A fekete próféta
Körtánc a szenvedés márvány csarnokaiban
A disznófejű totem körül
A szertartásmester halottidéző
Megerőszakolt múzsa
Aki megfulladt a művészet szennyében
Mosolya a rubint tökéletessége
Aláhullott az isten koronájából
Ő az örökké éhes virrasztó
Fekete szárnyai eltakarják a napot
Ő a háború extatikus gyönyöre
Ő a vérmocskos gyöngysor a porban
Ő a lebombázott város
És a halott pilóta a zuhanó repülőgépbe szíjazva
Ő a bomlott nevetés a sivatagban
Ő a tömeggyilkos a képernyőn
A halál hétköznapi elemzése
A gyerekek kutyafejjel születnek
az összemocskolt szentképeken
És rettegésünket szimatolják
Az illúzió kertjében
Elfeledett kastélyokban járva
Egymás arcáról álmodunk.
A csend labirintusában,
Minden tükör egy újabb maszk
És mi egymás tükrei vagyunk
Haldokló nappalok fényében
Extázisunk a lelkek suttogása
Szerelmünk a csend sikolya
És csókjaink rozsdás acélpengeként
Virágot bontanak széttépett szívünkben
Ez itt az illúzió kertje
A képtelenség színháza
Árnyjáték egy sötét teremben
És az összezúzott létezésben
Mi vagyunk a valóság szilánkja
Csapdába esve egy nem létező létben
Lélegzetünk véres leplébe csavartan
Mámorunk a semmi szívverése.
És szobrokként egy elfeledett kertben
Egymás halálát álmodjuk örökké
Önéletrajz
Levelek feketék és sárgák
A rozsdásodó égben
Az őrült átvág a mezőn
És belesuttog egy dalt
Az ébredő virágok kelyhébe
„Jöjj Kedvesem!
Táncoljunk a rothadó szélben
Fürödjünk meg a mámoros alkonyban
Amely ott nevet
A kitépett ablakok peremén”
Nyomorék fiatal-öregember
A csillagok vak hálójában
Kicsontozott gyermek alszik
Sikolyokból kovácsolt bölcsőben
És az idő feltekeredve vár
Egyetlen lehulló könnycseppben
Hogy kiengedje az éjszaka madarait
Az összezáródó létezésben
A Kígyók megmarják magukat
Pók mászik az ereimben
Nap lüktet a szívem helyén
Arc vagyok az arc mögött
A tükör látja magát bennem
Temess az anyaméh ringató sírgödrébe
Borítsd rám iszonyatból szőtt sátrad
Találkozunk
Ahol a hangok véreznek
A szétbomló húsban
Találkozunk
Az isten mögötti istennel
Egy régen halott idegen
Áll az esőmosta síneken
Az Önmagát tagadó Semmi
És a próféta lefátyolozva várakozik
Egy borús hajnal láncaiba verve
Az Emberfeletti Emberről
Születő csillagok fényében
Megállok egymagam.
Tenyeremben világok szilánkjai
Kicsordult véremben
Kilobbanó álmok lüktetnek
Önmagát felfaló isten vagyok
Elveszve az idő labirintusában
Egy ezüst szárnyú angyal
Rászögezve az Akarat keresztjére
Énem káprázattalan
Az örökkévalóság hóhéra vagyok
Mérgezett tövis Krisztus homlokában
Szikrázó penge a létezés ütőerén
Saját sivatagának vándora
És a kötél Isten nyakában
A létesülés villámaként
Én a megváltók megváltója
Táncolok lemészárolt szentek
Megcsonkított hulláival
Önmagán felgyúló láng vagyok
Önmagát gondoló gondolat
Önmagát élvező gyönyör
Gyilkos, ki önmagára tör
És a fátyol mely felszakad
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
