A naptevékenységeket kutató asztrofizikus, dr. Grandpierre Attila neve hallatán még most is sokan asszociálnak a Fekete Lyukban Vágtázó Halottkémekre. A Golgota utcai Vörösmarty Művelődési Ház alagsora adott ugyanis otthont a rendszerváltás előtti idők legendás klubjának, a „deviáns” figurák és zenekarok közösségi terének, mely közül sok tekintetben kiemelkedik Attila és csapata, a VHK. A Nyugaton döbbenetes sikert arató, ám itthon sokáig „betiltott” együttes emlékezetes pillanatait is felelevenítjük a karizmatikus énekessel, és emellett a jelenben is fáradhatatlanul alkotó tudós gondolatainak is szabad áramlást engedünk.
- A ’78-as Pesti Műsor „punk-group”-nak titulálta a VHK-t. Találóan?
Grandpierre Attila: Erről nem tehetünk, mert mikor ’75-ben megalakultunk, még nem létezett punk, mint olyan. ’76 őszén kezdődött a mozgalom. Megelőztük a korunkat, mint azóta is, mindig. Mi egy valódi eredményt szerettünk volna elérni: az emberiség átalakulását, a társadalom egy magasabb szintre fejlődését. Nem adtam fel, hogy úgy mondjam. Az emberek csak a töredékét élik annak az életnek, amire születtek.
- A koncertekkel nyitották fel a tetszhalottak szemét?
G. A.: Az első koncertünket az István gimnáziumban, 1976-ban félbeszakították, és leküldtek bennünket a színpadról. Ebben az időben ez gyakran így történt. Ami a színpadon zajlott, az annyira messze kívül állt mindenen, amit el tudtak képzelni, meg amit addig átéltek. Olyan szinten kiugrott a dolgok szokásos menetéből, hogy rögtön meg kellett akadályozniuk.
- Az ön szavaival élve: „a zene megtölti az űrt”. A Fekete Lyuk viszont űrt töltött be, mert ’88-tól kezdve helyet adott a föld alatti megmozdulásoknak. A VHK-t hogyan szippantotta be?
G. A.: Mi már ’84-ben játszottunk a Ganz-Mávag hatalmas nagytermében, ahová pár ezer ember fért be. Ott többször is felléptünk, a nehézségek ellenére is. Külön szerencse, hogy az itteniek hajlandóak voltak szembefordulni a rendőrséggel, ha az jog nélkül be akarta tiltani a koncertet. A tanács viszont írásban nem merte betiltani, mert a papírt fel lehet mutatni külföldön is. Így inkább csak telefonálgattak, ijesztgettek. A nagytermi koncertek sikere miatt gondolta Nagy Gyula, hogy megnyitja a Fekete Lyukat. A név megválasztásában talán a csillagászati vonalak is szerepet játszottak.
- Találó a név, mert itt leltek otthonra a korszellem által elhajlónak, bizarrnak tartott elemek.
G. A.: Ezekre szokták azt mondani, hogy rétegek, de valójában szerintem nagyon sok különböző réteget képviseltek, a társadalom legkülönbözőbb részeiből, és sokféle, életteli zenét kaptak. Az a kimondottan szűk és ráadásul igénytelen zenei réteg-zene, amit a kommersz rádiók hallgatói kapnak. Az a bizarr, nem az élet.
- Ön fogalmaz így, hogy „kifordul-befordul a világ”. A Lyukban azért egyértelműen egy saját világot hoztak létre. Egy számunkra már nehezen elképzelhető – programfüzet, internet és mobil nélküli – korban hogyan terjedt el a híre, hogy VHK-koncert lesz?
G. A.: Kalóz-, azaz illegális plakátokkal, amit leszedtek, majd megint kiragasztottak. Emellett szájról szájra terjedt baráti társaságokban az információ, és ez is sok száz embert hozott oda.
- Kik töltötték meg a Lyukat?
G. A.: Nagyon lelkes fiatalok jártak oda, akik a társadalom búslakodó, belenyugvó fő áramától távol tartották magukat, és így ott igazi élet pezsgett. Sok érdekes ember fordult meg: értelmiségi, punk, alternatív… Az is igaz, hogy akadtak nehezebb arcok is, mert ez egy vonzó hely volt számukra is.
- Barátságok, zenekarok alakultak itt?
G. A.: Pár csapat mellett nekünk is ott volt a próbatermünk, Németh Lojzinak meg stúdiója. Főhadiszállás-jellege volt a helynek, ahol a zenészek érezhették, hogy összetartoznak. Egyfajta szellemi kört is jelentett bizonyos értelemben.
- Milyen volt fellépni a Lyuk színpadán?
G. A.: Rengeteg koncertet adtunk ott, és egyik jobb volt, mint a másik. Emlékezetes zenék születtek, óriási hangulatban. Sok múlt a közönségen, és a Lyuknak megvolt a kellő légköre. Sok érdekes zene, jó hangosítás; és ez a társaság nem ácsorogni jött oda, hanem beindulni, mozogni. A koncertek előtt a legprogresszívebb számokat játszották be Gyuláék; így izgalmas kulturális eseménynek számított minden este.
- Mások fellépését is megnézte?
G. A.: Érdemes volt lejárni. A Trottel zenekar Scarborough Fair feldolgozása, benne is a nagy Fidó szólógitározása máig tartó élmény. És még a holland The Ex zenekar, a Trottel, a Dogfaced Hermans koncertje jut eszembe hirtelen, így 20 év távlatából.
- Lehet azt mondani, hogy ami történt a városban, az gyakorlatilag a Lyukban történt...?
G. A.: Igen. Vagy talán egy meghatározó része bizony ott történt, azokban az években.
- Esetleg fent az épületben (Vörösmarty Művelődési Ház) vett-e részt bármilyen más programban?
G. A.: Fent a VHK-val adtunk egy olyan koncertet, amikor elhívtuk a Tambours du Bronx csapatát, melyben 27 őrült francia üt olajoshordókat. Először mi játszottunk, utánunk ők, és a végén együtt. Sokan emlegették, hogy ez egy jelentős esemény volt az életükben.
- ’94-ben elsötétült a Lyuk, és egy zavaros időszak jött. ’99-ben újra kinyitott, de már azt a kultikus kort nem tudta túlszárnyalni.
G. A.: Mi ez idő tájt játszottunk máshol is, ahová meghívtak. Akkor már az Almássy tér volt a főhadiszállásunk.
- Napjainkban is vágtázik. „Ha az ihlet pillanatában a felhalmozott információtömegnek új formát tudok adni, az hátborzongató”. Jelenlegi formációja, a Vágtázó Csodaszarvas is ilyen?
G. A.: Számomra feltétlenül. Próbákon és koncerteken is gyakran égnek áll a hajam és olyan dolgok történnek, hogy néha attól tartok, hogy összeesek. A jóérzésnek annak a fokán a fizikai szervezet nehezen tudja kordában tartani azokat az érzéseket, amelyek ilyenkor elhatalmasodnak. Egy igazi közösség alakult itt ki, egy lelkes csapat, közös hullámhossz.
- Ön szerint a „tombolás” elemi igényünk. Engem ez a dionüszoszi mámorra emlékeztet – ami nem keverendő az öncélú részeg ájultsággal –, mikor egy emelkedett, önkívületi állapotban egyesülünk a teljességgel. A művészetnek lehet ez a lényege?
G. A.: Ezt még soha nem kérdezték tőlem, de örülök neki. Ez mutatja a beidegződött, embertelen hozzáállást, hogy azt, ami az emberek természetes igénye, igyekszik lealacsonyítani. Volt már olyan, hogy egy egyetemi tanár látott engem a tévében, ahogy a színpadon ordítva hempergek, és mondta, hogy milyen jót tenne neki is, ha minden héten csak egyszer tehetné azt, mint én. Ami a mi koncertjeinken történik, az nem részeg ájultság, hanem vérpezsdítő mozgás, ami fölfelé emel, felfrissít. Több mint 30 éve. Nem hiszem, hogy ez lealacsonyító tevékenység lenne, a pályafutásom sem ezt támasztja alá. A csőlátású nyugati embernek csakis az önellenőr-központja, az öntudata a fontos, a teljes ellenőrzés alól kibújó emberi érzést, mivel kívül esik az ellenőrzésén, kirekeszti. Pedig az életünknek elengedhetetlen része, hogy a mesterséges társadalmi fékektől megszabaduljunk.
- Egy sámán ebben segíthet. Önt annak tekinthetjük?
G. A.: Én nem neveztem magam soha sámánnak, se másnak, sőt: zavarna is. Ez a sztárolásnak egy bizonyos formája, ami modern manipuláció. Megvagyok jól úgy, ahogy vagyok. A tudományos címeimet sem használom. Ez mind társadalmi különállás. A természet fontosabb számomra. Az életem akkor teljes, ha minél jobban összeforrok vele.
az interjút készítette: paksie, forrás: Kaleidoskop.hu
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
