Költészete nem válaszokat kínál, hanem türelmet tanít: azt, hogyan lehet együtt élni a kérdésekkel, anélkül hogy sietve feloldanánk őket. Rilke számára a magány nem hiány, hanem munka volt, a csend pedig nem üresség, hanem érlelő tér. Verseiben az angyal, a rózsa, a halál és a szerelem nem jelképek, hanem tapasztalatok határpontjai, ahol az ember önmaga mélységével találkozik. Halála óta is úgy hat, mint egy halk, de kitartó jelenlét: arra emlékeztet, hogy az élet legfontosabb dolgai nem megoldandók, hanem megélendők.
Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.
A napórákon árnyadat terítsd el,
engedd rohanni orkánjaidat.
Érleld be még fanyar gyümölcseid,
két délies napot még adj fölébük,
nehéz borrá hadd forrjon sűrű mézük,
beteljesítve őszöd ízeit.
Ki most hazátlan, nem lesz háza már.
Ki társtalan, soká marad magára,
virraszt, olvas, levelet ír, hiába;
sötét fasorban űzve-hajtva jár,
míg fenn a lombot őszi szél cibálja.
(Őszi nap, Rab Zsuzsa fordítása)
