Haláltánc XVI.

Kevés korszaka van a történelemnek, mely oly sokat foglalkozott volna a halállal, mint a késő középkor. Nem véletlen ez, hiszen a pusztító járványok, háborúk, a kedvezőtlen életminőségből adódó korai halálozás, a nyilvános kivégzések az élet mindennapjaihoz tartoztak. Bár a halált az egyház kezdetektől fogva szívesen idézte fel, a köznapi emberek körében mégis csupán a XIII. századi, köztük járó, kolduló szerzetesek terjesztették el,- s tették „világ szerte felcsendülő sötét kardallá” a memento mori gyászos hangját. E gondolat a XV. századtól öltött képi formát, a fametszetek komor ábrázolásain, így vizuálisan is nyomatékosítva a halál szörnyű voltát a nép körében. Mind a képi, mind a szóbeli halál-ábrázolás nyersen, egyszerű és megrendítő formában állította a véget az emberek elé; a hajdani szerzetesek elmélkedéseiből született halálkép egyetlen primitív képzetté tömörült: minden pusztulásra ítéltetett. E képzet három fő motívumból állott. Az első csupán elégikus sóhajként jelenik meg: Hol vannak most azok kiknek ragyogása egykoron betöltötte a világot? A második az enyészetnek indult emberi szépség félelmetes látványában mélyedt el. A harmadik pedig a haláltánc.

Az emlékezés búskomorsága kevés a középkori ember haláltól való iszonyának kifejezésére, így testet kellett öltenie, s nem másban tette ezt meg, mint az enyészetnek indult holtban. Ettől fogva szaporodnak meg az oszló, görcsbe meredt, hemzsegő férgekkel borított testeket nyersen ábrázoló szobrok, síremlékek. A test, a halál földi oldala túlzottan előtérbe került. E nagyfokú materializmus azonban szemben állt a korábbi keresztény szerzetesek bölcseleteivel.

A középkor végének halálképe egyetlen szóval foglalható össze: macabre. A haláltánc eszméje összefüggő képzetek egész csoportjának központja. A dolgok múlandóságát, a társadalmi egyenlőtlenségek eltűnését hirdeti. A táncos valójában maga az élő ember, eljövendő alakjában. A halott-ábrázolás alanya csupán a század végére meztelenedik csontvázzá, a férgektől hemzsegő, groteszkgörcsbe meredt tetemből. Ettől fogva a holtat a megszemélyesített halál jelképezi.

A haláltusa két formában jelenik meg: ars moriendi, azaz a meghalás művészete, valamint a quatuor hominum novissima, az emberre váró utolsó négy dolog, melyek közül az első a halál.

A középkorban kiemelkedő szerep jutott a halál és azzal összefüggő dolgok képi ábrázolásának, ám erre csak azon motívumok voltak alkalmasak, melyeket közvetlenül lehetett ábrázolni. Ennek köszönhetően a macabre vízióból hiányzik a gyöngédség. A „vigasztaló halál” nem létezik a korban. Nem az elhunytak fölötti gyász jelenik meg, hanem a saját elmúlás siratása.

Bár maga a középkor is elmúlt, az ekkor megalapozott gondolatok nem enyésztek el. Az elkövetkező századokban is számos haláltánc-ábrázolás születik. A barokk vanitas csendéletei által emlékezteti szemlélőjét az élet törékenységére, hiábavalóságaira. A gótikus irodalom [1], majd a romantika, pedig ismét szívesen eleveníti fel a középkor sötét esztétikáját, magasabb szférákba emelve azt. Napjainkra a halál tabuvá vált. Pedig az indákkal benőtt, romos sírboltok, a múzeumfalak festményeinek tátongó szemüregű alakjai, évszázadok távlatából is üzenik felénk: „emlékezz a halálra!”.

[1] A romantikát előkészítő viktoriánus irodalom. Időnként „lánccsörgetős horrornak” nevezik. Előzménye a tudományos-fantasztikus irodalomnak, a horrornak, a kriminek, valamit a fantasy-nak. Kedveli a komor, sötét hangulatot, mely gyakran a középkort idézni– innen a gótikus elnevezés. Számos esetben maguk a helyszínek is ehhez alkalmazkodnak: középkori kastélyok, sötét erdők. Előszeretettel merít a hitregékből, mesékből, legendákból. Célja a szörnyűségek részletes bemutatásával a pszichikai sokkhatás keltése. Az angol és német gótikus irodalomnak oly mértékben koncentráltan megjelenő elemei a szörnyűségek, (kísértetek, vámpírok, boszorkányok, ördögök, apácák, vérző képek, szobrok stb.) hogy ezzel képes volt jelentős hatást gyakorolni az irodalom egészére, bár fénykora csupán 30-40 évig tartott. Az első gótikus regényként Horace Walpole 1765-ös, Otrantó kastélya című művét tartjuk számon.

Forrás: Huizinga: A középkor alkonya, Európa Könyvkiadó 1979.