Magyar boszorkányper

Egy 18. Századi magyar boszorkányper tanulságai

Bevezetés

Az emberek többségének a boszorkányokról még manapság is seprűn lovagló, varázsláshoz értő, méregkeverő, rosszindulatú nőszemélyek jutnak eszébe, esetleg gyerekeket sütögető rosszindulatú vénasszonyok. Ez nem meglepő, hisz az európai kultúrkör meséiben, gyakran így ábrázolják őket és a gyerekkori benyomások igen maradandók. Az kevéssé ismert, hogy ez a fajta tipizált kép, azoknak a boszorkánypereknek a következménye, melyek javarészt a 16.–17. században zajlottak Európában, és melyeket összefoglaló módón egyszerűen boszorkányüldözésként definiálunk. Ez a jelenség mind térben, mind időben is megoszlott, mert míg Európa nyugati felén a 17. század végére szinte teljesen megszűnnek a perek, Európa keleti felén növekvő tendenciát mutat a számuk. (1)

Így volt ez a Magyar Királyságban is, ahol a 16. századtól váltak jellemzővé a boszorkányperek, azonban olyan nagyarányú üldözésről, mint amilyenekre Nyugat-Európa egyes részein sor került nem beszélhetünk. Viszont a 18. században is voltak boszorkányperek, sőt ekkor fordultak elő nagyobb számban.(2) Ennek okait Klaniczay Gábor és R. Várkonyi Ágnes kutatásai alapján a következőkben látjuk. (3)

A török hódítás után, 1556-tól a de facto három részre szakadt ország problémáit a felekezeti viták is súlyosbították az újra és újra kiújuló harcok mellett. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a boszorkányperek száma viszonylag alacsony volt. Ez a helyzet azonban 1690-től kezdett megváltozni. Ennek egyik oka az volt, hogy Magyarországon törvénybe ugyan nem iktatták, de az eljárásoknál 1696-től kezdve alkalmazták a Praxis Criminalis-t.(4) Ezt a büntető törvénykönyvet az Osztrák örökös tartományokban, 1656-ban vezették be, és ebben szó esett a boszorkányok ellen alkalmazott eljárási módról is. (5)

A Habsburg-kormányzat legyőzött országként bánt a Magyar Királysággal. Az erre válaszreakcióként kibontakozott Rákóczi-szabadságharc kompromisszumos befejezése után az ország kedvezőbb politikai pozícióba került. Ezután indulhatott meg a regenerálódás, újjáépítés folyamata. Azonban a török hódoltság konzerválta a középkori rendi államfelépítés viszonyait; ez legmarkánsabban abban nyilvánult meg, hogy a magyar rendek lojalitásuk fejében elvárták, hogy belső ügyeikbe Bécs ne szóljon bele. Ennek következtében azok a folyamatok, melyek Európában már lezajlottak, itt késve indulhattak meg. Így volt ez a központosított államigazgatás esetében is, melynek kiépülése a hétéves háború (1756-1763) után kezdődött el, s fontos részét képezte az ítélkezési gyakorlat megváltozása is. Így történt ez a boszorkányperek esetében is, melyek csúcspontjait az 1710-1730, és az 1740-1750 közötti időszakok jelentették.(6) A perek többsége az egykori hódoltsági részeken zajlott, melynek okára több magyarázat is lehetséges. Ilyen például a betelepedők, illetve az itt állomásozó katonaság boszorkányhite, de összefüggésbe hozhatók a nehéz életkörülményekkel, valamint a szabadságharc, majd a török háborúk (1715-1719 és 1737-1739) következményeként fellépő járványokkal.

A boszorkányperek lezárultában fontos szerepet játszott az abszolutista kormányzásra való áttérés, melyet főképp az egységes birodalom eszméje motivált. Ez a folyamat Mária Terézia (1740-1780) nevéhez fűződött, miként a magyarországi boszorkányperek megszűnése is. A királynő 1756-ban egy olyan rendeletet bocsátott ki, mely elrendelte a boszorkányperek teljes anyagának, valamint a halálbüntetést kiszabó ítéletek megküldését a központi hatóságnak elbírálás végett. Majd tíz évvel ez után egy másik rendelet utasította a törvényszékeket, hogy boszorkányperek esetén a peranyagot tortúra és ítélethirdetés előtt a legfelsőbb törvényhozó szervekhez küldjék meg. Az ugyanezen évben (1766-ban) megjelent törvény pedig beszüntette a boszorkánypereket, melyet 1768-ban a Constitutio Criminales Theresiana-ban kodifikáltak.(7)

Mindezt azért tartottuk szükségesnek megemlíteni, mert az általunk vizsgált boszorkányper jegyzőkönyve 1758-ból való, vagyis a viszonylag késői perek, közé tartozik.(8) Ezen kívül további kuriózum, hogy ez volt az utolsó boszorkányper a Csongrád vármegyei Vásárhely történetében.(9) Igaz nem e tény, hanem a jegyzőkönyvben foglalt vallomások inspirálták vizsgálódásunkat, mely alapján a következőket tudhatjuk meg:
Először is valamelyest képet kaphatunk a korabeli boszorkányperek menetéről. Másrészt következtethetünk, arra hogy milyen lehetett a vádlók, vádlottak, bírák boszorkányhite és miféle képzetekre, milyen hatásokra vezethetőek vissza. Egyáltalán egy ilyesfajta büntetőeljárásnál ez mennyire volt meghatározó? Mielőtt azonban erre rátérnénk, úgy vélem, témánk szempontjából érdemes röviden felvázolni a kora újkori boszorkányüldözések néhány jellegzetességét.

Boszorkányüldözés Európában

A boszorkányokról, illetve ártó szándékú varázslást végző emberekről való elképzelés elég régi keletű, tulajdonképpen ősidőktől fogva létezik, és az idők folyamán mindig változott. A kora újkori boszorkányüldözések alapját adó boszorkányhit kialakulása hozzávetőleg a 15. század közepe tájára tehető melyben az eretnekek elleni orgiavádak keveredtek a népi hiedelmekkel, vagyis az egykori pogány hitvilág elemeivel, ezen kívül teológusok elképzeléseivel.(10) Az 1486-ban megjelent Malleus Maleficarum csupán az ilyesfajta elképzelések betetőzése volt. Mivel megfogalmazói dominikánus szerzetesek voltak, e tény a teológia tekintélyével ruházta fel a művet, melynek hatására jellemző, hogy 1487 és 1520 között tizennégy, 1570 és 1660 között körülbelül tizenhat kiadást ért meg a könyv.(11)

A boszorkányüldözések kapcsán egyébként is felmerül a katolikus egyház felelősége, és azt gyakran összekapcsolják az Inkvizíció tevékenységével. Valójában az igazság az, hogy ott, ahol az Inkvizíció járt el boszorkányügyekben, - így Itáliában és a Pireneusi-félsziget országaiban - gondosan ügyeltek ezek kivizsgálására. Ennek következtében jó néhány esetben - főként tömeges perbe fogás esetén - az ügyek enyhe ítélettel, illetve felmentéssel végződtek.(12) Itt megjegyezném, hogy a közvélekedéssel ellentétben az Inkvizíció elsősorban az eretnekek üldözését tekintette fő feladatának, és a boszorkányok üldözésében kis szerepet játszott. Ehhez hozzátartozik, hogy a boszorkányságot is egyfajta eretnekségnek tartották, és az inkvizíció mindig szabályos bürokratikus eljárással kezelte az eléje kerülő ügyeket, ellentétben egyes világi vagy egyházi bíróságokkal. A boszorkányság ügyében a spanyol Inkvizíción kívül a Sanctum Officium indított pereket Itáliában, de ezek száma elenyésző volt.(13) Egyébként, ahol a katolikus egyház tekintélye és befolyása szilárd volt, ott nem fordultak elő tömeges üldözések. Írországban például csak elenyésző számban fordultak elő boszorkányperek.(14) Ugyanakkor másutt éppen a katolikus területeken folyt a legvadabb üldözés, így a 17. század első felében, Németországban a würzburgi és bambergi egyházmegyékben. Würzburgban 1623-1631 között 900, Bambergben 1623-1633 között 600 személyt végeztek ki boszorkányság gyanújával.(15)

Meg kell említenünk, hogy a boszorkányok üldözésében nem volt vallásfelekezeti különbség. Ráadásul az ördögre vonatkozó protestáns elképzelések a 16. században, az ördög erejét nagyobbnak és kiterjedtebbnek mutatták, mint bármikor azelőtt.(16) A protestánsoknál nincsenek szentek, ereklyék, így mindenkinek egyedül kell fölvenni a harcot a démoni mesterkedések ellen. Mindez úgy lehet eredményes, ha a bűnöket mind önmaguk, mind mások lelkében képesek felismerni. Akinek nincs hajlandósága erre, az könnyen a gonosz csábításának eshet áldozatául. A hívő ember egy közösség, gyülekezet részese, tehát aki a bűnre hajlik, vagy bűnös vágyaknak enged, ezáltal az ördög hatalmába kerül, és részese lesz az ő gyülekezetének. Úgy véljük, ez az egyik magyarázata, hogy a boszorkánysággal vádolt személyektől azt kívánták, nevezzék meg társaikat. A kálvini predesztináció szerint pedig nem lehet véletlen, hogy valaki az ördög hívévé válik, hiszen ez azt jelzi, hogy az illetőben nincs meg a kellő eltökéltség az isteni kegyelemre. A Sátán tulajdonképpen próbára teszi az embert, és aki elbukik, annak bűnhődnie kell.(17)

A legtöbb esetben általában világi bíróságok folytatták le a pereket, és a bírára gyakran hatottak a boszorkányokkal kapcsolatos démonológiai elképzelések. A démonológia a teológia tekintélyére hivatkozva vált tudománnyá, és ez közrejátszott abban, hogy a boszorkányüldözések a 16. század második felétől kezd fölerősödni. Olyan tekintélyek, mint a jogtudós és állambölcselő Jean Bodin (1529-1596), vagy I. Jakab angol király (1603-1625) írtak ekkortájt démonológiai értekezéseket. Ezek abból a szempontból érdekesek, hogy mindkettő reflexió a boszorkányhittel szembeni szkeptikus írásokra, melyek alapját úgyszintén a teológiai értelmezés adja. Jean Bodin De la Démonomanie des Sorciers című műve - mely 1580-ban jelent meg - cáfolatként íródott a németalföldi Johannes Weyer (1515-1588) De Praestigiis Daemonum című, 1563-ban megjelent munkájára. I. Jakab, még skót királyként írt 1597-ben megjelent munkája a Daemonologie ez utóbbinak, valamint Reginald Scot (1538-1599) Discoverie of Witchcraft címmel megjelent könyvébe foglalt eszméivel szállt vitába.(18)

A démonológiai tanok azonban csak összefoglalták a boszorkányperekben kicsikart vallomások lényegét, melynek fontos alkotó része volt a boszorkányszombat, másnéven a Sabbath.(19) Ennek értelmében a boszorkányok a Sátánnal titkos szövetségben vannak, amelyet meghatározott időnként megerősítenek, összejövetelek keretében, vagyis megülik a Sabbath-ot. Ennek helyszínei elhagyatott helyek, hegycsúcsok, ahová a boszorkányok egy különleges kenőcs felhasználásával repülnek el. Ott először kinyilvánítják hódolatukat egy csókkal, amit gyakran az ördög hátsó felére adnak. Ezután beavatják az új tagokat, akinek meg kell tagadniuk a keresztény hitet, majd az ördög jelet tesz rájuk. A boszorkányok ezt követően beszámolnak gonosztetteikről, és „bűneikről” - bűnnek számít bármilyen keresztényi cselekedet. Az ördög elbírálja munkálkodásukat, majd új feladatokat jelöl ki számukra. Ezután lakomára kerül sor, ahol többek közt kereszteletlen csecsemőket, illetve elhunyt társaik hulláját fogyasztják. A csecsemők vérét és a holttestek csontjait felhasználják méreg készítéséhez, amely majd rontáshoz lesz szükséges. Végül következik az orgia, ahol mindkét nembeliek válogatás nélkül közösülnek egymással és démonokkal. Hajnal közeledtével haza repülnek és a következő napokban, elkezdik gonosz mesterkedéseiket.

Mindebből nyilvánvaló, hogy a boszorkány nem magányosan tevékenykedik, hanem egy pokoli összeesküvés részese. A perek ezért is válhattak tömegessé, hiszen legtöbbször meg kellett nevezni a bűntársakat. Ez kedvezett a rágalmazásnak, a feljelengetéseknek, vagyis a boszorkányság terjedésének. Ebben rejlett az a veszély, hogy magasan képzett jogtudó emberek megállapításait, a félműveltek, vagy egyszerűen az ostobák, megfellebbezhetetlen igazságnak tartják. A perek során a vallatók elsősorban azt akarták hallani, amit a ”tudós művekben” leírtak.

Furcsamód, ahogy a társadalomban „meghonosodnak” a boszorkány sztereotípiák, és mire a démonológiai tanok teljesen kidolgozottá válnak, a műveltebb körökben az egész dolgot valami avíttságnak kezdik tekinteni. Ennek egyik oka, hogy jobb körökben - tehát a főúri, de a gazdag polgárság körében is - „divattá” lesz olvasottnak, műveltnek lenni. A tudományos eredmények publikálását egyébként is megkönnyítette már a könyvnyomtatás.

Ugyanakkor a 17. századra élesebbé válnak a társadalmi választóvonalak, és ez gyakran az eltérő nyelvhasználatban is jelentkezik. Az eltérő nyelvhasználat pedig eltérő gondolkodásmódot is takar. A felsőbb körök, az arisztokrácia divatja lesz az etalon a többi társadalmi osztály számára, így azok elképzelések, melyeket régebben mindenki elfogadott, igazából már csak népi hiedelemként élnek tovább. Például a párizsi parlament l640-től már nem fogad el beadványt boszorkányság ügyében.(20)

Mindezen tényezők, ha lassan is, de éreztették hatásukat. Ezen kívül egyre többen adnak hitelt a szkeptikusok írásainak is, vagyis Johannes Weyer, és Reginald Scot gondolatainak, melyek a boszorkányság kérdését orvosi problémának tekintették, az üldözéseket pedig gyalázatos dolognak. Itt meg kell említeni Friedrich von Spee (1591-1635) jezsuita szerzetes tanár, 1627-1632 boszorkányok gyóntatója Würzburgban 1631-ben névtelenül megjelent Cautio Criminalis című könyvét, mely bírálta a boszorkányüldözéseket.(21)

A boszorkányüldözések történetében fordulópontnak tekinthető XIV. Lajos 1682-es edictuma, mely tulajdonképpen betiltja a jövendőmondást és a mágia mindenfajta gyakorlását.(22) Ennek megvolt a hatása, mivel a 17. század második felétől a francia nyelv, műveltség, divat lesz az etalon Európában. Így a boszorkányságban hinni ósdi, elmaradott dologgá válik. Azonban a boszorkányperek 17. század második felében, de még a 18. században is jellemzőek, főként Közép-és Kelet Európa és Észak-Európa egyes részein.(23) A konzerválódott társadalmi-gazdasági viszonyok miatt, vallás kohéziós ereje tovább megmaradt ezeken a helyeken, mint a gazdaságilag fejlettebb nyugat-európai országokban.

A boszorkányperek jogi vonatkozásai

A boszorkányokkal szembeni eljárást tekintve a jogszokás területenként eltérő volt. Mint utaltunk rá Európa egyes részein az Inkvizíció volt az illetékes, máshol egyházi, vagy világi bíróságok jártak el a helyi törvénykezési gyakorlatnak megfelelően. Volt, ahol külön törvényt hoztak a boszorkányok ügyében, mint az Angliában, 1604-ben.(24) Máshol a bűncselekmények egy fajtájaként határozták meg, mint a Német-Római Birodalomban, ahol az 1532–ben bevezetett büntetőtörvénykönyv, a Constitutio Criminalis Carolina már elrendelte a tortúrát és a halálbüntetést boszorkányság esetén.(25)

Kétségtelen hogy a boszorkányságra vonatkozó törvények létrejöttében jelentős szerepet játszott a Malleus Maleficarum, melynek harmadik része kifejezetten a boszorkányokkal szembeni eljárással foglakozik.(26) Ugyanakkor fontos tényező volt, hogy a kora újkorra megváltozik a pereskedések formája is, mely szintén jelentősen befolyásolta a boszorkányperek számának növekedését. A feudális perjogban ugyanis sokáig a magánvád alapján indított akkuzatorius eljárás volt az uralkodó. Ennek fő jellemzője, hogy nyilvános és szóbeli volt.(27) A vádlónak bizonyítani kellett állításának hitelességét, ha azonban erre képtelen volt, akkor őt büntették meg a tálió elvének alkalmazásával. Ez a fajta felfogás jellemző volt egészen a 15. századig. Ezért ilyen eljárást kockázatos volt indítani boszorkányság vádjában. Azonban már a 13. századtól kezdve elterjedt egy másik vádemelési forma, az inkvizitórius eljárás, melyet hivatalból gyanú alapján indítanak.(28) Igazából a 16.-19. század közötti időszakban lesz ez domináns performa, melyet mind polgári peres, mind büntetőperes eljárásnál alkalmaznak; témánk szempontjából ez utóbbi érdekes.

Ezen eljárásnál a bizonyítékok megszerzése volt a fő cél, tehát a vádlott nem alanya, hanem tárgya volt az eljárásnak, melyet gyakran feljelentés alapján indítottak meg, és eleve a vádlott bűnösségéből indultak ki. Azért hogy a megvádolt személy bűnösségének bevallására késztessék, némely esetben tortúrát, vagyis kínvallatást alkalmaztak. Ebben többek közt, a kínpadra vonás (strappado), végtagok nyomorítása, vagy éppen tüzes vassal való égetés „játszotta a főszerepet”.

A boszorkányság esetében ezen kívül bizonyíték volt az „ördög jegye”, vagyis egy furcsa formájú anyajegy vagy forradás, amivel megjelölte az ördög a híveit. Ha ezt megszúrták és nem vérzett, akkor tulajdonosát már boszorkánynak tekintették. Kedvelt módszer volt a bizonyításra az úsztatás, másnéven a vízpróba. Ennek során a vádlott kezét-lábát összekötötték, és folyóvízbe eresztették. Ha elsüllyedt, akkor esetleg ártatlannak bizonyult, ha fennmaradt a vízen, akkor nyilvánvalóan bűnös volt. Mindez azon a mágikus hiedelmen alapult, miszerint a friss víznek tisztító hatása van, tehát kiveti magából a rosszat.(29) Ebből látszik, hogy a bírák gondolkodásmódját mennyire befolyásolták mágikus képzetek és a kivégzések gyakorlatában is ezért alkalmazták a máglya-halált. Ez utóbbinál persze az is közrejátszott, hogy a boszorkányságot sokáig az eretnekség egy fajtájának vélték, és az eretnekeket a megtisztulás érdekében égették meg. Ugyanakkor a varázslásban, rontásban bűnösnek találtatott személyek holtteste, átkozottá teheti azt a földet, ahová eltemetik. Azonban nem minden boszorkányper végződött halálos ítélettel. A büntetés gyakran testi fenyítés, vagy száműzetés volt ilyenkor, s mivel a perek költségesek voltak, így azok terhei is a vádlottra hárultak, mintegy mellékbüntetésként.

A Magyar Királyság területén a boszorkányság jogi vonatkozásai sajátságosak voltak Ennek kapcsán rendszerint Könyves Kálmán (1095-1116) boszorkányokról szóló törvényét szokták emlegetni, ami valójában a strigákban való hitet utasítja el.(30) A rontást okozó varázslatban Kálmán király ugyanúgy hitt, mint bárki más akkoriban, ennek megfelelően szankcionálta is.(31) Ezen kívül a Váradi regestrumban is előfordulnak maleficummal (rontás) és veneficummal (méregkeverés) foglalkozó esetek, mégis a középkortól kezdve, elsősorban a városi jogban fordulnak elő boszorkányságra utaló kitételek.(32) A büntetőjog ügyében, egyébként is a szokásjog volt az irányadó, tehát ez érvényesült a falu füstje, úriszékek, városi magisztrátusok, vármegye gyakorlatában.(33) Érdekes módón az országos szokásjogot összefoglaló Tripartitumban nem találunk a boszorkányságra utaló részt.

Változik a helyzet a 17. század végén, amikor a már említett Praxis Criminalis bekerült az 1694-ben Corpus Jurisba, és így mindennapokban alkalmazott joganyag részévé válhatott.(34) Ennek fő oka a Habsburg abszolutisztikus törekvések jogalkotási igénye, és ezzel összefüggésben a büntetőjog kodifikációra történő kísérlet, melyben közrejátszott a magyar büntetőjog szabályozatlansága, mely egészen a 1878. évi Büntető törvénykönyv bevezetéséig fennállott. A Praxis Criminalis így valójában szokásjogi elemként lett része a vármegyei, úriszéki és valószínűleg a városok jogalkalmazásának, ami azt jelenti, hogy boszorkánysággal kapcsolatos ügyekben is vélhetőleg más jogi formulákkal összhangban alkalmazták.(35)

Mindezt azért tartottuk fontosnak megemlíteni, hogy rávilágítsunk, a büntetőeljárásokban nem létezett egységes gyakorlat, csupán hasonló jellegű formulák. A következőkben az általunk vizsgált boszorkányper ismertetésekor, részletesebben is képet nyerhetünk a jogi eljárások alkalmazásáról.

Boszorkányper Vásárhelyen (36)

A per megindítása

A jegyzőkönyv tanúsága szerint, a per 1758. február 28. és 1759. március 26. között zajlott a Csongrád vármegyei Vásárhelyen. Itt rögtön két lényeges körülményre kell kitérnünk. Egyik a per helyszíne, mely a jegyzőkönyvben oppidiumként, azaz mezővárosként szerepel, és ebben az időben a Károlyi család birtokában volt.(37) Viszont a jegyzőkönyv az úriszéki iratok közt volt található. Ennek magyarázata, hogy a mezővárosok a földesúrtól, -esetleg a királytól, bíráskodási jogkört magában foglaló autonómiát kaptak, és ez alapján eljárhattak polgári és büntető perekben is.(38) Ebből adódóan, minthogy a per szereplői mindnyájan vásárhelyi lakosok, így jogállásukat tekintve valószínűleg mind jobbágyok voltak

Másik fontos momentum az időpont mely alapján, csupán következtethetünk az eljárás megindításának kezdetére. Mivel az inkvizitórius büntetőeljárások a feljelentés után indultak meg, ez valószínűleg csupán néhány nappal előzhette meg a per kezdetét. Egyébként a városi tanács előírta hogy a bíróság előtt tárgyalt ügyekben ügyvéd útján illetve kereset útján járjanak el.(39) Azonban erre a körülményre vonatkozólag nincs adat.

Az időpontot illetően további zavarra ad okot, hogy az első tanú Pap András vallomásában úgy fogalmaz, hogy a jövő évi úrnapi vásárhoz lesz három éve, hogy a vádlottal szóváltásba keveredett. Felmerül a kérdés, hogy most az 1759. év Úrnapjáról beszél, vagy az 1758. éviről? Ez utóbbi esetben, a tanúvallomásnak az előző évben kellett megtörténnie. Mindenesetre a február 28.-i időpont csupán a per feljegyzésének kezdetének fogható fel. Ezt valószínűsíti, hogy a jegyzőkönyvben az említett vallomás, úgy szerepel, hogy azt a többi tanú is megerősítette július 27.-én az úriszék előtt. Ebből következik hogy a tanúkihallgatásokra nem egy időben, hanem különböző időpontokban került sor. Ebben valószínűleg a bíróság elfoglaltsága és a tanúk megidézésnek körülményes volta egyaránt közrejátszhatott. Egyébként a vallomások szövegében szereplő események két kivétellel, nincsenek konkrét időponthoz kötve. Tehát a jegyzőkönyv dátumához időben közelebb és távolabb is lehettek.

A pert különben a két konkrét időpontot is megjelölő tanú, a már említett Pap András, valamint Kozma István vádja alapján indították meg, Katona Istvánné, született Sellymes Sára ellen. A vádlottról megtudjuk, hogy kálvinista hitű és Kecskemétről származik.(40) Számunkra furcsa módón mindezt a rá nézve terhelő tanúvallomások után van megemlítve, amikor azokkal szembesítik. Másik érdekesség vádlottat mindig leánykori nevén nevezik meg, habár hatvan esztendős. Ennek alapján arra következtehetünk, hogy valószínűleg özvegyasszonyról van szó. A tanúvallomásokban is rendszeresen így nevezik meg. A vádlók személyéről a tanúvallomásokból tudunk meg bővebbet.

A vád tanúi

A tanúvallomásokkal a bíróság célja az volt, hogy bizonyítékot szerezzen a boszorkányságot illetően. A jegyzőkönyvben tizenkét tanúvallomás szerepel, köztük a feljelentést tevő Kozma Istváné és Pap Andrásé. A vallomások kiegészítik erősítik egymást, hiszen mint Pap András, vagy Matók Ferenc esetében a feleség is a tanúk között szerepel.(41) Egyébként érdekes hogy tanúk között a nők vannak többségben, szám szerint nyolcan, igaz mindegyikük neve mellett meg van említve a férjé is. Mint fentebb utaltunk rá a tanúk mind vásárhelyi illetőségűek, tehát ha másként, nem látásból ismerték egymást és a vádlottat is. Csordás István estében csupán az van feljegyezve, hogy ismeri Sellymes Sárát, beszélt is vele. Más tanúk, mint Kozma István, vagy Szentesi Erzsébet (Nagy Mihályné) a vádlott szomszédjában laktak.

A tanúk életére csupán hozzávetőleg következtehetünk a vallomásokból. Pap Andrásnak szőlője volt, és borát a piacon árulta.(42) Mások, mint például Sojti Sára (Tóth Mihályné) a szegényebbek közé tartozhattak, hiszen szitát is a szomszédból kellet kölcsönkérnie és ebből származott nézeteltérése a vádlottal.(43) Legtehetősebbnek Matók Ferenc tűnik, hiszen kislánya betegségekor doktort hívatott, ami feltehetően nem lehetett olcsó dolog. Ezen kívül szolgálólány is volt a házánál, aki szintén tanúskodott a perben.(44)

Sellymes Sára boszorkányságának megítélésében a tanúk három csoportba sorolhatók. A legkevesebben azok vannak, akik nem tudnak ilyesmiről. Idetartozik Nagy Erzsébet (Kongó Jánosné) és Csordás István vallomása. A következő csoportba azok, akik ugyan nem tudnak boszorkányságról, de Selymes Sárára gyanakszanak. Idesorolható Szabó Erzsébet (Borka Gergelyné), Szentesi Erzsébet, Csapó Erzsébet (Kenéz Györgyné), Matók Ferenc, felesége Káposztos Éva, valamint a szolgálójuk Takács Erzsébet (Juhász Mátyásné). Harmadik csoportba tartoznak azok, akik kifejezetten Selymes Sárát gyanúsították boszorkánysággal. Pap András és felesége Jónás Erzsébet, Sojti Sára és Kozma István vallomása tartozik ide.

A boszorkányság gyanújára egyébként, olyan megmagyarázhatatlan titokzatosnak tűnő események adtak okot, amelyeknek mágikus elképzelések, közkeletű hiedelmek, adták az alapját, Ahhoz hogy a perben szereplő vallomásokat értelmezni tudjuk, röviden ki kell térnünk arra, hogy ezen elképzelések miben gyökereztek.

Mágikus elképzelések

Elöljáróban már utaltunk rá, hogy a boszorkányhit lényegi eleme, az ártó szándékú varázslat, népszerűbb nevén a rontás. A boszorkánysággal foglalkozó szerzők túlnyomó része a tudományos presztízs okán a mágia témakörét éppen hogy csak érinti, illetve annak történeti vagy folklorisztikus vonatkozásait veszi figyelembe. Ez azért is sajnálatos, mert a boszorkányság, illetve a boszorkányüldözések értelmezése nem lehet teljes a mágikus gondolkodásmód ismerete nélkül, az egész problémának ez adja az alapját Igaz a mágia fogalmát nehéz pontosan definiálni és általában ahány szemlélet, annyiféle magyarázat fűződik hozzá. Ami bizonyos, hogy mindig olyan célzatosan végzett cselekvési formáról van szó, mely természetfeletti erőket hív segítségül. Tulajdonképpen a mágia egyfajta eszköz, melynek használata mindig valamilyen szertartásos (rituális) tevékenység keretében zajlik. Ez független attól, hogy magia naturalisról, vagyis természetes mágiáról, illetve ceremoniális mágiáról beszélünk. A magia naturalis alatt valójában az úgynevezett szimpatetikus mágiát értjük, melynek lényege hogy a dolgok szimpátia útján hatnak egymásra. Ennek két formája a homeopatikus, vagyis hasonlósági mágia és az átviteli mágia. Mindkettőről példákkal illusztrált leírást találhatunk az Aranyágban, most csupán a lényegüket emelném ki.

A homeopatikus mágia lényege, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, ilyen a vadászmágia, a termékenységi mágia, a bábuvarázs (ez utóbbi talán a legismertebb negatív mágia). Azonban az elv a gyógyításban is felhasznált módszer, mind a mai napig (homeopátiás gyógyítás). Az átviteli mágia elve, hogy a dolgok szétválasztásuk után is hatnak egymásra, illetve kapcsolatban maradnak. Éppen emiatt rontás, betegségokozás esetében is gyakran alkalmazott módszer.

A ceremoniális mágia, amit „valódi” rituális mágiának szoktak tartani a magia naturalison alapul, de a természet erőit már igyekszik befolyása alá vonni, jellegüket, hatásaikat rendszerbe foglalni. Tulajdonképpen egyfajta tudományos megközelítéssel dolgozik, ennek megfelelően varázsszövegekkel, varázskönyvekkel, különféle mágikus eszközökkel is felhasznál. Ez utóbbihoz kapcsolódik az időjárás befolyásolása, vihartámasztás, átok formulák használata. Emiatt tartja a néphit a boszorkányságot tudománynak.

Szót kell ejtenünk még a vallomásokban megjelenő állattá változás képességéről is, mely a boszorkányhit fontos részét alkotja. Ez az elképzelés az animizmushoz (szellemhithez) kapcsolódik. Ebben a világfelfogásban minden szellemmel rendelkezik, ezért a mágikus cselekedetek alapját is az ezekkel való kapcsolat adja. A közvetítőnek, vagyis a sámánnak ezért gyakran megváltozott tudatállapotba kell juttatnia magát. Ehhez a hipnotikus ritmusok (levegővétel) ugyanúgy hozzájárulnak, mint a tudattágító szerek használata. Ilyenkor rendszerint a testét hátrahagyva „elutazik” a szellemek birodalmába, hogy a szellemek rajta keresztül nyilvánulnak meg. Valójában a természet erőinek rendeli alá magát, és eggyé válik velük. Ez magyarázza, hogy a sámánok női ruhát hordanak, vagy gyakran nők, mivel a női elv tradicionálisan passzív, befogadó, változékony. Mindehhez hozzátartozik, az állatalak felöltése, illetve a szellemek állatalakban való manifesztálódása is. Ez az elv hagyományozódik tovább a boszorkányvádakban, az állat alakú segítők, a familiárisok elképzelésében, illetve, hogy a boszorkányok is felvehették valamilyen állat alakját. Mindezek alapján a következőkben a vád tanúinak vallomásaiban a rontásra és lidércnyomásra vonatkozó állításokat vizsgáljuk meg.

Rontások

Vegyük először az egyik vádló, Pap András vallomását, melyet felesége is megerősített. Ebben azt állítja, hogy miután egy vásár alkalmával nem adott ingyen a borából Sellymes Sárának, az megfenyegette. Ezután nem sokkal miközben valamilyen bőrökre vigyázott odajött egy fekete kutya. (Melyet vélhetőleg a bőrszag vonzott oda.) Az állathoz hozzá vágta a botját, melyet az állat megragadott és elvitt egy darabig. Miután a botot magához vette, a teste magdagadt. Eleve Sellymes Sárára gyanakodott, hogy ő küldte rá a rontást. Hogy megbizonyosodjék, csizmájába az asszony ganéját töltötte és felrakta a füstre, és nemsokára meg is jelent a vádlott.

Mindebből kiderül, hogy Pap András a vádlottat eleve boszorkánynak tartotta, hiszen a kutyás esetet nem véletlennek tartotta, és úgy gondolhatta, hogy a kutyát az asszony küldte vagy ő maga volt az. Mindenestre árulkodó jel hogy a kutya színét feketének mondja. A sötétben miként tudta megállapítani hogy a fekete? A fekete kutya a néphitben eleve rosszat jelentő ómen. A ganéj csizmaszárba töltése és füstbe kötése nem más, mint védekező szimpatetikus mágia. A ganéj jelképezi a rontás okozóját (mivel tőle származik), akit csizma bőrbe tesznek, ami a meleg hatására összehúzódik és az illető, aki nem bírja tovább a kínzatást, előbb utóbb megjelenik.

Sojti Sára és Szabó Erzsébet esetében csupán a vád van meg, de nincs igazán megindokolva. Sojti Sára a férje lába kisebesedett nem sokkal, azután hogy az asszony, csip-csup ügy miatt szóváltásba került Selymes Sárával. Szabó Erzsébet lányának meg kificamodott a nyaka azután hogy a vádlottnak nem tett meg valamilyen szívességet, de miután Selymes Sárát megfenyegette, hogy a Városházára megy a leány még aznap este jobban lett. Úgy véljük, ez esetben szimpla rosszindulatról van szó.

A legkomolyabbnak mind közül Matók Ferenc valamint felesége és szolgálójának vallomása tűnik. Matókék kislánya beteg lett, de a vallomásból nem derül ki mi baja volt. Mivel a gyógyszert drágállották, egy éppen Vásárhelyen tartózkodó német doktor tanácsára, gyógyfüves fürdetést alkalmaztak, mivel az a doktor szerint (!) leviszi a rontást. Ezen kívül így megtudhatják, ki okozta azt. A fürdetés közben megjelent Selymes Sára és elvitt egy tepsit, ez némileg meglepő, még akkor is, ha a tanú állítása szerint jól ismerte a vádlottat, ráadásul az akkor ott szolgáló Takács Erzsébet szerint az asszony azelőtt sohasem járt a háznál. Kilencedik fürösztéskor megjelent a vádlott hogy nézzék meg a kenyerét. Mindezt a feleség azzal egészítette ki, hogy a doktor szerint a leányka nyakából kivettek egy oldalcsontot, és az elméjét is kivették. A szolgáló vallomásban mindehhez azt teszi hozzá, hogy a fürdő készítése közben fekete macska ugrott be hozzájuk.

Az egész vallomásban talán a legfurcsább a német doktor viselkedése, aki szöveg szerint csupán átmenetileg tartózkodott a városban. Nem tudjuk vajon átutazóban volt, vagy a vármegye alkalmazásában állott? Ha képzett orvos volt, miként gondolhatta hogy rontással áll szemben? Bár ha figyelembe vesszük, hogy a 18. században a tanult, tekintélyes emberek hittek vámpírokban, vagy voltak hívei okkult elképzeléseknek akkor ezen nem is kell annyira csodálkoznunk.

Ami még furcsább az az állítás, hogy a gyógyvizes fürösztés mutatja meg, ki okozta a rontást. Azonban nem tudjuk meg miben szenvedett a kislány. Ha hitelt adunk a feleség szavainak a csontot illetően, akkor viszont arra a következtetésre juthatunk, hogy valójában szerencsétleneket egy rászedte valami kókler, aki nem orvos volt csupán magát annak kiadó kuruzsló. Nem kizárt hogy ez lehetett a helyzet, és így érthető Mária Terézia 1754-es rendelete, mely megtiltja, hogy diplomával nem rendelkezők orvosi gyakorlatot folytassanak. Végül a szolgáló beszámolója a fekete macskáról annak a gyanúnak ad tápot, hogy a fürdetés az állat miatt nem lehet sikeres. Ismerve a fekete macskához fűződő hiedelmeket ez nem is meglepő. Másrészt ez azt a is feltételezést is erősítette, hogy valójában a vádlott jelent meg az állat képében.

Mindezt figyelembe véve, furcsa hogy Matók Ferenc nem szerepelt a feljelentők között. Vagy valaki rávette őt és feleségét, valamint egykori szolgálójukat a tanúzásra, vagy egyszerűen azért idézték be őket, mert a férfi a jegyzőkönyv szerint, „elégszer beszélt” a vádlottal. Természetesen nem kizárható hogy önként jelentkeztek, mert megviselte őket a gyermek elvesztése.

Lidércnyomások

A tanúvallomások közül három számol be lidércnyomásról, mely a szövegben, egyszerűen nyomásként szerepel. Vagyis a boszorkány, megrabolta az életerejűket, „megnyomta” őket. Az ilyesfajta képzet az európai hiedelemvilágban eléggé elterjedt nyomó démonokban való hitből ered, akik megrabolják az emberek erejét és megcsapolják egészségét. Ha úgy vesszük hasonlatosságot, mutatnak a vámpírokkal. Tulajdonképpen, a már említet strigák, vagy strixek is ide sorolhatóak. Mindez valójában visszavezethető, a már említett sámáni hagyományra az állattá változás képességére. Ez az elképzelés, Közép és Dél-kelet Európában élt tovább és az itteni boszorkányhiedelem szerves részét alkotta.

A három állítás közül kettő bizonytalan. Szabó Erzsébet csupán céloz arra, hogy esetleg Sellymes Sára lehetett, aki megnyomta. Szentesi Erzsébet nem biztos benne hogy a vádlott volt a tettes. Egészen más a helyzet a harmadik állítás esetében, ahol Kozma István, aki azt mondja, hogy Sellymes Sára három évvel azelőtt éjszaka a házába menve a köldökét szopta.

A köldökszopást illetően nem nagyon találtunk magyarázatot, hogy ez mi lehet, így ez esetben csak találgathatunk. A kétségtelen hogy ez egyfajta életerő elvételre utal, és hogy ilyesmi a köldökön át történik valószínűleg elterjedt hiedelem lehetett akkortájt. Úgy véljük a valóságban kínzó gyomorbántalmakról lehetett, mely párosult a vádlottal, kapcsolatos kényszerképzetekkel. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Kozma Istvánnak valami komoly problémája lehetett a szomszédjában lakó Sellymes Sárával. Vallomásában az áll hogy panaszkodott is a nótáriusnak, hogy az ilyen asszonyt meg kéne égetni.

Vádlottak és vallatásuk

Mint már utaltunk rá a boszorkányról vallott hit szerint, a boszorkány nem magányos bűnelkövető, hanem egy pokoli összeesküvés részese. Emiatt nem meglepő, hogy Sellymes Sárán kívül, boszorkányság gyanújával egy másik asszonyt is kivallattak. Mégpedig meglepő módón, Kozma István feleségét Oláh Máriát.(59) Kihallgatására 1758. október 30-án került sor, ugyanaznap, mint amikor Sellymes Sárát tortúrának vetették alá. Valószínűnek tűnik, hogy az ekkor nyert vallomás alapján fogták le Kozmánét és kényszerítették vallomásra, vagyis vele szemben is tortúrát alkalmaztak.

Hogy miként zajlott a tortúra nem tudjuk, ez ügyben is csupán csak találgathatunk. A Praxis Criminalis hat fokozatot ismer, azonban ez időtáj elterjedt munka a Jurisprudentia Criminalis tizenegy fokozatot említ, melyben az első három fokozat tulajdonképpen fenyegetés és előkészület a kínvallatásra.(60) Figyelembe véve, hogy mindkét nő vallomásuk szerint körülbelül hatvan éves volt, úgy véljük már a fenyegetés, megtette a hatást és képesek voltak bármit bevallani, amit csak kívántak.

A vádlottakhoz intézet kérdésekben, egyébként tetten érhető a démonológiai elképzelések hatása. Ilyenek például azok a kérdések, melyek azt firtatják hogyan lett valaki tagja a boszorkányok társaságának, illetve hogyan kellett megtagadnia Istent.(61) Szintén jellegzetes kérdés, hogy rakott- e rájuk az ördög jelet.(62) Érdekes hogy olyan kérdések is felmerültek, ami a vád tanúinak vallomásában nem szerepelt. Ilyen például a boszorkányok jellegzetes kártételének tartott állatok megrontása, bizonyos Csendesné tehenének esetében. Ezen kívül természetesen a tanúvallomásokban említett rontásokra és nyomásokra vonatkozó kérdéseket is feltettek. Érdekes hogy az egész jegyzőkönyvben csupán ez esetben, a kihallgatás végén szerepel hatósági személyek neve. A bíróság két tagjáé, akik a kihallgatást vezették, valamint a jegyzőé.(64)

A vallomások tartalma

A vallomásokat illetően előre kell bocsátanunk, hogy azokat nem részletezzük teljes mértékben. Ennek oka egyrészt, hogy mindkét tanú vallomásában vannak közös elemek. Ilyen a már említett állattá változás képessége, illetve emberek állattá bűvölése, valamint a vihartámasztás időjárás befolyásolása(65). Ezek világosan mutatják a démonológiai elképzelések hatását, hiszen ezekre találunk példát a Malleus Maleficarumban is(66). Másrészt a vallomások általunk lényegesnek tartott részei, úgy gondoljuk jobban, rávilágítanak a vádlottak mentalitására.

A kínvallatás elrendelése előtt, mindkét vádlott tagadta a boszorkányvádat. Sellymes Sára esetében, még három tanú is akadt, akik szintén nem tudtak boszorkányságról Ezeknél a tanúknál az asszony különböző időpontokban lakott(66). Hogy miért és mit csinált e helyeken nem tudjuk meg, de alighanem valamilyen szolgálatot vállalt. Kozmáné viszont azt boszorkányos cselekedetnek tartotta, hogy Sellymes Sára egy alkalommal (három évvel azelőtt), a háza előtt meztelenül sepert(68).

Ezek után nézzük Sellymes Sára a vallomását melyből, kiderül hogy Kozmáné volt a tulajdonképpeni mestere, akitől a boszorkányságot tanulta, és beavatása három évvel azelőtt történ boszorkányok társaságába. Az asszony vallomásában szembeötlő, hogy saját szerepét kisebbíteni igyekszik, és a legtöbb esetben Kozmánét nevezi meg, mint felbujtót, vagy mint elkövetőt. Például elismeri, hogy Matókék gyermekét ő rontotta meg, de erre Kozmáné utasította(69). Úgy véljük az ilyesfajta magatartás mögött a bosszú szándéka, húzódhatott meg. Ezt a gyanút alátámasztja az is, hogy Pap András megrontását annak feleségének tulajdonítja, aki szintén boszorkány(70). Felmerül a kérdés vajon Papnét miért nem idézték be, ugyanis nincs ilyesmire utalás a jegyzőkönyvben.

Magyarázatot kapunk a meztelen söprögetésre is, ami nem más, mint rontást elhárító termékenységi mágia. A vádlott tette, hogy be ne jöjjenek a békák, és jobban tojjanak a tyúkok(71). Mindehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy a meztelenség a tisztaságot jelképezi és a megújulás képességét. Ez azért fontos, mert a söprögetés három éve történt és három éve történt a beavatás is, és ez a bíráknak is feltűnhetett.

Igen érdekes azon állítás is, hogy a boszorkányok soha sem saját képűkben, hanem más alakjában okoznak lidércnyomást. Sellymes Sára ebben is Kozmánéra igyekszik hárítani a felelősséget. Többek közt azt állítja, hogy Kozma Istvánt az ő képében saját felesége gyötörte, mert utálta. Az igazi furcsaság ebben az, hogy ezt saját vallomásában Kozmáné is megerősíti(72)! Ez arra enged következetni, hogy Kozmáné „minden mindegy” alapon végre kimondhatta, hogy mennyire nem szereti a férjét.

Kozmáné vallomásában egyébként is van valami furcsa. Mintha büszke lett volna rá, hogy boszorkánynak tartják. Természetesen a kínzástól való félelem is rábírhatta arra, hogy a vallomása sokkal színesebb és fantasztikus elemben gazdagabb, mint Sellymes Sáráé. Jó példa erre az, amikor arról beszél, hogy miként vették fel a boszorkányok közé, ahol rögtön zászlótartónak tették meg(73). Maga az összejövetel a leírás szerint sokkal inkább hasonlított valami falusi murira, mint egy tipikus Sabbath képére. Ezen az eseményen jelen volt négy vagy öt ördög kiknek vezetőjét Lucifernek hívták, viszont a többi ördögnek olyan neve volt, mint Mátyás vagy János. Ez utóbbi lett Kozmáné démonszeretője, és ő volt a boszorkányok vezére, amikor azok rontani mentek(74). Az asszony vallomásában egyébként szembetűnő a szexuális elem, hiszen mikor az ördög jegyéről kérdezik, akkor azt válaszolja, hogy az a nemi szervére került a beavatáskor(75). Mindebből arra következtehetünk, hogy az asszony többek közt azért utálta az urát, mert avval már nem élt szexuális életet, pedig lett volna igénye rá. Igaz Kozmáné a férjénél tíz évvel idősebb volt, és a kor felfogása szerint öregasszony, de mint tudjuk, a nemi vágy intenzitása nem életkorfüggő. Azonban ha helyet adunk egy ilyen feltételezésnek, akkor úgy gondoljuk a szexuális élet hiányát pótló fantáziálásokat hallucinogén anyag használata is elősegíthette. Itt konkrétan a vallomásokban előforduló varázskenőcsre gondolunk, melyet mindkét vádlott következetesen csupán Zsírkén, nevez meg(76). Feltehetőleg a kihallgatást végzők is pontosan tudták miről van szó, ugyanis ez az anyag fontos része a boszorkányhitnek(77).

Ehhez a szerhez elsősorban a repülés képzetét szokták társítani, és Sellymes Sára vallomásában is először ilyen összefüggésben említi, mikor a Gellért-hegyre repültek ennek segítségével(78). A szer eredetét illetően Kozmáné a vallomásában azt állítja- Matókék gyermekére utalva, hogy a Zsír elkészítéséhez szükségük volt gyerekcsontra. Később hogy a Zsírt az ördögöktől kapták(79). Úgy tűnik, mintha valami általános varázsszerről lenne szó. Ezek természetesen lehetettek csupán olyan elképzelések, amelyek a népi hiedelemvilág részei voltak, és a vádlottak csupán azt mondták, amit tőlük hallani akartak. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ennek az elképzelésnek létezik olyan valóságmagva, ami a sámáni hagyományban gyökeredzik(80).

Sokan úgy vélik - főleg a tudattágító anyagoknak a huszadik század hatvanas-hetvenes évekbeli reneszánsza után - hogy ez a lehetőség nem kizárható, igaz, ennek bizonyítása nehézkes. A tudattágító anyagok használatával ugyan előidézhetik a transzállapotot, az viszont más kérdés, hogy mi alapján „jönnek be” a képek. Mindenesetre a sámáni gyakorlatban teljesen elfogadott ez a technika. Elképzelhető, hogy sokan azért hitték, hogy részt vesznek a Sabbath-on, mert volt róla egy kialakult képük: De kérdés, hogy ebben milyen szerepet játszhattak a démonológiai elképzelések? Mivel ezek által kialakított kép kezdett meghonosodni a köztudatban, és a tudattartalomban legtöbbször az jelenik meg, melyet beleraktak.

Mindehhez hozzátehető, hogy a másik oldalról, tehát a vádlók részéről is lehetett ilyesmiről szó. A tanult tudós szerzetesek ugyanis vélhetőleg tisztában voltak a füvek növények erejével. Valószínűleg ők is tudták, mit hogyan lehet használni, és az ő esetleges látomásaik is hozzájárulhattak a képzetek kialakításához. Így lehet, hogy gyakran saját lázas látomásaik jelentek meg a gonoszról írott elmélkedéseikben, vagy kódex illusztrációkon, és később ezek jelentek meg a démonológiai irodalomban, amely mint már utaltunk rá befolyásolták az ilyen ügyekben ítélkezőket is. A szóban forgó per esetében ez teljesen nyilvánvaló és ez megjelenik az ítéletben is.

A per befejezése

Az utolsó Vásárhelyi boszorkányperben az ítéletet 1759. március 26.-án hirdették ki, tehát majdnem egy fél évvel a kihallgatások után. Ebben semmi furcsát nem találunk, hiszen a bevezetőben már említettük azt az 1756-os rendelkezést, mely szerint a boszorkányügyben hozott ítéleteket, fel kellett terjeszteni felsőbb hatósághoz. Igaz, már 1758-ban egy másik dekrétum arról szól, hogy a mágikus praktikákban és méregkeverésben bűnösnek találtatott személyeket Bécsbe, kell küldeni. Igazából nem tudjuk mi történt a vádlottakkal, de több mint valószínű, hogy az ítélethirdetésig, a városi tömlöcben voltak, ami a korabeli börtönviszonyokat tekintve már maga egyfajta büntetés volt.

A kihirdetett ítélet szerint, Sellymes Sárát és Kozma Istvánnét istentagadás, mágia gyakorlásában, ördögi praktikák alkalmazásában találták bűnösnek, és emiatt, kitoloncoltatása és a vármegye területéről való kitiltásra ítéltettek. Ennek okán ismét hivatkozhatunk a vádlottak életkorára, hiszen nyilvánvaló, hogy egy ilyen ítélet számura felért egy halálos ítélettel.

Konklúzió

A nagy kérdés, mégis az hogy kinek volt haszna a perből? Nem akarunk összeesküvés elméletet gyártani, de úgy tűnik Sellymes Sára valakinek, vagy valakiknek útjába volt. A két lehetséges jelölt Kozma István és Pap András. Lehetséges, hogy az asszony házára vagy esetleg birtokában levő földre fájt a foguk. Erre csupán további kutatások adhatnának választ. Természetesen még más okok is fölmerülhetnek, azonban kétségtelen, hogy a boszorkányság esetében, bevádolásokra gyakran egymást jól ismerő emberek közt került sor, és ennek hátterében mindig valami kézzelfogható ok állt. Ezenkívül úgy véljük a per okai között, figyelembe kell vennünk még két fontos tényezőt.

Az egyik Hódmezővásárhely 18. századi földrajzi elhelyezkedéssel kapcsolatos. A település ebben az időben vizes területen helyezkedett el, és ezt figyelembe véve klímája nem lehetett a legegészségesebb. Emiatt előfordulhattak különféle betegségek. A másik tényező társadalmi, mivel a település lakói túlnyomórészt protestánsok voltak, és egy ilyen közeg elég beszabályozott tud lenni főleg egy nő számára. Elvárásoknak kell megfelelni, hit buzgalmat tanúsítani, mely magatartásformákat felerősíthettek abban az időben a protestánsokat hátrányosan érintő törvények is.

Egyébként úgy véljük, a reformáció némileg „egészségtelenebbé” tette a két nem viszonyát. Ennek fő oka, hogy a protestánsok a Bibliát tették az isteni kinyilatkoztatás kizárólagos forrásává, és a nő helyzetét is eszerint értelmezték. Más szóval a zsidó patriarchális szemléletet tartották üdvösnek a nőkre nézve, vagyis a férfitól való függést és kiszolgáltatottságot. Ebből a szempontból a protestáns igehirdetők, lelkészek házasodása is leginkább praktikus célokat szolgált, mivel a „jobb házasságban élni, mint égni” jelszava csupán a férfi szexualitást vette figyelembe, a női - mint mindig - senkit sem érdekelt. A szexualitás a házasságon kívül „bűnös vágy” volt, mely a férfinak még elnézhető, de a nőnek halálos vétek. Az ilyesmi természetesen elfojtáshoz és pszichológiai problémákhoz vezet. Ezt figyelembe véve nem is annyira meglepő Kozmáné vallomása.

Egyébként a vallomásokkal kapcsolatban, úgy véljük ezek legfontosabb momentuma mégiscsak az, hogy azokban nyilvánvaló a démonológiai irodalom hatása, és annak a népi hiedelmekbe való beépülése. Igaz a magyar viszonylatba sokak számára ez nem egyértelmű. Például van olyan szerző, aki egy helyen arra hivatkozik, hogy a Malleus Maleficarumból volt ugyan volt egy-két példány az országban de perekben egyszer fordul elő. Ami véleményünk szerint nem jelent túl sokat, ugyanis perekben inkább jogforrásra vagy eljárási formára vonatkozólag találunk hivatkozást, és nem az azt esetleg inspiráló művekre. Ezenkívül úgy véljük, léteztek modernebb démonológiai munkák, melyek főként német közvetítéssel kerülhettek hazánkba, és az ezekbe foglaltak szolgálhattak alapul boszorkányügyek eljárásainál. Igaz ezt nem vizsgáltuk külön, de ha megnézzük a perek célirányos kérdéseit, teljesen nyilvánvalóvá válik ez a fajta hatás.

Erre vonatkozólag különösen találónak érezzük Schram Ferenc megjegyzését magyarországi boszorkánypereket illetően. Eszerint Ipolyi Arnoldtól kezdve, sokan állították, hogy a Malleus Maleficarumnak nem volt számottevő hatása, ami ugyan formailag igaz, de ezt a kérdést nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. Ugyanis ahogy fentebb említettük, ez a könyv számtalan kiadást megért, és kézenfekvőnek tűnik, hogy nagy hatással bírt későbbi démonológiai munkák szerzőire, ezek munkái pedig más írástudókra. Akár tudományos, akár irodalmi művek szerzőiről van szó. Természetesen ez a folyamat összefüggésben lehetett a boszorkányperek megszűnésével. Különösen érdekes lenne megtudni, hogy ez miként zajlott Magyarországon, és a boszorkányhit miként kezdett beépülni a népi hitvilágba és miként szilárdult meg a 18. század közepére. Ennek a folyamatnak a feltárására további, szerteágazó kutatások deríthetnek fényt.

(1): KLANICZAY Gábor, A civilizáció peremén. Magvető, Bp., 1990, 270.
(2): Uo., 1990, 265.
(3): Uo., 274-282. Valamint KLANICZAY Gábor, A boszorkányüldözés Közép-és Kelet Európában. In: Tusor Péter (szerk.), R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv. ELTE-BTK Bp., 1990. (Továbbiakban: KLANICZAY, A boszorkányüldözés.), 405. 413. R. VÁRKONYI Ágnes, Közgyógyítás és Boszorkányhit. Etnographia, 101/3-4. (1990). (Továbbiakban: R. VÁRKONYI, Közgyógyítás és Boszorkányhit.), 384-437.
(4): AMÁRKUS Dezső (szerk.), Magyar jogi lexikon. VI. Pallas, Bp., 1907, 108.
(5): RÉTI Illés Elemér, A büntetőjog kodifikációjának első kezdetei Magyarországon. Kollonics javaslata és a Novum Tripartitum. Bp., 1916. (Angyal szeminárium kiadmányai.), 20.
(6): KLANICZAY, 1990, 269. F. Löffler. Otto Dix. Recklinghausen 1981.
(7): . VÁRKONYI, Közgyógyítás és Boszorkányhit. 426
(8): Sellymes Sára, Katona Istvánné boszorkánypere, Csongrád megyei 2. sz. L. Úriszéki iratok. Bűnbéli Jkvek. Közli: SCHRAM Ferenc, Magyarországi boszorkányperek 1529-1768.I. Akadémiai kiadó, Bp., 1982. (Továbbiakban: SCHRAM, 1982. I.), 333-340.
(9): NAGY István (szerk.), Hódmezővásárhely története I. Hódmezővásárhely, 1984. 446.
(10): Magának az elképzelésnek a kialakulásával foglakozik: Norman COHN, Európa Démonai. Corvina Bp., 1994. A boszorkányhit gyökereivel, illetve a boszorkányszombat sztereotípiájának létrejöttével: Carlo GINZBURG, Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Európa, Bp., 2003.
(11): Jacob SPENGER- Heinrich KRAMMER, Malleus Maleficarum. (1486) Trans. by Montague Summers (1928) Online edition at www.malleusmaleficarum.org. (Továbbiakban: Malleus Maleficarum.), Introduction to 1948 Edition by Montague Summers 12. bk.
(12): Gustav HENNINGSEN, A boszorkányok ügyvédje Kossuth Bp., 1988, 29; 277-278.
(13): Rossell Hope ROBBINS, The Encyclopedia of Witchcraft and Demonology. Crown Publishers, New York, 1959, 273.
(14): Uo., 269.
(15): Uo., 35-37. ill.555- 557.
(16): Jeffrey B. RUSSEL, Mephistopheles. The Devil in the modern world. Cornell Universiy Press, Ithaca &London, 1986, 30-31.
(17): Uo., 1986, 48.
(18): Kurt SELIGMANN, Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Gondolat, Bp., 1987, 182. ill. KLANICZAY, 1990, 315
(19): Részletes leírását adja a Sabbathnak: HENNINGSEN, 1988, 64-81.
(20): Peter BURKE, A népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég Kiadó –Hajnal István kör, Bp., 1991, 316; 319-320.
(21): ROBBINS, 1959, 479-481.
(22): Uo., 319.
(24): ROBBINS, 1959, 281.
(25): Uo., 1959, 215.
(26): Malleus Maleficarum, Part III.
(27): MEZEY Barna (szerk.), Magyar Jogtörténet. Osiris, Bp., 1997, 352. ill. 360.
(28): MEZEY, 1997. 352 ill. 365
(29): Ezen az elképzelésen alapul a keresztelés szokása, mivel Jézust a Jordán vízében keresztelték meg. De eszünkbe juthat a hinduknál, a Gangesz vízében való rituális tisztulás gyakorlata is.
(30): A striga kifejezés a strix romlott szóformája, vélhetően a rossz latinság miatt. A strix, mint repkedő éjszakai démon ismert volt a római hitvilágban, de említést érdemel a félig kígyótestű lamia is. Mindkettő jellemzői a női vonások és az emberhús evés. Nem összetévesztendő a varázslóval, vagyis a sámánnal, ezeket meg is különböztették egymástól, bár a keresztény térítők, szerzetesek szemében mindkettő pogány babonaság volt. Erről bővebben: COHN, 1994, 233.
(31): KLANICZAY, A boszorkányüldözés. 390.
(32): KLANICZAY, 1990, 263.
(33): MEZEY, 1997, 233.
(34): MEZEY, 1997, 229-230. Érdekességként megjegyeznénk, hogy a Praxis Criminalis megfogalmazója Benedict Carpzov (1595-1666) lipcsei jogtudós, és démonológus volt. Állítólag élete folyamán húszezer halálos ítéletet hozott. Személyéről, lásd: ROBBINS, 1959, 78.
(35): MEZEY, 1997, 234.
(36): SCHRAM, 1982. I. 333-340.
(37): NAGY, 1984, 504-505.
(38): KÁLLAY István, Úriszéki bíráskodás a XVIII.-XIX. században. Akadémiai kiadó, Bp., 1985, 36
(39): NAGY, 1984, 445.
(40): SCHRAM, 1982. I, 337.
(41): Uo., 334; 336.
(42): Uo., 333.
(43): Uo.
(44): Uo., 335-336.
59 Oláh Mária Kozma Istvánné boszorkánypere. Csongrád megyei 2. sz. L. Úriszéki iratok. Bűnbéli Jkvek Közli: SCHRAM, 1982. I, 340-345. Ez esetben, csupán a vallatás jegyzőkönyve szerepel a forrásgyűjteményben.
60 SCHRAM, 1982. I, 337 és 341.
61 Uo., 1982. I, 337 és 342.
62 Uo., 339. Hogy mennyire jellegzetes az ilyesfajta rontás, arról lásd: Malleus Maleficarum, Part II. Question I. Chapter. XIV.
64 SCHRAM, 1982. I, 339.
65 Uo., 338; 342; 343.
66 Malleus Maleficarum, Part II. Question I. Chapter. VII; IX. A vihartámasztást illetően, ugyanezen résznél és kérdésnél, a Chapter XV.
67 SCHRAM, 1982. I, 337.
68 Uo., 341.
69 Uo., 338.
70 Uo.
71 SCHRAM, 1982. I, 338.
72 Uo., 339. ill. 345.
73 Uo., 341.
74 Uo., 342; 345.
75 Uo., 342;
76 Uo., 337; 342.
77 ROBBINS, 1959. 365.
78 SCHRAM, 1982. I, 337.
79 Uo., 342; 344.
80 GINZBURG, 2003. 408-414.
81 R. VÁRKONYI, Közgyógyítás és Boszorkányhit. 426.
82 COHN, 1994, 272-274.
83 NAGY, 1984, 367
84 Uo., 508.
85 GLATZ Ferenc (szerk.) A magyarok krónikája. Officina Nova, Bp., É.n. 307; 315.
86 KLANICZAY, 1990, 290.
87 SCHRAM, 1982. III, 55.

FELHASZNÁLT IRODALOM
Peter BURKE, A népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég Kiadó –Hajnal István kör, Bp., 1991.
Norman COHN, Európa Démonai. Corvina, Bp., 1994.
Carlo GINZBURG, Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Európa, Bp., 2003.
DÖMÖTÖR Tekla, A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Bp., 1981.
James G. FRAZER, Az aranyág. Osiris-Századvég, Bp., 1995.
GLATZ Ferenc (szerk.) A magyarok krónikája. Officina Nova, Bp., É.n.
Gustav HENNINGSEN, A boszorkányok ügyvédje. Kossuth, Bp., 1988.
KÁLLAY István, Úriszéki bíráskodás a XVIII.-XIX. században. Akadémiai kiadó, Bp., 1985.
KLANICZAY Gábor, A civilizáció peremén. Magvető, Bp., 1990.
KLANICZAY Gábor, A boszorkányüldözés Közép-és Kelet Európában. In: Tusor Péter (szerk.), R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv. ELTE-BTK Bp., 1990, 404-405.
MÁRKUS Dezső (szerk.), Magyar jogi lexikon. II. Pallas, Bp., 1899.
MÁRKUS Dezső (szerk.), Magyar jogi lexikon. VI. Pallas, Bp., 1907.
MAKRA Sándor, A mágia. Magvető, Bp., 1988.
MEZEY Barna (szerk.), Magyar Jogtörténet. Osiris, Bp., 1997.
NAGY István (szerk.), Hódmezővásárhely története I. Hódmezővásárhely, 1984.
PÓCS Éva, Tündér és boszorkány Dél-kelet és Közép-Európa határán. Etnographia, 97/2-4. (1986), 177-256.
RÉTI Illés Elemér, A büntetőjog kodifikációjának első kezdetei Magyarországon. Kollonics javaslata és a Novum Tripartitum. Bp., 1916.(Angyal szeminárium kiadmányai)
Rossell Hope ROBBINS, Encyclopedia of Witchcraft & Demonology. Crown Publishers, New York, 1959.
R. VÁRKONYI Ágnes, Közgyógyítás és Boszorkányhit. Etnographia, 101/3-4. (1990), 384-437.
Jeffrey B. RUSSEL, Mephistopheles. The Devil in the modern World. Cornell University Press, Ithaca- London, 1986.
SCHRAM Ferenc, Magyarországi boszorkányperek 1529-1768. Akadémiai kiadó, Bp., 1982.
Kurt SELIGMANN, Mágia és okkultizmus az Európai gondolkodásban. Gondolat, Bp., 1987.
Jacob SPENGER-Heinrich KRAMMER, Malleus maleficarum.(1486) Trans. by Montague Summers (1928) Online edition at www.malleusmaleficarum.org.

Egy 18. Századi magyar boszorkányper tanulságai; írta: Kovács Péter