel a sírjából, hogy az élők véréből táplálkozzon. Az emberi fantázia határtalan, ezt mind tudjuk, s olykor a puszta hit elég ahhoz, hogy kezdjen valósággá válni a hihetetlen is. Az is tény, hogy sokan a természet torzulásainak vélik a vámpírokat, ami a különleges betegségekhez vezethető vissza. Akkor, amikor az orvostudomány még a felcserekben, és bába asszonyokban merült ki, mit is gondolhattak az egyszerű emberek arról, aki például fényérzékeny volt… Nos, azt, hogy el kell pusztítani, aki nem „átlagos”, ahogyan igaz volt ez akkoriban a boszorkánynak hitt ártatlanul megégetett lelkekre is.
Mitől féltek ennyire őseink? Milyen szokások, hiedelmek alakultak ki a vámpírok nyomán? Miért a vér áll a középpontban? Milyen rejtett betegséggel küzdhettek a középkorban is az emberek? Ezekre a kérdésekre is válaszokat keresve, merüljünk hát bele a vámpírok világába!

A „vámpírhit” egyetemességéről tanúskodik, hogy szinte minden kultúrában hallani olyan legendákról, melyek arról szólnak, hogy a holtak visszatérnek sírjukból vért inni. „A vámpírok mindenütt megjelentek, ahol véreztek az emberek.”(Leonard Wolf) Talán azért maradhatott fenn a legenda, mert ez a démon megtalálta az örök élet forrását, s a halhatatlansága íme bizonyított azzal, hogy a mai napig filmek készülnek róla. Itt él közöttünk, hol rejtve, hol a címlapokon mosolyog vissza ránk.

De inkább térjünk vissza a kezdetekre, hiszen maga a szó is különleges és bonyolult etimológiájú - napjainkig „veszekednek” rajta a kutatók, vajon honnan is eredeztethető. „Egyesek szerint maga a terminus egy magyar szóból és a szláv nyelvekben is megtalálható változataiból ered.”[…]”A szerb és bolgár vampir, az orosz és cseh upir, a lengyel wapierz és upiór, az észak-görög vampirasz, majd a szerbből kölcsönzött német vampir szó hatására a ma is használatos wampir, wampire formában terjed el az orosz, a cseh, a lengyel és az újgörög nyelvben.” Számos európai kulturális hatás keveredik tehát a vámpír szó történetében. De vannak olyan kutatók is, akik azt hangoztatják, hogy „… az upyr’ vagy a (bolgár) (w)apyr alakban ugyanaz a pyr szerepel, mint a denevér (nietoperz) egykori nietopyrz alakjában: a „repülni” jelentésű pertőből ered;” A démonokra, akik vérrel táplálkoznak, használatos a striga kifejezés is, és a tudósok egy része úgy gondolja, hogy nem is szláv eredetű a babona, hanem az antik Róma szülötte, mivel a strix, strigis szavak jelentése bagoly, halálmadár – egy démoni kísértet, aki éjszaka támadja meg áldozatait.
A régi legendák arról tanúskodnak, hogy az emberek időtlen idők óta félnek az éjszaka szülötteitől. Ezek a feljegyzések említik, hogy a görögök az empúszáktól, a rómaiak a lamiaktól, a közel-keleti népek pedig a gúloktól rettegtek, melyek a vámpírokhoz hasonló lények voltak.

A szájhagyomány, majd a krónikások nyomán kiderülhet számunkra, hogy kiből lehetett vámpír, mert a nép mindenre tudta a választ… A sok év alatt kialakult szertartások világosan láttatják, mily sokat áldoztak őseink arra, hogy úgymond biztosra menjenek, és megnyugtassák a „friss halottat”, utat mutassanak neki az új világba, ahová lépett.
„Van Gennep három mozzanatot különít el a halállal kapcsolatos átmenet-rítusokban: a szeparáció, az elkülönítés, az ideiglenes állapotból való kizárás rítusát – kiviszik a holttestet a temetőbe; a marginalitás rítusát, ilyen a virrasztás; s végül a következő állapotba való eljuttatás rítusát, ilyen például a halotti tor. Ha az egyik szakaszt nem sikerül szabályszerűen teljesíteni, a halál „gonosz halállá”, a halott pedig közveszélyessé válhat.”
A népi hiedelemvilágban tehát a vámpír egy bolyongó lélek, aki nem találja az utat valamilyen okból a túlvilágra, ezért az élet és halál közti senki földjén rekedt, ahonnan olykor visszajár, hogy bosszúját töltse az élőkön. Érdekes viszont, hogy akkoriban a vámpírokat gonosz lelkeknek tartották, akikben a jónak még csak a szikrája sem található meg. A mai kor vámpírjaiban már felfedezhető a jóság, nem vérszomjas szörnyek, akik minden élőre veszélyt hoznak, hanem olykor misztikus hősökké válnak.
Visszatérve a néphitre, nem csak az átmenet-rítusok hibája során válhatott valaki vámpírrá. Korántsem volt ilyen egyszerű ez a dolog az emberek hitében! Ne hagyjuk ki „vámpír-jelöltekként” azokat, „… akik erőszakos halált haltak, ezért bosszúra vágynak, a sír környékén bolyongó tisztátalan lelkek, a temetetlenek (insepulti), az öngyilkosok (biothanati), a gyermekágyban meghalt asszonyok…”; „Tegyük még hozzájuk azokat, akik nem kapták meg az utolsó kenetet, a kiátkozottakat, a kereszteletleneket, a vérfertőzésből született gyerekeket; de ugyanez vonatkozik a hetedik testvérre is. Akárcsak a burokban születettekre: a burkot mágikusan kell eltávolítani, hogy a csecsemőből, miután leélte az életét, ne legyen vámpír.”
Minden, ami nem természetes, eltér a megszokottól, és a rossz felé hajlik, rögvest okot adott a suttogásokra, félelmekre – bár, ez napjainkra is igaz… A középkor embere, telve az inkvizítorok meséitől például, már akkor is a természetfölöttit hibáztatta, ha egyáltalán nem volt rá oka. Mivel úgy vélték, hogy az élet és a halál közt kínlódnak ezek a lelkek, talán ezzel magyarázható, hogy a „különös halottaknak” nevezett holttesteket „a teret elválasztó határsávba” temették. „A néphit szerint ezeken a veszélyes helyeken, vagyis a falu szélén, a szántóföld mezsgyéjénél, kereszteződésben vagy az út mellett jelennek meg a halottak, amikor már démonná változtak.”

Ha a vámpírokról beszélünk, rögtön az a szó jut eszünkbe, melynek hatalma van mind az élők, és mind a holtak fölött. Egy rejtélyes anyag, mely életet ad és elvesz: a vér. Olykor megbolondítja az embereket, és az öröklét titkát, a legyőzhetetlenséget látják benne. Sok nép áldozott vérrel, mert szent anyagként tisztelték, s a természet legkülönösebb alkotását látták benne, mely egyszerre félelemmel és gyönyörűséggel töltötte el őket. Ugyanakkor híd a túlvilág kapujához, lásd Odüsszeusz példáját, aki leszállt az alvilágba, de csak akkor beszélhetett a holtakkal, ha ittak az áldozati állat véréből.
A vér költészetét, a csodálatot Edgar Allan Poe így fogalmazta meg: „A vér a legfőbb szó, királyi szó – mindig is bővelkedett rejtelmekben, szenvedésben, ennek a szónak hatalmas súlya és vakító fénye van.” Az alkímiáról való értekezésében Oscar Milosz már sokkal tovább ment: „A vér elsőrangú anyag, képes minket átalakítani, mert nem más, mint a bölcsek köve.”
Nekünk, embereknek is, ahogyan a vámpíroknak, vérre van szükségünk ahhoz, hogy életben maradjunk. A szervezetünk termeli e különös nedvet, de a vámpírnak el kell vennie – küzdenie kell az életben maradásért. A romantikus vámpírizmus a síron túli szerelmet ígéri, a halhatatlan együttlétet az imádott kedvessel, de ezért nagy árat kell fizetniük a vámpíroknak, mert a vér utáni leküzdhetetlen vágy örökké hajtja őket, az öröklét koktélját minden áron újra és újra meg kell szerezniük.
Ahogyan a természet, a vér erejével életet ad a csecsemőnek, úgy a halál el is veheti azt, ha vérét veszik az ártatlan léleknek. A kettősség, mely a vámpír sajátja, az általa oly áhított piros nedűé is, mert ugyanúgy lehet áldás és átok is. „Erősen kötődik a halál képeihez, és még erősebben a végül mindig győzedelmeskedő élet képeihez. Ezért a vért mindig veszedelmesnek és gyógyító erejűnek, balszerencsét és szerencsét hozónak, tisztátalannak és tisztának tartották. Ha még mindig taszít és vonz, ez azzal magyarázható, hogy minden, ami szent, homályos természetű, többértelmű.”(Jean-Paul Roux)

A színszimbolika már középkori felismerését – ha ugyan tudattalanul is –, de bizonyítja az a szokás, melyet piros temetésnek neveztek el. A halottaktól való megrögzött félelem szülte e rítust, mely szerint el kellett látni a hullákat vérrel és vörös festékkel, hogy ne keljenek ki sírjukból bosszúra szomjazva, s nem utolsó sorban vérre. Ezért „a föld vérével”, okkerral (vasércből nyert vörös festékanyag) jól megszórták a megboldogultakat. „Arra is gondoltak, hogy így „mágikus életet, új és tartósabb vért adhatnak a halottnak, így új állapotában is megőrzi erejét.” Ismeretes, hogy a késő középkorig Európa különböző területein vörös kendővel takarták le a holtakat, vagy a már említett vörös festékanyaggal szórták meg őket.
Az egyház mindent elkövetett hatalma megszilárdításáért, és félve a pogányság eszméinek fellángolásától, a korai középkorban nem volt hajlandó elismerni, hogy a halottak visszatérhetnek bármilyen módon is, akár szellemi, akár fizikai testet öltve. A vérszopó kísértetektől és a boszorkányoktól tartva azért mégis felvértezte magát a szentség intézménye, s az inkvizítorok és szolgáik előszeretettel hantoltatták ki a hullákat, s égették meg az embereket.
A szent egyház egyik nevezetes baklövése pontosan a piros temetésnek köszönhető: Szent Ambrus milánói püspök a IV. században két levágott fejű, bíbor színű csontvázat avatott boldoggá, mert Nero korabeli keresztény vértanúknak vélte őket. (A vörös festékről pedig azt hitték, hogy isteni csodaként megmaradt mártírvér.)

A vérre szomjazó kísértet, aki képes fizikai megjelenésre, éjjelenként kiszáll a sírjából, s vadászatra indul. Valószínűleg ebből a feltevésből alakult ki az a szokás a régen, hogy a vámpír-gyanús hullákat kihantolták egy idő után, hogy megbizonyosodjanak arról, vajon embert vagy szörnyet temettek-e el.
A legendáknak azonban a puszta észérvekkel megmagyarázható jelenségek sem szabhattak határt. A koporsó vérfoltos falain nem azt látták, hogy esetleg a „véletlenül” eltemetett szerencsétlen a sírban felébredve ki akart szabadulni, hanem bizonyítékot a strigára. A holttestek az oszlás során keletkezett gázoktól felpuffadtak, de a néphit szerint ez a vérivással volt magyarázható. „A vámpír rettenetes kiáltása”, melyről ódákat zengtek, a felszabaduló gázok hangja volt, amikor karóval átszúrták a testet.
A középkorban szinte már vámpír-szakértőkként jártak el az egyszerű emberek is, ha ki akarták deríteni az elhunytról, hogy átalakult-e démonná vagy sem. Sajátos kis hitviláguk szerint cselekedtek, s jártak el, követve a legapróbb szabályokat is, mert tévedésük halált hozhatott az egész falura.

Mindenekelőtt tisztázzuk azt, hogy a vámpírok, de ugyanúgy a boszorkányok is leginkább teliholdkor a legerősebbek. A természetfölötti erőkhöz mindig is az éjszaka, a Hold, valamint az anyaföld ereje kötődött. Ezek az ismeretlen erők, melyek tiszteletet parancsolnak, ugyanakkor a túlvilággal is kapcsolatba hozhatóak. „A lunáris idő köti a vámpírt az éjszaka, a sötétség, a föld alatti világ szférájához és ahhoz a különös módhoz, ahogy megjelenik és eltűnik.”
A román néphitben az emberek a következő módon ellenőrizték, hogy vámpír lett-e az elhunyt: a temetés után negyven nappal felnyitották a koporsót, hogy a halott időközben az oldalára fordult-e. Ha a Hold ritmusát követi, s aszerint fordul, vámpír az illető. A lunáris időt követve a démon teste nem indul oszlásnak, mert kikerüli a természetes időt. Ahogyan telik és fogy a Hold, úgy duzzad az arc a földet áztató vértől. Itt jön egy érdekesség, magyarázat arra, miért is „félnek” a vérszopók a fokhagymától. Ennek a növénynek „a vegetációja a visszájára fordítja a holdciklust – akkor nő, amikor a hold fogy, és megáll a növekedése, amikor telik.” A fenti feltevés okán követték őseink azt a szokást, hogy az állítólagos démont egy karóval odaszögezték az anyaföldhöz, megakadályozva ezzel a forgást, így a természetes időben szétoszlott a teste.
Természetesen, nem minden esetben „fárasztották” magukat azzal, hogy kihantolják a holttestet, még ezt is meg tudták előzni a különféle rituálékkal. Íme az egyik: „… arccal a föld felé kell fordítani a tetemet, miután összekötözték rostkötéllel a kezét; „a jelenlevők ekkor ásóval vagy lapáttal levágják a jobb lábát, vagy a fejét is, végül átütik nyárfa karóval vagy kihegyezett bottal a hulla szívét, levágott fejét pedig a lába közé teszik.”
Az sem mindegy, hogy mikor temetnek, ugyanis például a lett néphit azt vallja, hogy délelőtt kell elvégezni a szertartást, mert amikor a nap már lemenőben van, és közeledik az alkony, akkor sokkal nehezebben tudja elhagyni a földi létet a szerencsétlen megboldogult.
Ha a por nem lett porrá, s már semmi sem használt a vámpír ellen a fent említett rítusokból, akkor az egyetlen dologhoz fordultak, mely a hamuvá változtatja a démont: a tűzhöz. A holttestek megégetését is a határ mentén kellett elvégezni – természetesen.

Idáig csak arról beszéltünk, hogyan válhatott valaki vámpírrá, miután meglátogatta a halál angyala. De mi a helyzet az élőkkel? Ők sem voltak biztonságban a találgatások, mutogatások kereszttüzében, mert valamilyen okból mások voltak, mint az átlag népesség. Mint már említettem, a középkori orvoslás, a tudomány hogyan is magyarázhatta volna meg észérvekkel azt, amit a természetfölötti átkának tartottak?
Napjainkban már ismeretes egy betegség, a porfíria, melynek egyes válfajai „vámpír-tüneteket” mutatnak. Vajon hány ártatlant öltek meg vagy közösítettek ki, mert beteg volt? Valószínűleg nagyon sokat, s talán rosszabb volt annak, akit még életében megvádoltak a vámpírizmussal, mint a holtaknak, akiknek végső nyughelyét háborgatták.
Képzeljünk csak el egy földi halandót, aki nem mehet ki a napra, mert a bőre annyira érzékeny a fényre, hogy felhólyagosodik! A sötétségben érzi otthon magát, mert a fény egyenlő a halálos sebekkel. Az arca beesik, a bőre hófehér, s az ínye elkezd sorvadni, a fogai erőteljesebben látszanak, és elszíneződnek. Rögvest meg lett billogozva, vagy titokban megölték…
De nézzük az orvosi tényeket: „Vörösvértestjeinkben központi szerepet tölt be az oxigénszállítás lebonyolításánál a "hem"- nek nevezett, többszörös gyűrűs szerkezetű vegyület, amely egyúttal a vörösvértestek vörhenyes színéért is felelős. A hem előállítása (bioszintézise) bonyolult, nyolc lépésből álló, azaz nyolc enzim összehangolt működését feltételező folyamat. A nyolc enzim egy kivétellel bármelyikének hiányos működéséből kialakulhat a porphyria valamelyik válfaja. A hem bioszintézis zavarai részint a májban, részint a vörösvérsejtekben jelentkeznek, s éppen az enzim kiesésének helyszíne alapján osztjuk a porphyriákat májeredetű (hepatikus) vagy vörösvértest-eredetű (eritropoetikus) csoportba.”
Számunkra leginkább a vörösvértest-eredetű porfíriák meghatározóak, mivel a tüneteikből következően akár egy vámpír jellegzetességei is leírhatóak. A porfíriák egyik fajtája, a veleszületett erythropoeticus porphyria (Günther-kór) jellemzői: „… a bőr fénynek kitett területein erythemák és hólyagok keletkeznek, melyek fekélyekkel, alopeciával és hegekkel gyógyulnak. A porfirin lerakódás az arc és a kezek súlyos deformációját és csonkulásait okozhatja. A fogzománc barnásvörösösen elszíneződik és UV-fényben fluoreszkál.”
Belátásom szerint az a gyermek, aki ezzel a betegséggel született abban a korban, amikor burjánzott a túlvilági lényektől való rettegés, „eláshatta magát”. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mi lehetett a sorsa: kirekesztettség, gúnyolódás, s a saját családja sem védte meg az illetőt, ha olyanok voltak, akik fanatikusan hittek a vámpírok átkában. Ellenkező példa ritka lehetett, mint a fehér holló!

A vámpírizmusnak még számtalan válfaja van, s a szó jelentéstartalma is folyamatosan bővült az évszázadok során. A múlt tényein, és a számos feltevésen viszont már nem változtathatunk, mert ezek már beleégtek, beleíródtak a világ történelmébe, és persze a vámpírok történetébe.
Egy biztos, akit megérint a halál szele, és átéli a küzdelmet a puszta létért, bármilyen októl függően, átértékeli az élet és az elmúlás fogalmát. S meglátja a természet erejét, és alkotásainak, talán a legszentebbnek, a vérnek a hatalmát és szépségét!
A vámpírok nem csak a borzalmat és a halált képviselik, hanem az ősi erőt, melyet rég elfeledkeztünk tisztelni. A régi időkben, amikor még horda horda ellen harcolt, s az ellenség vérét itták a győzelemért, visszaadták az anyaföldnek azt, akit elszólított a túlvilág, és nem háborgatták a végső nyugalmát.
Azt hiszem, még mai napig is azért rettegünk az ismeretlentől, s legfőképp a haláltól, mert különféle műszerekkel nem láthatunk át a túloldalra. Még most is küzdünk a tudatlanság ellen, de szerencsére már nem olyan kegyetlenül, mint az eszeveszett középkori emberek. A vámpír a félelmek szülötte, s amit nem ismerünk, megpróbáljuk elpusztítani bármilyen eszközzel.

Janion, Maria : A vámpír: szimbolikus biográfia .- Budapest : Európa Kvk., 2006.
Dr. Lakner Géza : Porfíria – A rejtőzködő kór; http://members.iif.hu/lakner/hio_porphyria.htm
Dr. Mező Izabella : Porphyriák : Vitalitás : betegségenciklopédia; http://www.vitalitas.hu/?ctype=3&todo=bet&id=1&showbet=92