Haláltánc XX.

Karnevál volt, igazi féktelen mulatság, sörmosoly mindenütt és piros vattacukor a kézben, a bűvész egy galambot cilinderré változtatott, én pedig egy óvatlan pillanatban leugrottam a céllövölde polcáról, odaszaladtam a lányhoz és a fülébe súgtam valami kacagtatót. Félrehúztam, a ház mellé, és megkértem, hogy most akkor vegye le végre a maszkját, mire értetlenkedve kérdezte, miféle maszkot, aztán nevetve visszaszaladt a többiekhez. Úgy álltam ott utána, mint egy ember.

A barátok elveszítése, talán ez volt a legrosszabb, beleértve a hajnalok hidegségét és a fásultságot is, amit az alma ízében érzett. A barátok eltávolodtak, a barátok megváltoztak, nem, a barátok éppenséggel mind megöregedtek. Szomorú, de ez valahogy rá is hatott, a lépcsők megmászása, a tisztálkodás új kihívásokat hozott, és néha már úgy érezte, jobb lenne, ha a barátok meghaltak volna és meghalt volna velük ő is, de hiába, csak a hajnalok heve és az alma íze és a barátság halt meg, ők maguk azonban még élnek, és ki-ki a maga távoli asztalánál eképpen mereng tervszerű öregségén, amit, úgy gondolja, nem érdemelt meg.